Szent György

Azúr Kinga: Majom. Háttérben: Mozduló Árnyék
(Sfântul Gheorghe)
Daliás időkben született, midőn a tenger partján, még a méltóságteljes fáklyás felvonulás és az arra kiválasztott szüzek feláldozása előtt, a vár legvitézebb fiai szembeszálltak a Sárkánnyal. Legyűrte valamennyit a mélység – undorodva köpte vissza holt testüket a partra. Ezt követte a győzhetetlen megjelenése és a rituális ajándék átadása, akit élve áldoztak fel a fáklyák kápráztató csöndje és a lesütött pillantások bátortalan gyűlölete közepette.
Amikor áldozatnak szántan a Szent felbukkant az év utolsó napján az alkonyatba merülő tengerparti sétányon, olybá tűnt, hogy két víztömeg között jár, magányosan, két rettegő hullámzás között – mert egyaránt félt a tenger és az emberek tömege is. Akik közvetlenül a part mentén álltak, később azt mesélték: egy pillanatra látták a Szörnyet, ahogy a napnyugta folyékony dicsfényéből kiemelkedett és jól érthetőn kimondta: „Jöjjön a szűztestű férfi, akire várok.”
A Kiválasztott a lábai elé borulók gerincén haladt és átlépett a Sárkány nyelvére, az lenyelte és ő alászállt. A tenger sokáig meg se rezdült. Aztán, akár egy sikoly, hatalmas bíbor förgeteg tört felszínre a mélyből, habzó véresővel áztatva a tömeget. A Szent ismét megjelent a csúcson, élve, és tekintete egyre szelídült, miközben a tömeg öröme süketítő süvöltéssé erősödött. Egykoron hódító, immáron páncélzat nélküli testét a megölt Sárkány rézszínű, éles pikkelyei borították.
A fiatal Szent akkor jutott dicsősége csúcsára, amikor a szörny élettelen bordái közül kitépte az erejét és magasba emelte a bámészkodók üdvrivalgása közepette. Ezután haladéktalanul útnak indult a pusztaságba, hogy vezekeljen bűneiért, mert a Sárkánynak meleg emberi vére volt és beszélő nyelve. És magával vitte a szörny erőit, hogy elégesse azokat – legalábbis azt hitte mindenki, azok közül, akik víg tánclépésekkel és dicsőítő dalokkal kísérték útján.
Évekkel később, a szent férfi homloka fölött a megbocsátás fénylő jelével tért vissza a pusztából. Felfedezte, hogy a világ a saját apró dolgaival elégedetten él, miközben a bátorságról és hősiességről teljesen megfeledkezik. Habár eltöltötte a düh, önmagával küszködve alázta meg önnön tudatát, mert úgy illik, hogy egy szent legyen türelmes. Azonban a második napon visszatért a sivatagba és kiásta a szörnyeteg erőit.
Viskót eszkábált magának a vár közelében, mély, lépcsőzetes gödröket ásott és a szörny erőit szétszórta a deszkapalánkkal védett, vasgyűrűkkel megerősített részen. És a legmélyebb barlang legvégébe szórt Sárkány-erőkből megszülettek az első szárnyas fenevadak. Az embereket félelem járta át, amikor hírét vették a sárkány-neveldének, de emlékezvén a Szent tetteire, elfogadták szomszédságát. És nem volt miért sajnálni a döntést. A Kiválasztott minden évben, egy adott napon, kilépett a vaspántokkal erősített deszkapalánkok közé és ebben a nagy arénában megvívott egy sárkánnyal a palánk köré épített nézőtér előtt. A környéknek ez a nap lett a legfontosabb ünnepe.
A Szent pedig, minden gyilkolás után, békében fogalkozhatott saját lelkével, mert a sárkányoknak hideg volt a vérük, nem is beszéltek, akárcsak a tisztátalan vadak. A várban lakozók szíve ismét megkeményedett és erejük számos háborúban vitte őket győzelemre, félték és tisztelték őket mindenütt. De a Szent nem vett részt ezekben a marakodásokban, és tulajdonképpen örült, hogy a félelem eltűnt a világból. Békés magányban nevelte erőssé és termetessé sárkányait, majd az adott napon szembeszállt velük és legyőzte őket.
Az utolsó harc után, ami szokatlanul sokáig tartott, de hosszasan ünnepelte az összegyűlt tömeg a számtalan fordulat és kalandos jelenet okán – a Szenten kissé borús hangulat lett úrrá. Ezért elindult a barlang felé, ahol előző este egy másik sárkány született. A fáklya magányos fényénél jól látta, hogy négy lábra állt már, pedig épp csak hogy megszületett.
Gerincére taposott, és a sárkány engedelmeskedett talpának, megnyalta kezét. És a félelem helyét édes, felkavaró szomorúság fogalta el a Szent szívében. Sebesen megtapogatta és megggyőződött arról, hogy a fiatal állat melegvérű. Attól a pillanattól minden óvó figyelme az újszülött felé fordult.
Három éven át nem esett egyetlen viadal sem. Minden idejét a barlangban töltötte a Sárkánnyal és ahányszor csak rátekintett, eluralkodott rajta az a különös érzés, hogy az első legyőzött sárkányt erősíti és eteti, olyan nagy volt a két szörny közötti hasonlóság.
A várban megértették visszavonultsága okát, és minden ember egy még sosem látott összecsapást várt türelmetlenül. A sárkányokkal vívott harc néhány beavatottja engedélyt kapott rá, hogy egyetlen alkalommal láthassa a pompás, fejlődő példányt. Rémülten húzódtak vissza, és nem akartak visszatérni többé, habár a sárkány elmondhatatlanul békésnek látszott és követte a Szent parancsait. A sárkány harci kiképzése még nem kezdődött el, habár csupán hat hónap volt hátra a rituális viadal kitűzött időpontjáig. És a Kiválasztott csak akkor értette meg, mennyire eltávolodott ettől a gondolattól, mennyire szerette volna elfelejteni.
Amikor a fenevad már nem fért el a barlangban és a Szent kénytelen volt kivinni őt az arénába, a harcosok megerősítették a védfalakat és fegyverkezni kezdtek. A Szent alázatosan bement a város főterére, amelyet megváltott hajdanán, és kegyelmet kért a Sárkánynak. Hiába mondta el, hogy semmi hasznuk a megöléséből, és az országban csak még félelmetesebbek lesznek egy ilyen fenevaddal, hiába emlegette fel saját hírnevét is, mert nem hitt már neki senki. Lehurrogták, mondván, hogy gyáva és öreg.
Az éjszakán, amikor a Sárkány beszélni kezdett, a város csatarendbe állította embereit. Szeretettől és szánalomtól vezetve, a Szent már nem habozott tovább, és a legmagasabb mellvéd mélyéről kiásta a kardot, amellyel megölte ősét, eldöntve, hogy egyedül száll szembe a fenevaddal. Ocsmány szavakkal ingerelte, de a Sárkány tétlen és érzéketlen maradt. Ekkor szúrta a pengét a bordái közé. Az állat meglepetten hátrált néhány lépést, és játékos bizalommal finoman rácsapott a gerincére. A Szent tört csontokkal zuhant földre a hatalmas súlytól. Amikor feleszmélt, nem érzett mást, csak a forró nyelvet, amellyel a Sárkány nyöszörögve próbálta a testet magához téríteni. Összetört hátát pikkelyes nyakának támasztotta és aludt, egészen reggelig. Ő ébredt fel elsőnek. A Sárkány nyugodtan lélegzett, mint bármikor. A Szent kardjára támaszkodva tápászkodott fel, és ajkait a gigantikus homlokhoz nyomta. A várból érkező seregek így pillantották meg őket, mozdulatlanul, és annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy a katonák tudták, ha megindítják a támadást, meg kell ölni mindkettőt. Aztán, anélkül, hogy megtörte volna ezt a mozdulatlanságot, a Szent egyetlen mozdulattal az alvó Sárkány koponyájának mélyéig döfte kardját.
Hajlott háttal, a bensejében egyre erősebb megkövültség érzésével, megölte a többi, időközben született, és ugyancsak alvó szárnyas fenevadat is. Ismeretlen hidegség vett erőt testén, és a hajdani győzedelmes éjszaka óta először, fájón érezte a testét óvó pikkelyeket.
Elhaladt a döbbent sokaság előtt, anélkül, hogy érzékelné a rettegést, amit látványa kelt az emberek között. Magányosan élt, anélkül, hogy tudott volna az átváltozásról, amitől annyira közel került az általa viadalokban meggyilkoltakhoz, addig, amíg egy reggelen meglátott egy fiatal szentet, egykori önmagához hasonlatosat, ahogy az fegyveresen épp az ő pihenőhelye irányába lépdel.


KARÁCSONYI ZSOLT fordítása


Mihai Măniuţiu 1954-ben született Kolozsváron. Író, költő, esszéista, elismert színházi rendező, egyetemi tanár. Műveit több nyelvre is lefordították. Jelenleg Kolozsváron él. A kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója.