száz kósza miatyánk (Versek)
XXXV. ÉVFOLYAM 2024. 09. (887.) SZÁM – MÁJUS 10.száz kósza miatyánk
A gyermekek körbeszaladnak.
Egymást lesik a repedéseken át.
Nevetnek és a felnőtteknek mutatják,
hátha rálelnek ők is egy mosolyra.
De nem akarja senki észrevenni, ahogy
egyre fájdalmasabban hajlik meg
a hallgatás alatt egy épület.
Beigazolódik, hogy a kövek konok
tűrése csak a mesékben létezik.
Az iskolában már tudomány lakik,
olyan, amelyet a tábla megbír,
de az alap lassan rácáfol a képletekre.
Mama, én most tanulni megyek.
Megtörlöm az értelem homlokát,
mert értem létezik, általam.
Mama, ha keresnétek, az iskolában
leszek, de sosem mondtátok, hogy
itt lakik az Isten. Ha vége a napnak,
almát lopok a kertjéből csak neked,
Mama. De előbb még a csengőt várom.
Hosszúra nyúlt a diák napja.
Hátravan még egy szünetnyi ténfergés
az osztályterem és az élet között, mama.
Az angyalok körbeszaladnak.
Egymás repedésein nevetnek, s
hangjukkal szétszalad száz kósza miatyánk,
de az Áment egy örökkévalóságig
keresik a romok alatt.
Lőrke
A pásztor, akinek „szemébe ragyogott az isten,
aki a lelkében lakott” – Szabó Lőrinc
Te még megszökhetsz a hegyek közül, ahol
füstté szelídülnek a lovak, kezessé a kosok,
s ahol egy szolga tragédiája bekövetkezik.
Fakón nyílik tulipánom az elzártság falára,
hisz hogy adhatna fényt a nap annak, akinek
az élet homálya tokosodik a tekintetében.
Ez a magány feketén és fehéren mered
rám, a meggörbült alakra, akit úgy rejt a táj,
mint elveszett bárányokat a mélység.
Így élhetek királyként, aki egyszerre
ura és szenvedője birodalmának,
határait roskadt kalibák tartják egyben.
A mennyország csak palatetők alá fér el.
Mindenkinek egy a teremtője, nekem
mégis ki tudja, meddig, ember az istenem.
Nagyokat mondok, de kicsiket hazudok,
s úgy néz ki, sokáig élek, csak keveset.
Bennem ragadtak egy régi falu hangjai,
amelyek olykor magukhoz szólítanak,
marasztalnak, mint haldokló az éjszakát,
s ilyenkor egy kortyra minden tökéletes.