Szelíd és felforgató Vihar

Keresve sem lehetett volna találni két annyira különböző alkotói megközelítést, amilyet a 30. craiovai Nemzetközi Shakespeare Fesztivál első két napján volt alkalmam megtekinteni William Shakespeare Vihar című drámája alapján. Először vettem részt a dél-­romániai nemzetközi seregszemlén, amely idén május 16–26. között ünnepelte harmadik évtizedét, és menten két valódi premierre csöppentem be: nemcsak bolgár rendezése, hanem maga Robert Wilson, a színházi világ rendező-guruja is jelen volt Craiován, és először vettek részt a fesztiválon roma színházi alkotók egy igencsak merész, feminista Shakespeare-értelmezéssel, amelyet Mihaela Drăgan színésznő, rendezőnő és drámaírónő szignál.

S bár az egyazon dráma ihlette színpadi elképzeléseikben a legapróbb részletig különbözően viszonyultak a Nagy Will hattyúdalához, egy vonatkozásban mégiscsak egyetértettek, bármennyire is furcsa ez: a Vihar nem jeleníthető meg 21. századi színpadon úgy, hogy pusztán csak beszélni hagyjuk a szöveget, szükségesnek mutatkozik egy olyan rendezői, dramaturgiai értelmezési kulcs, amely a jelenünkben elfogadhatóvá, emészthetővé teszi a benne megmutatkozó gyarmatosító fölény „mesés” bemutatását. Eszközeiket tekintve azonban Robert Wilson és Mihaela Drăgan két különböző következtetésre jut, és számomra éppen ez adta a rövid fesztiváli betekintőm savát-borsát.

Felvállaltan groteszk mesevilágba röpített az elsőként megtekintett Wilson-rendezés, amelynek bolgár nyelvű nagyszínpadi előadása – a Marin Sorescu Nemzeti Színház nagytermében – azért nem okozott számomra nyelvi kelepcéket, mert Craiovára érkezésem előtt frissen újraolvastam a drámát, a dramaturgiai logika pedig könnyen kiismerhető volt, így hát alig-alig pillantottam rá a színpad két oldalán elhelyezett kivetítőkre. Hadd tegyem hozzá még azt is, hogy az előadásra az utolsó jegyek egyikét sikerült elcsípnem, amely pont a nézőtér első sorába szólt, így kétkedve ültem be az előadásra, miszerint épp annyira jó ötlet volt képszínházi produkciót közvetlenül a „színészek öléből” nézni. Tévedtem. Robert Wilson képi világában ez mindössze annyit jelentett, hogy nem az álomvilágot követtem, hanem benne voltam magában az álomban. Hihetetlen élmény volt, amely közelebb vitt a játék groteszk árnyalataihoz. Már a játék első pillanataitól tudhattuk ugyanis, hogy a minimalista díszletben amolyan zenedoboz mesefiguráinak játékát követjük. Itt minden karikírozott, szögletesített és elnagyolt: a szereplők Shakespeare-korabeli jelmezeihez bohócfehér arcot és vásári komédiás gesztusvilágot párosított a rendező, mindennek meseszerű voltát pedig csak aláhúzták a fény- és hangtechnikai megoldások. Maga a színpadi cselekmény ezáltal másodlagossá vált, hiszen egy ennyire kiszámítható, pontos konvenciók közé kifeszített világban, a zenedobozok világában igazából kevés a meglepetésszerű, a történések előre tudhatók. A 82 éves Robert Wilson is úgy vezette fel a majdani színházi élményünket a színház előterében tartott rövid köszöntőbeszédében, játékmestert imitálva, hogy: „it’s time to think, time to dream and time to have fun”. Az utóbbi kettő össze is jött, nevezetesen az álmodás és szórakozás, azonban a produkció nem igazán ejtett gondolkodóba, és erről a rendező – aki összművészeti alkotóként a színpadképet és a fényvilágot is kitalálta nekünk – két különböző módon is „gondoskodott”. Egyfelől a groteszkre szabott mesevilág felmentette a főszereplő Prosperót, Milánó trónfosztott, száműzött hercegét az alól, hogy a néző „elszámoltassa” őt morálisan a lakatlan szigeti száműzetésében is gyarmatosító önkényúrként való megnyilvánulása miatt, amelyet nemcsak rabságból kiemelt és egy másfajta rabságba beletáncoltatott szárnysegédjével, Ariellel szemben visz tökélyre, hanem az állati sorba hajtott, szolgálójává tett szigetlakó Calibannal szemben is. Másfelől meg: „you’re innocent when you dream” – hangzik fel az előadást aláfestő Tom Waits-dalban, ami itt azt is jelentette, hogy álomvilági történéseit, lám, balgaság lenne holmi racionális tett-következmény logikája alapján megítélni. Nem is ítéltük meg vagy el, annyira elkápráztatott a látvány, és amikor az előadás véget ért, még mindig körüllengett ez az álomszerűség.

Nem volt ennyire „kegyes” velünk Mihaela Drăgan a fesztivál második napjára ütemezett, a Ramada szálloda egyik konferenciatermében létrehozott színházi térben játszott, kétnyelvű – romani és román nyelvű – adaptáció szerzője és rendezője. Ő amolyan „rémálmot” koncipiált meg nekünk Caliban és a boszorkány címmel, és ha jól végiggondoljuk, másként nem is tehetett: egy főként roma alkotókból álló szereposztás éppen az előbb felvázoltak miatt sem „érezhette otthon” magát az eredeti Shakespeare-drámában (lám, Robert Wilsonnak is az álomszerűséghez kellett folyamodnia, hogy fogyaszthatóvá tegye). Ellenben a klasszikus szöveg jó apropót szolgáltatott arra, hogy Silvia Federeci marxista feminista aktivista és tudós azonos című tudományos munkájának perspektívájában felszínre hozza a drámai szöveg mélyrétegeit. Ebben a sűrű szociológiai-történeti munkában Caliban a mindenkori rendszerellenes eretnek, a boszorkány Sycorax – aki Shakespeare-nél nem egy önálló szereplő, Prosperótól hallunk róla, Mihaela Drăgannál viszont színre lép – a kapitalista hajrában számtalan módon elnémított, rabságba ejtett nőiség szimbóluma.

Fordított világgal találkozunk ebben a merész „több mint” adaptációban: a színpadi történet valamennyi szereplője nő, kegyetlen Prosperója fehér bőrű európaiakat kolonizál, rabságba hajtja és rájuk kényszeríti a nyelvét is, lánya, Miranda pedig többrétű identitásválsággal küzd két rassz és a női mivolt definiálhatatlanságának határán, az abszolút rabság megtestesítője pedig nem Caliban, hanem a fehér bőrű Ariel. Mivel itt a „vihar” tulajdonképpen az előtérbe hozott nemi és faji, kulturális és nyelvi, civilizációs és történelmi sztereotípiák lebontásában nyilvánul meg, Mihaela Drăgan jó érzékkel a kitalált történetet a szereplők valóságából indítja és ott is fejezi be. A színészek személyes történetei és a Shakespeare-életműhöz való személyes viszonyulásaik jobbára egy sajátos roma szemszöget mutatnak be a produkció elején, kitapossák az adaptáció útját, az előadásvégi visszatérés az emberi, személyes jelenbe pedig némiképp megszelídíti a látottakat. Az előadásban a romani nyelv két különböző kontextusban bukkan fel: az abszolút intimitás nyelve Prospero és Miranda interakciójában, illetve a behódolásé/elnyomásé, amikor az önkényúr Prospero, illetve a neki alávetett Ariel ezen a nyelven szólal meg.

Szédületes volt, helyenként kissé nehezen követhető a folyamatos konvencióváltás, azonban a Guvlipen roma feminista társulat és a craiovai Marin Sorescu Nemzeti Színház koprodukciójaként létrejött előadás több szempontból is elgondolkodtatott, görbe tükörben mutatja meg azokat a sztereotípiáinkat is, amelyektől nehezen válunk meg – még akár egy képzeletjáték erejéig is…

Hogy mennyire jelentős kulturális gesztus volt ez a produkció hazai színpadon, jelzi az is, hogy a premier előtt mutatták be a közönségnek azt a sebtében, a jubileumi fesztivál alkalmával kiadott, kétnyelvű kötetet, amely Shakespeare Vihar című drámájának román és romani fordítását tartalmazta (ez utóbbi Nora Costache munkája) Mihaela Drăgan színpadi adaptációjának szintén kétnyelvű szövege mellett. Mindkettő először látott nyomdafestéket, így hát elmondható, hogy miközben a hazai roma kultúra felzárkózik a klasszikus értékekhez, ezzel egy időben azoknak egy sajátos értelmezését is jelzi, létrehozza.

‍

Szófiai Ivan Vazov Nemzeti Színház. Shakespeare: Vihar. Bemutató időpontja: 2021. november 18. Rendező/Színpadkép/Fénytervezés: Robert Wilson. Adaptáció és dramaturgia: Jutta Ferbers. Szereplők: Veselin Mezekliev, Radina Borshosh, Zhaklin Daskalova, Vasilena Vincenzo, Yavor Valkanov, Stoyan Pepelanov, Plamen Dimov, Valentin Ganev, Zafir Radjab, Konstantin Elen­kov, Stefan Kushev, Vasil Draganov, Nencho Kostov, Gergana Zmiicharova, Vyara Tabakova, Vladislava Nikolova. Rendezőasszisztens: Ann-Christin Rommen. Jelmeztervező és sminkmester: Yashi. Fénytechnikai asszisztens: Marcello Lumaca. Hanghatások: Dario Felli.

Bukaresti Giuvlipen Társulat – craiovai Marin Sorescu Nemzeti Színház. Caliban és a boszorkány. Bemutató időpontja: 2024. május 17. Shakespeare nyomán adaptálta és rendezte: Mihaela Drăgan. Szereplők: Zita Moldovan, Nicoleta Ghiță, Anastasia Dade és Iulia Colan. Jelmeztervező: Zita Moldovan és Adelina Găliceanu. Díszlettervező: Lia Dogaru. Zene: Andrei Horjea. Koreográfia: Răzvan Rotaru. A romani nyelvű részletek nyelvi tanácsadója: Izabela Tiberiade.

‍