száz kósza miatyánk (Versek)

száz kósza miatyánk

‍

A gyermekek körbeszaladnak.

Egymást lesik a repedéseken át.

Nevetnek és a felnőtteknek mutatják,

hátha rálelnek ők is egy mosolyra.

De nem akarja senki észrevenni, ahogy

egyre fájdalmasabban hajlik meg

a hallgatás alatt egy épület.

Beigazolódik, hogy a kövek konok

tűrése csak a mesékben létezik.

Az iskolában már tudomány lakik,

olyan, amelyet a tábla megbír,

de az alap lassan rácáfol a képletekre.

Mama, én most tanulni megyek.

Megtörlöm az értelem homlokát,

mert értem létezik, általam.

Mama, ha keresnétek, az iskolában

leszek, de sosem mondtátok, hogy

itt lakik az Isten. Ha vége a napnak,

almát lopok a kertjéből csak neked,

Mama. De előbb még a csengőt várom.

Hosszúra nyúlt a diák napja.

Hátravan még egy szünetnyi ténfergés

az osztályterem és az élet között, mama.

Az angyalok körbeszaladnak.

Egymás repedésein nevetnek, s

hangjukkal szétszalad száz kósza miatyánk,

de az Áment egy örökkévalóságig

keresik a romok alatt.

‍

Lőrke

‍

A pásztor, akinek „szemébe ragyogott az isten,

aki a lelkében lakott” – Szabó Lőrinc

Te még megszökhetsz a hegyek közül, ahol

füstté szelídülnek a lovak, kezessé a kosok,

s ahol egy szolga tragédiája bekövetkezik.

Fakón nyílik tulipánom az elzártság falára,

hisz hogy adhatna fényt a nap annak, akinek

az élet homálya tokosodik a tekintetében.  

Ez a magány feketén és fehéren mered

rám, a meggörbült alakra, akit úgy rejt a táj,

mint elveszett bárányokat a mélység. 

Így élhetek királyként, aki egyszerre

ura és szenvedője birodalmának,

határait roskadt kalibák tartják egyben.

A mennyország csak palatetők alá fér el.

Mindenkinek egy a teremtője, nekem

mégis ki tudja, meddig, ember az istenem.

Nagyokat mondok, de kicsiket hazudok,

s úgy néz ki, sokáig élek, csak keveset.

Bennem ragadtak egy régi falu hangjai,

amelyek olykor magukhoz szólítanak, 

marasztalnak, mint haldokló az éjszakát,

s ilyenkor egy kortyra minden tökéletes. 

‍