Szente B. Levente versei

Léstyán Csaba (RO): Apolló

Rossz emlék, párbeszéddel

(kivágások a Sárgaház folyosója c. naplóból)

és emlékszem még arra is,

ha már kérdezed, annyira érdekel, mi

volt velem akkoriban,

jól emlékszem, elektrosokk után voltunk,

későn, valamikor dél fele ébredtem,

a rácsokon át fogtad kezem,

jéghideg voltál, engem kivert a veríték,

s csak néztél, mondtam neked,

akkor azt mondta a tanárnő,

ó, drága, hogy egyelek meg,

ez most nem számít, már régen nyugdíjas,

ő is kezem fogta, markolászott, fülembe

furcsa, idegen dolgokat suttorászott,

mint ősszel a szél, egy vihar előtti csönd alatt,

mindez akkor történt,

hogy még kinéztem az ablakon,

futva jöttek az emberek a mezőről,

agyamban tompa reccsenés, villámok hangja,

sistergett nyelvem, ahogy kimondtam,

kérem, ne, ne hagyjon így süllyedni,

el, bele rémisztő mocsarakba,

a vége úgyis az lesz, hiába finom ibolyák

kipréselt, ódon illata,

nekem nem megy, nem akarhatom,

mint többen is elmondták,

többedmagukkal mit tettek

tavaly nyáron, ősszel, meg egész télen,

azon az emlékezetesen, hol csupa szürkületben

égtek az álmos csillagok,

hó se volt, hol volt, hol nem volt,

csak tavasz jönne, jönne bár,

annyi mindent elmondanék még,

ha már annyira érdekel,

ha már ismét érzem még egyszer,

legalább azt, hogy vélem felmelegszel,

csak könyörgök, ami elmúlt, hagyd a sötétben,

miként tanították régen,

emlékekkel ugyan, mégis másként

kellene éljek, felejteni, sokat, többet,

fejezzék már be a sokk-kezeléseket.

Csókák, falakban az enyészet, egyebek

(lapszéljegyzet a Sárgaház folyosója c. naplóból)

Seszínű az alkonyat.

Ablakunk előtt, a cseresznyefán

éhes csókák gyülekeztek,

a vasrácson belül sokan voltunk.

Odabent egy kicsi térben,

a négyszögletű szoba falait néztük,

miközben szemeink tág pupillájában

mozdulatlant ült valami régi

és félelmetes enyészet.

Amikor már kibírhatatlan volt a fa tetején ülő

madarak keltette zaj, egyikünk

azt kérdezte, nem kellene-e elkergetni őket?

Ezek képesek rá, hogy felverjék mostantól fogva

az egész környéket, lakókat, a jöttmenteket,

az arra érdemeseket, de még azokat is,

kiknek se mihozzánk, se senkihez immár

semmi köze nem lehet.

Miként az elvarázsolt szerelmeknek,

az utcákon szétdobált szeméthez,

kinek mi köze hozzá, mondta egyikünk,

hát milyen világban élünk, hogy elkergetünk másokat,

amikor kedvünk tartja, aztán ez a makacs,

ki tudja, mi is az, ott a falak bensejét maró nesztelen gyilok,

csak szépen, lassan felzabálja belső szerveinket,

aszottá puhítja bőrünket, hát nem megette már

a lelkünket, szívünk gyökeréig leásott, észrevétlen

összeugrasztott, na, ki, kit is mérgez meg, nem is kérdés,

te magad is láthatod, mondta, és elhallgatott egyikünk.

A konyhák, előterek, a tisztaszobák elhagyatott,

dohos, dohányszagú falak repedéseiben megkapaszkodó

nyálkás, alig észrevehető, vagy láthatatlan lények

terjeszkedése, megállíthatatlan törvényszerűség.

Gondoljátok, otthon nem így van ez, ha már senkid

nem maradt az égadta világon, mint kinek ideje eljött,

lehanyatlik keze, semmit magaddal odaátra

nem viszel, de jól figyeld meg: gyógyszered lesz

az egyetlen barátod, ellenséged ugyanez, ha értitek

ti még ezt…

Vagy az örökös éhezők, azok ölelésre,

a szép szóra vágyókat kézen ki fogja,

hogy kivezesse innen, kérdezem én –

ha elkezdenek egyszer befele fordulni,

önmagunk mélyén a semmivel találkozni,

nem-e riasztóbb, mint a falakban és az agyunkban

rágó enyészet?

A nagy szomorúfűzfa

Ezüsthaját fonja ablakunk alatt

a nagy szomorúfűzfa.

Lombja meg-meg rebben,

finom arcéle kikukucskál a leveleken.

Akár, kinek gondja nincsen,

a széllel sutyorog és madarakkal énekelget éppen.

Éjjelente, egyszer azért elhallgat,

ág-karjait mint ki imádkozik, összecsukja szépen.

Gyökérkoronája térdmagasan.

Talán az időt köszönti kápráztató szavakban.

‍