Szélcsend

Január huszonnyolcadikán váratlanul és minden előjel nélkül fújni kezdett a szél és február tizenhatodikáig abba sem hagyta. Azt, hogy minden előjel nélkül, úgy kell érteni, ahogy: este fél kilenc tájban hallottam először, amint az ablak alá kifeszített ruhaszárító drótokon zenélni kezd a nagy esti csendben. Átlagosan indult a nap, az évszaknak megfelelő hőmérséklettel, változó égbolttal. Egyszóval semmi nem utalt az elkövetkező szűk három hét időjárási körülményeire. Egyetlen nagy széllökés érkezett, ami aztán napokig ugyanazzal az egyenletességgel kitartott február tizenhatodika reggel hét óra harmincegy percig. Erre már pontosan emlékeztem. Pontban ekkor érkezett egy üzenet a telefonomra, válaszként egy előző este feltett kérdésre. A váratlanul feltámadt szél összezavarta a napok rutinját. Január huszonnyolcadikán a reggeli zuhanyt kihagyva, az ablakban állva figyeltem, ahogy az óránként hetven-nyolcvan kilométerrel tomboló száraz forgatag kartondarabokat, nejlonzacskókat meg mindenféle azonosíthatatlan kacatot sodor magával többemeletnyi magasságban. A hetekkel később, hirtelen beálló szélcsend ugyanolyan felkészületlenül ért. Ez alkalommal is az ablakhoz tapadtam. Az utcákon szemetet láttam szétszórva, mindenhol, amerre a szem ellátott. Ami addig a levegőben kavargott, most mind a földön landolt. A szétszórt játékbabák leptek meg a leginkább. Talán tízet-tizenötöt láttam a tömbház előtti seszínű fűben, a maradék hófoltokon. Némelyik csak úgy, szétvetett végtagokkal hevert, a többit meg mintha egyenként, fejjel előre beleszúrta volna valaki a rövid tél után hátramaradt hókupacokba. Egyik a fél lábával egy fenyő tövében beleállt a földbe, mintha egy piruett kellős közepén megállt volna az idő. Kinyitottam az ablakot, napok után először. Sehol egyetlen madár, a hangjukat sem hallottam. A friss levegő átjárta a lakást. Kihajoltam, hallgatóztam. Tökéletes volt a csend, amit a forgalom zaja sem tört meg. Úgy állt odakinn a levegő, akár egy szobában, a napokig tartó szélre már csak az égen rohanó sötét felhőfoszlányok emlékeztettek. Minden nap egy erős, házilag készített ristrettóval indítottam, ez alkalommal arra gondoltam, inkább keresek egy fűtött teraszt, ami télen is nyitva tart. A tömbház bejáratához jókora rakás kacatot hordtak össze valakik az elmúlt néhány napban. Leragasztott dobozok sorakoztak hosszan a fal mellett, a tetejükre dobált neccekből mindenféle színes ruhadarabok csücskei virítottak. A kupac tetején egy majdnem életnagyságú játékbaba hevert arccal lefelé. Kíváncsivá tett a szokatlan kirakóvásár, ezért vártam egy keveset, hátha a gazdájuk is előkerül. Végül becsuktam az ablakot és felöltöztem. Estefelé értem haza, addigra a reggeli bazárból semmi nem maradt a blokk előtt. A második emeleti lépcsőfordulóban viszont majdnem átestem valami limlomon. A telefonommal világítva néztem körül, láttam, hogy hat vagy hét doboz meg néhány rafiaszatyor bástyázza körbe az egyik számozatlan második emeleti ajtót. A csomagok mögül, az egyik sarokból a reggel látott hatalmas játékbaba meredt rám. Jobb szeme tágra nyitva, a másik csak félig, mintha kacsintani próbálna. Egyik felső emeletről kékesfehér fénycsóvát láttam felvillanni. Pillanatokon belül már a szuszogásáról megismertem a szomszédasszonyt a negyedikről. Vastag lábú, nagy darab fehérnép volt, legtöbbször azonosíthatatlan tartalmú diszperzites vedrekkel vonult fel-alá. Megvártam, míg leér a lépcsőfordulóba, egyenként jobban elférünk a szűk helyen. Hogy ő mennyire örül a szélcsendnek, nyögte mellém érve, miután kivette szájából az apró elemlámpát. Már azt hitte, soha nem ér véget, mondta, majd letette a vedreit, megszusszant egy cseppet, és elnézést kért, amiért nem köszönt. Csak hát ezek a lépcsők… január huszonnyolcadika, reggel fél kilenckor kezdődött a szél, motyogtam inkább magamnak, majd hozzátettem: pontban. Érdekes, hogy a fiatalember így megjegyezte a dátumot, mert ő sose tudja, hányadika van, meg milyen hónap, csak a tizenharmadikát meg a tizennegyedikét képes számontartani, akkor jön a nyugdíj, de egyébként sem figyelte, énekelte egy szuszra. Láthatóan örült, hogy valakivel válthat pár szót, addig is pihenhet. Még egyszer körbevilágítottam a telefonnal a kacattal teli félemeleten. Kinek a hacukái ezek, kérdeztem. A szomszédnak fogalma sem volt, amúgy sem érdekli, van neki baja elég. Annyit tud, hogy ma jöttek, mert tegnap még nem voltak itt. Megvonta a vállát és befalta a zseblámpát. Megemelte a vedreket, majd miután bekanyarodott a lépcsőfordulóba, megállt egy pillanatra a lépcső tetején. Letette a két vedret, kivette a lámpát az agyarai közül, levilágított az alsó emeletekre. Csak a sötét lépcsőháznak magyarázta, hogy reméli, nincs poloskájuk, mert csótányt, azt kettőt is ütött papuccsal a múlt héten. Azokat meg biztosan a szél hozta. A csótányokat. Mert a szél előtt nem voltak csótányok, csak varjak, de azok nem mennek be a házba és nem másznak éjszaka az ember arcába. Újra befalta a zseblámpát és ment tovább. Oldalazva lépkedett lefele a lépcsőkön, mint egy kimerült hegymászó. Megvártam, amíg leér a földszintre, majd átnyúltam a cókmókok fölött, megragadtam a játékbabát és a fal felé fordítottam. Másnap reggel, amikor a szemetet vittem ki, már megint kifelé fordítva bámult rám a félhomályból. A számozatlan második emeleti ajtó résnyire nyitva állt, bent égett a villany, és mintha rádió hangja szűrődött volna ki. Egy pillanatra megálltam, hallgatóztam. Hirtelen mozgás támadt odabent, mintha valaki kisebb tárgyakat húzogatna a földön. Jobbnak láttam továbbállni. Délután egy kis dolgom akadt a városban. Szürkületben értem haza, a lépcsőház már megint teljesen sötét volt. Évekkel korábban lekapcsolták a lépcsőházi világítást, így aztán egy vak barátom tanácsára, ujjaimat a korláton húzva, annak kanyarulataiból és dőlésszögéből következtettem ki, hol ér véget, illetve kezdődik egy-egy lépcsőszakasz. Ez alkalommal inkább a telefonommal világítottam. A második emeletről eltűntek a dobozok meg a szatyrok. Csak a játékbaba maradt. Valaki a földre ültette. A hibás szeme teljesen lecsukva. Odaléptem, hogy a fal fele fordítsam, de végül csak a hibás szemhéját feszítettem fel és a fejét a számozatlan ajtó felé csavartam. Álltam egy darabig, hogy mit lehetne még tenni, de semmi nem jutott eszembe, így inkább hazamentem. Éjszaka a játékbabával álmodtam. Bemászott hozzám az ágyba, a paplan alá, kemény műanyag kezével a farkam után nyúlkált. Közben meg óriásira nőtt, nagyobbra, mint én, teljesen rám mászott, mozdulni sem bírtam. Közben mindvégig tudatában voltam, hogy álmodom, ennek ellenére éreztem, ahogy lassan szorul ki belőlem az élet. És ebben a lidércnyomásban eszembe jutott, azt beszélik, aki álmában meghal, az a való életben sem tér többé magához. Ordítani próbáltam. Tudtam, ha egyetlen hangot is sikerül kipréselni magamból, attól majd felébredek, de a levegő bennem rekedt, és csak tátogtam, mint egy némafilmben. Végül mégiscsak sikerült kipréselni magamból egy báránybégetés-szerű nyekergést, amitől felébredtem. Már reggeliztem, amikor neszezést hallottam a bejárati ajtó felől. Kinéztem a kémlelőn, de szinte semmi nem látszott a sötét lépcsőházban. Próbáltam meggyőzni magam, hogy csak képzelődöm, amikor egy pillanatra úgy tűnt, mintha a sötétség megmozdulna, mintha valaki arrébb állt volna az ajtótól és elindult volna a lépcső irányába. Hangot nem hallottam. Visszaültem a konyhaasztalhoz, egy szelet kenyeret készültem vajjal megkenni, ekkor újra megütötte a fülemet a korábbi neszezés. Ezúttal halkan, lábujjhegyen osontam a kémlelőhöz, semmi. Hunyorogtam kifelé az apró kis lencsén, de a kora reggeli szürkületben lassan körvonalat öltő lépcsőházi ablakon és a fehér korlát kanyargó vonalain kívül semmit nem láttam. Amint visszaültem a konyhaasztalhoz, újra hallani véltem a motoszkálást. Mintha valaki papucsban, észrevétlen próbálna átosonni az ajtóm előtt. Kilestem, megint csak semmi. Másnap dél körül keltem. A szokásosnál korábban ébredtem. Viszont délig az ágyban olvastam és a telefont babráltam. Ha nem kezd lemerülni a készülék, talán ki sem kelek a paplan alól. A töltőt kerestem a konyhaasztalon, amikor megmagyarázhatatlan érzés áradt szét bennem. Biztosra vettem, valaki áll a bejárati ajtó előtt. Semmit nem hallottam, ám tudtam, ha kinéznék a kémlelőn, egy sötét árnyat látnék a lábtörlőn. Kiléptem a papucsból, és mezítláb az ajtó felé lopóztam. Szisszenés hallatszott kintről, mint amikor egy üdítőspalackon elcsavarják a dugót vagy kinyitnak egy sört. Ám mikor kilestem a kémlelő halszemoptikáján, csak az üres lépcsőházat láttam. Délig halogattam mindent, pizsamában flangáltam fel-alá a lakásban. A rég várt szélcsenddel azonban a tennivalóim is besűrűsödtek. Délután fél egy körül végül mégis eljutottam odáig, hogy frissen lezuhanyozva, megborotválkozva óvatosan kibújtam a lakásból. Üres volt a lépcsőház, a gázóra kattanásain kívül semmit nem hallottam. Kissé szívdobogva indultam le a lépcsőkön. A második emeleten szétvetett lábakkal ott ült a cementen a játékbaba, feje a lépcsőforduló irányába csavarva, mintha csak rám várna. A jövevények ajtaja résnyire nyitva állt, így aztán nem mertem hozzányúlni, ehelyett megpróbáltam észrevétlen leérni a földszintre. Egy emelettel lentebbről hallottam, amint valaki durván bevágta az ajtót. A jövevények ablaka pont az utcára nézett, és éppen olyan szögben, ahonnan kétszáz méternél is tovább, az első sarokig, a kisboltig el lehetett látni. Ezért a lépcsőházból kilépve inkább jobbra fordultam, és a tömbházat megkerülve, egy szomszédos utcán át, kis kerülővel indultam a városközpontba. Dolgom végeztével lesétáltam az egyik parkba. A nap is sütött, a légmozgás teljes hiányában még plusz kilenc fokon is pazarul lehetett sütkérezni. És hogy még véletlenül se teljen felhőtlenül a napfürdőzés, mindvégig azon törtem a fejem, hogyan tudnék teljesen észrevétlenül visszatérni a lakásomba. A napsütés lassan elzsongított, a combomon meg a lábszáramon felmelegedett a nadrág. Lehunytam a szemem, és a szemhéjamon átszűrődő narancsszín fénytől már-már transzba estem, amikor egészen közelről megszólalt valaki. Hogy milyen jó, hogy végre csend van, mondta ez a valaki, három hétig csak fütyült a szél az emberek fülébe. Hunyorogva pislogtam körül. Egykori tanárom tornyosult a pad fölé, szinte összeért a cipőnk orra. És úgy beszélt hozzám, átnézve a vállam fölött a semmibe, mint egykor az órákon, ha valamilyen oknál fogva azt hitte, számot tarthat bármelyikünk érdeklődésére. Milyen különös, mondta a világ hátam mögé eső részét bámulva, hogy amikor feltámadt a szél, azt hitte, legkésőbb estig eláll, mint a szelek általában. Aztán a negyedik napon kezdte érezni, hogy a folyamatos fergeteg az örök állandó, a reménytelen valóság, és a szélcsendes napok emléke a hamis, mézesmázas múlt. Hogy a szélcsend csak egy ideális állapot, amihez a szeles jelent mint kiábrándító állandót viszonyítjuk. Ha jobbra fordultam, a nap sütött a szemembe, a pad bal oldalán meg egy büdös szemetes állt, így csak egykori tanáromra nézhettem. Ezt ő biztatásnak vélte, mert folytatta. És figyeljem csak meg, lelkendezett, hogy két napba sem telik, és már ez lesz az állandó, a szeles napok válnak majd pozitív viszonyítási alappá a szélcsendes monotonitás ellentételezéseként. Már éppen kezdtem volna felvenni a beszélgetés fonalát, már-már a szavába akartam vágni, amikor váratlanul egy katonás hátraarccal elmasírozott a szemközti szálloda irányába. Pedig szívesen megosztottam volna vele a saját megfigyeléseimet. Annak ellenére, hogy egész diákkoromban feszélyezett a jelenléte, értékeltem volna, ha legalább egyszer kikéri a véleményemet valamiről, bármiről. Ráadásul a szomszédasszonyt leszámítva, három hete jóformán senkivel nem beszéltem. Márpedig kíváncsi lettem volna, mit szól a jövevényekhez, illetve észlelt-e csótányokat. Találkozott-e ágyi poloskával? És úgy általában, mi a véleménye? De csak bámultam távolodó hajlott alakját, a kockás kabátot a hátán, sárcipője fölött lötyögő, divatjamúlt farmerét, csíkos zokniját, nem eredtem utána. Esetleg erre jár még egy ismerős, gondoltam, talán ha megjárom magam a városban, összeakadok még valakivel. Ne az internetről tudjam meg, mi merre, hova, miért… És csak úgy, vaktában elindultam, nagyjából a város főtere irányába, amikor füstöt láttam a házak teteje fölött gomolyogni. Egészen halvány, szürkésbarna füst volt csak, de éppen a lakásom irányából gomolygott elő, ezért hirtelen irányt váltottam. Nemsokára tűzoltóautók szirénázását hallottam a még mindig csendes városban. A maradék távot már futva tettem meg, a tűzoltókat megelőzve értem a tömbház elé. A bejárat körül csődület. A második emeleti lakás ablakai kitörtek, feketés füst szállt ki a nyíláson, de lángnyelveket nem láttam. Nemsokára bekanyarodott az utcába a lassan mozgó tűzoltóautó is meg egy rohammentő. Néhány tűzoltó berohant az épületbe, két másikat, kezükben víztömlővel, egy kihúzós létra kosarában emeltek az ablak elé. Egy másik, kampós létrát a harmadik emeleti ablakba akasztottak, beverve az üveget. Vajon mindenki kijutott az épületből? Szétnéztem, amitől persze nem lettem okosabb, hiszen a közvetlen szomszédjaim közül sem ismertem jóformán senkit. A csődületet néztem, és nem tudtam megállapítani, kivel lakok egy lépcsőházban, ki az, aki csak kíváncsiskodni jött át a környékbeli épületekből. Összesen három-négy szomszédomat tartottam számon, ennyien voltunk, akik köszöntünk is egymásnak, ha kora reggel vagy késő esténként fáradtan egymásra ijesztettünk a sötét lépcsőházban. Ők hiánytalanul megvoltak. Először a valószínűtlenül vastag lábú asszonyságot ismertem fel. Papucsban, otthonkában állt az út szélén, elmaradhatatlan diszperzites vedrei a járdaszegélyen. Rám nézett, felismert. Mi történt, kérdeztem közelebb lépve. Füstölni kezdett az új lakók háza. A rántást készítette a köménymagleveshez, magyarázta, azt hitte először, hogy a liszt avas, annak van ez a furcsa szaga. Pedig már a lakásban is füst volt, de ő csak a szemüvegét törölgette, mert azt hitte, zsíros kézzel fogta meg a lencséket. És csak ezután hallotta meg a lépcsőházból a kiabálást, és amikor kinézett, minden merő füst volt, azt se tudta, merre van fel, merre le, ijedtében csak ezt a lila filckalapot volt képes a fejére tenni, és már szaladt is le. Meg diszperzitesvedreit, gondoltam. Váratlanul az jutott eszembe, hogy ha vége a felfordulásnak, majd megkérdem, mi van abban a két vederben. A jövevények, kérdeztem, velük mi van? Nem tudja, mondta, soha nem találkozott velük. Szétnéztem. Mindenki a második emeleti ablakot figyelte, egy páran a telefonjukkal filmezték az összevisszaságot. Nemsokára megjelent a polgármester, fekete szövetnadrágban, világoskék ingben, sötétszürke pufi mellényben. Ő is elővette a telefonját, láthatóan élőzött, mert kipirult arccal magyarázott valamit a készüléknek, közben a szemüvegét tologatta fel-alá az orrán. A sok arc közül megpróbáltam kiszúrni a tömegből a jövevényeket. Közben a tűzoltók végeztek, a második emelet ablakából már csak a meleg gőz szállt kifelé. A létráról egyikük bemászott az ablakon, a másikat lassan leengedték. Kisvártatva előbukkant két társuk, a földszinti bolond öreget támogatták kifelé. Oxigénmaszkot akartak az arcára nyomni, de ő folyton ellökte a kezüket, hangosan magyarázott valamit, egy szavát sem lehetett érteni. A mentőhöz kísérték, majd visszaballagtak az épületbe. A tömeg ritkulni kezdett, végül csak ketten maradtunk a szomszédasszonnyal meg a tűzoltókkal és a rohammentősökkel. A polgármester visszaült a terepjárójába és elhajtott. Odakozmált krumplitokány és égett műanyag szagát éreztem a levegőben. Valahonnan lakodalmas zene hallatszott, és a bejárat mellett, a fal tövéből, egy szürke plüsspokróc alól, fél szemével hunyorogva bámult rám a hatalmas játékbaba.

‍