Szemtanúk

Szávai Géza: Az életed, Polcz Alaine. Asszony a hátországban. Pont kiadó, 2021.

Szeretem Szávai Géza írásait. Először a Kókó Samuék vándorútja talált meg engem, aztán a Burgum Bélus, a mesterdetektív. Nem tudatosítottam magamban, hogy ugyanaz a szerző írta, de a Lánc-lánc Eszterlánc hihetetlen hatást gyakorolt rám, akkor, tízéves korom körül értettem meg, környezetünk minden darabkája értelmezhető (Szávai Géza kislányának a rajzaira reflektál), jelentést hordoz, ha odafigyelünk.

Szeretem Polcz Alaine írásait. Első nagy élményem a tanatológiai könyvei voltak (a Meghalok én is? című, a gyermekek haláltudatáról beszélő kötetet például végigsírtam), aztán következett az Asszony a fronton. Sok pszichológiai, illetve irodalmi kötete után az utolsó, amely kezembe került, a szakácskönyve (Főzzünk örömmel). Bár látszólag nagyon különböző könyvek ezek, mégis egy hangot vélek felfedezni bennük: sorsfordító fájdalmakat és mindennapi örömöket számba vevő, azokat értő, jóindulatú, nyitott módon megközelítő asszonyhangot. Ez a hiteles megszólalási mód igen meg tud engem érinteni, és azt gondolom, elképesztő szükség is van az ilyen hangokra.

Az elsőt elemista koromban ismertem meg, a másodikat egyetemistaként, és mindkettejük iránti őszinte csodálatom a mai napig tart. Éppen ezért igen izgalmasnak ígérkezett a könyv, amelyet Szávai Géza írt Polcz Alaine-ről. A címe is megakasztja a figyelmet. Hogy írhat valaki egy már meghalt személyiségről második személyben egy egész életrajzot? Egy vers második személyben, az igen, egy elmélkedés, az még elfogadható. A Polcz Alaine élete cím átlagos és semmitmondó lett volna. Az életed, Polcz Alaine azonban azt az érzést kelti, hogy a szerző szakrális határokat sért majd meg. Hogy mondhatja meg egy élő egy halottnak, hogy milyen volt az élete? Tehát a cím igen-igen jól sikerült, ha a könyv be is váltja a hozzá fűződő elvárásokat. A kötet során aztán kiderült, hogy Polcz ­Alainnek van egy olyan könyve, amelynek címe: Az életed, Bíró Berta. Ezt eddig nem ismertem, de most majd elolvasom, annál is inkább, hogy a szerző gyermekkori barátnőjéről szól.

Sok minden kiderül a könyvből, amelynek műfaját nehéz lenne meghatározni. Rengeteg fotó, levelek, hivatalos értesítések, idézetek interjúkból és életrajzokból, valamint Szávai Géza narrációja, amely összeköti és kommentálja ezeket. Leginkább a fényképek és a terjedelmes (vagy inkább nem leszabályozott terjedelmű) képaláírások felől lehet megragadni a könyvet, a fotók ugyanis izgalmasak. Amatőr felvételek Polcz Alaine-ről, amelyeknek zömét Szávai Géza készítette, a saját családjáról, Mészöly Miklósról, séták, beszélgetések kontextusában, „vagy csak úgy”. Polcz Alaine fiatalkori fényképei, egyeseket profi fotósok készítettek, beállított pózban, mások a pillanatfelvételek hitelességével, üdeségével hatnak. A régi képek hátára firkantott feljegyzések vagy ajánlások. BKV-bérlet. Polcz Alaine és Mészöly Miklós házasságuk kezdetén, művészfotók vagy portréfotók művészekről. És időskorukban, könyves rendezvényeken, a kisoroszi házuk környékén. Szávai Gézáról készített felvételek, amelyek kapcsolódnak a Polcz Alaine-ről felidézett élethelyzetekhez. Mindezek a szerző reflexiójának szálára felfűzve sorjáznak a könyvben. Az olvasó/böngésző ő pedig, ha engedi, hogy ez a kommentár vezesse, akkor részese lesz egy igen hiteles, megszenvedett és sallangmentesített élettörténetnek. Pontosabban több élettörténet találkozásának, egy élettörténetgócnak, amelybe belefutott Szávai Eszter, Szávai Ilona, Szávai Géza, Polcz Alaine, Mészöly Miklós története.

A könyv és a mögötte pulzáló góc úgy jöhetett létre, hogy Szávai Géza Bukarestből Magyarországra menekítette nagybeteg feleségét, Ilonát, majd lányával utánaköltözött. A betegség, az áttelepülés megviselte kislányukat is, így sokszorosan nehéz élethelyzetbe került a Szávai család. Bár már ismerték őket, ebben a küzdelemben barátkoztak össze Polcz Alaine-nel és Mészöly Miklóssal, akik segítettek nekik, többek között Kisorosziban a sajátjuk közelében egy házikót szerezni. Itt, a főváros zajától távol tudott a két család között szoros kötelék szövődni, itt vált Szávai Géza a Polcz Alaine életének tanújává: jelenének megfigyelőjévé, múltjának meghallgatójává. Ezeket az emlékeket fűzi Szávai Géza olyan narrációvá, amelynek nem sok köze van az életrajz műfajához, sokkal közelebb áll az emlékirathoz, annak is a posztmodern, a felidézés hitelességét, a leírás, publikálás problematikusságát is tárgyaló változatához. Az olvasót persze – némileg kajánul – az a kép érdekli, amit Szávai Géza, minden szabadkozása és relativizálása ellenére, Polcz Alaine-ről fest mint közeli barátja.

Egy jelenetet talán beidézek, a szöveg megízlelésének kedvéért: „Ebédeltünk, Alaine mindig hozott Budapestről kaját, vagy itt főzött valamit, utána Miklós szokás szerint cigarettára gyújtott. Én stréberül megtartóztattam magam a pipától, nem vettem elő. Ez általában – eleddig – azt jelentette, hogy sietek, nincs időm ráérős élvezettel füstölögni. Miklós a második cigarettára gyújtott. »Sok lesz, kincsem. Ne!« Miklós rá se hederített. Alaine bekeményített. »Jól van, kincsem.« Kivett egy szál cigarettát a Miklós előtt fekvő csomagból, rágyújtott, s olyan elszántsággal szívta, mint ahogyan magába döntött négy deci konyakot egy másik, hajdani házasságban. Mert a házasság olyan kötelék, amelyben mindent megteszünk a társunkért. Ha belepusztulunk is” (38.).

Annak, akit érdekel a kor (a 80-as évek Romániája, a 90-es évek Magyarországa), a rendszerváltás utáni lendületes irodalmi élet, és természetesen a fentebb felsorolt „főszereplők”, az türelemmel, nyitottan forgassa a kötetet. Nem lesz könnyű olvasmány, néhol megszédít őszinteségével, kendőzetlen emlékezésével. Lépten-nyomon felmutatja a maga madeleine-süteményeit, és ezzel arra is késztet, hogy a magunk narrációit elindítsuk. Én mindenesetre most, miután ismét volt alkalmam bepillantani Szávai Géza, illetve Polcz Alaine személyes univerzumába, még nagyobb kedvvel fogom olvasni az írásaikat.

‍