A rostán innen és túl – beszámoló a XIV. Gyergyószárhegyi Írótalálkozóról

2024. szeptember 20-22. között rendezték meg a XIV. Gyergyószárhegyi Írótalálkozót, amely kétévente, különböző témák által járja körbe az erdélyi szerzők munkásságát. A találkozó idei tematikája a Korán lezárult és/vagy elfelejtett életművek cím köré szerveződött, amely során a résztvevők számos előadást hallgathattak végig a mára akár teljesen elfeledett alkotókról.

Az esemény már péntek késő délutántól fogadta a résztvevőket, akiknek lehetőségük volt ismerkedni a hagyományos, falusi környezettel, habár a legtöbben visszajáró vendégek. A hivatalos program csupán a szombat reggeli megnyitó után kezdődött, ahol a közönséget Markó Béla, a Romániai Írószövetség Marosvásárhelyi Fiókjának elnöke köszöntötte, illetve beszédet mondott Kántor Boglárka tanácstag, Fekete Vince és Lövétei Lázár László, akik az esemény szervezői is voltak. Az előadások kezdete előtt egy perc néma csendben emlékeztünk azokról a nemrég elhunyt erdélyi szerzőkről, akik többé nem lehetnek velünk, de munkásságuk által nagyban befolyásolták az erdélyi magyar irodalom alakulását.

Markó Béla összefoglalta az erdélyi irodalom történeti hátterét, amely a két világháború, illetve az azután következő korszakot jellemezte. Olyan kérdéseket vetett fel az előadása során, mint hogy indokoltan felejtünk-e el műveket vagy egyáltalán igazságos-e az az irodalmi rosta, amelybe bizonyos művek kerülnek, és emiatt idővel teljesen elfeledetté válnak. Továbbá kifejtette, hogy a két értékrend szerint működő társadalom is hatással van az erdélyi irodalom mikéntjére, ezért is fontos egy önálló művészeti tér megteremtése a szerzők számára. Az örök kérdés – amely nem csupán az erdélyi magyar irodalmat érinti – hogy kik azok, akik beletartoznak az irodalmi kánonba, volt az egyik fő szempontja az előadássorozatnak, így nem pusztán a Forrás-nemzedékek szerzőiről esett szó, hanem olyan alkotókról, akiket a hallgatóság kevésbé ismert.

‍

‍

Tamás Dénes Mester Zsolt Koppantó című regényét tárgyalta, olyan szempontok alapján, amelyeket elsődlegesen saját magának határozott meg: hogyan tudja őt megszólítani a könyv, illetve melyek azok a formai sajátosságok, amelyekkel a szerző dolgozik. Emellett hozzákapcsolódott az általános észrevételekhez, amelyek az „elfelejtett” könyveket érintik, és úgy jellemezte őket, mint a „saját koruk foglyai”, viszont a művek megmentése mindenképp az olvasó részvétén és kíváncsiságán múlik. A már említett regény olyan témákkal dolgozik, mint a különböző sorsok, és azok változása, jellemző rá a tárgyiasság, anekdotikus történetmesélés, illetve a dokumentáció is fontos hangsúlyt kap a szövegben. A pozitív olvasásélmény ellenére szó esik a szöveg gyengeségeiről is, amely az előadó olvasatában például a gyermeki nézőpont ki nem használása.

Demeter Zsuzsa K. Jakab Antal munkásságát tárta a résztvevők elé, amely a hagyaték kérdését is szóba hozta: „Miként olvassuk újra a szövegeket, mert nem az a kérdés, hogy egyáltalán újraolvassuk”-felvetés meghatározta a bemutató további gondolatmentetét, amely során a szerző lényeges fordításairól is szó esett (Heidegger, Adorno), mégsem tekintjük a kánon részének, legalábbis szakmai pályája félbeszakadtnak mondható. Tamás Gáspár Miklós úgy jellemzi őt, mint aki közönnyel fordul a hétköznapok felé, ez levélváltásaiból is kitűnhet, de a róla elhangzó anekdoták megerősítik, hogy egy személyiségében közvetlen, az olvasók számára megközelíthető szerzőről beszélünk.

‍

‍

Mivel a szakdolgozatomban Telegdi Magda szépirodalmi munkásságával foglalkoztam, lehetőségem volt ezt bemutatni a résztvevőknek. Mindezt a recepció tükrében tettem, tárgyalva a megjelent kritikákat a Nyugtalan színek címet viselő novelláskötet, illetve az Útvesztő regény kapcsán. Életműve izgalmas, mégsem válik ismertté (csupán a Gombáskönyv révén), ugyanakkor a kritika is kettős véleményezést ad róla. Műveiben olyan témákat dolgoz fel, mint az útkeresés, bizonytalanság, illetve önreflexivitás, amelyek által a karakterek kapcsolódni tudnak egy mikrotársadalomhoz. Az előadás során a női szerzőség kérdése is szóba került, illetve olyan fogalmi problémák, mint a racionális és irracionális szféra, amelybe akaratlanul is beskatulyázzák az alkotókat.

Molnár H. Magor Szőcs Kálmán költőről értekezett, kinek munkásságára a csalódás és hit egyaránt jellemző. Költészetében gyakran merít saját tragédiáiból, amelyek a felnövés problémáját tárgyalják, illetve kötetcímeire is a gyermeki motívumok jellemzőek, verseiben gyakran fellelhető a társadalom-, és rendszerkritikusi hang is. Sánta Miriám Sütő István újságíróról, költőről beszélt előadásában, akinek szövegeiben generációs utalásokra bukkanhatunk. „Olvassuk a verset és fájni kezd a múlt”, így írható le az a költészet, amelyet Sütő létrehoz. Kihagyásos írástechnikára alapoz, megjegyezzük, hiszen Sánta kreatív írásgyakorlattal teszi interaktívvá a bemutatót: pár soros, Sütő-szerű szövegeket kell írnunk, amelyeket később talán megszerkesztett formában is viszont láthatunk. Nehéz gyakorlat, hiszen még a gyakorlott tollforgatók is felszisszennek a feladat hallatán, de írunk s bízunk benne, hogy sikerül.

‍

‍

Codău Annamária ismertetője Adonyi Nagy Máriáról szólt, aki 1969-től közli verseit, hiszen addig nem engedélyezik mindezt. De hogyan is lehet egy késleltetett indulásra építeni? Ez az egyik alapkérdés, amely az előadást meghatározza. Költészetére jellemző az alázat és nyitottság, amellyel a világ felé fordul, illetve a „megbelsőülés”, amellyel szövegvilágára utal. A verseiben fellelhető visszatérő természeti képek a különböző képzettársításoknak adnak teret, illetve arra engednek következtetni, hogy a versekben gyakran megjelenő motívumok variálhatók, újra lehet alkotni az általuk adott lehetőségeket. A költészetében felsejlő tárgyiasság és víziószerűség Nemes Nagy Ágnes-, József Attila-, Pilinszky-utalásokat rejt, szókapcsolatai a cenzúra előli menekvés sajátosságai.

Máthé Angi szerzőségéről Zsidó Ferenc beszélt, amely talán a legtöbb kérdést vetette fel, hiszen egy kortárs szerzőről beszélünk, akinek pályafutása lezártnak tekinthető. Mi állhat mindez mögött, mi eredményezi azt, hogy egy sikeres kiadás után teljes elcsendesedés következzen, illetve regénynek tekinthetjük-e egyáltalán a tömörsége ellenére Máthé Angi Mamó című könyvét. Ilyen kérdéseket vetett fel az előadás, amelyek során a Mamóról értekezett a hallgatóság, annak keserű, tragikus történetéről, amely mindezek ellenére mégsem válik nyomasztóvá. A szombati nap utolsó előadását Egyed Emese tartotta, aki Vásárhelyi Géza munkásságát mutatta be. A tébolyult kalmár esszénovellás-kötet egyik szövegével ismerkedhettek a résztvevők, majd néhány általánosabb információ is elhangzott. Költészetére a védtelenség jellemző, különböző álarcokat képes viselni, hiszen nem csak lírában, de prózában is alkotott, illetve esszénovellákat is írt. Zalán Tibor úgy értekezik róla, mint aki hátborzongató igazságok kimondására képes, viszont ez a legtöbb, a szárhegyi eseményen megismert szerző munkásságára igaz.

‍

‍

Az előadások után vitára került sor, amelynek kiemelkedő pontja talán a hagyaték kérdése volt: mégis hogyan lehet ezeket megőrizni? Vida Gábor kiemelte, hogy az alkotás megszakítása a sikerre is visszavezethető, amely súlyos szellemi tehernek bizonyulhat.

A szombati vacsorát a Csiki László-díj kiosztása követte, amelyet André Ferenc ítéltek oda, illetve a Gyergyószárhegyi Írótábor Debüt-díját Sárkány Tímea nyerte el. Az est további programpontja Akik nem hagyták abba a versírást néven futott, amely során a résztvevők versfelolvasásokat hallgathattak a ma is aktívan tevékeny szerzőktől.

A tábor során olyan műveket és elfelejtett szerzőket ismerhettünk meg (újra), akik fontos részei az erdélyi irodalomnak, néhányan mégsem váltak a köztudat részévé. Nehéz választ adni arra, hogy miért is szorultak háttérbe, viszont biztató tény, hogy kisebb mértékben is, de szó van róluk, éltetni tudjuk őket, foglalkozunk műveikkel.

‍