Szántó György és a Periszkop

Az Európa Kulturális Fővárosa program keretében, a Temesvári Művészeti Múzeum galériájában nyílt meg a sepsiszentgyörgyi EMŰK és igazgatója, Bordás Beáta művészettörténész rendezésében A temesvári avantgárd művészet és a Periszkop köre című kiállítás, amely a házigazda közintézmény, valamint dr. Kovács Ádám magyarországi műgyűjtő kollekcióiból vonultat fel egy több mint félszáz festményt, grafikát, rajzot és domborművet felölelő, hatványozott figyelmet érdemlő válogatást. A sokrétű tárlat gerincét az Aradon élt és alkotott neves festő, szép- és közíró, Szántó György (1893–1961) a Maros-parti városban szerkesztett és kiadott korszakos jelentőségű avantgardista folyóirata, a mindössze öt lapszámot megért Periszkop képzőművészeti anyaga képezi. Az esztétikai, bölcseleti és politikai értekezést és a magazinjelleget vegyítő, eredeti struktúrájú szemle hasábjain 3/1 volt a képek és a szöveg aránya. Az izmusok, az új stílusirányzatok erdélyi, magyarországi és külhoni elkötelezettjei formabontó, új szellemű és eszköztárú alkotásainak reprodukciói uralták a folyóirat gazdagon illusztrált oldalait.

Alkotópályáját az építő- és képzőművészeti tanulmányokat folytatott Szántó György festőként és rézmetszőként kezdte. Az I. világháborúban súlyos homloksebet kapott, amelynek következtében látását fokozatosan elveszítette, teljesen megvakult. Kénytelen volt művészeti ágat váltani, a palettát és az ecsetet egy Adler-írógéppel fölcserélni, hogy expresszionista táblaképek, erőteljes színek és formák uralta kubista kompozíciók helyett regényeket, elbeszéléseket, esszéket és színműveket írjon. Kéziratai letisztázásában, véglegesítésében éveken át áldozatkész, nélkülözhetetlen segítőtársa, „látó szeme” volt felesége, Brandeis Adél, akivel 1921-ben kötött házasságot. Habár a bázist Szántó György életének és munkásságának első évtizedeiben Arad képezte, szoros szálak fűzték a Bánsághoz is. Gyermek- és ifjúkorát Lugoson töltötte, munkatársa volt a Temesvári Hírlapnak, amely több regényét is folytatásokban közölte. Gyakorta megfordult a Béga-parti városban, ahol szívbéli barátai, segítőkész hívei és támogatói éltek. Bécsben megvakultában, feszes iramban megfestett 300 képéből az „új kor kiforrott mestere” 60-at kiemelve a temesvári Lloyd-klub termeiben rendezett sikeres kiállítást 1924-ben. Irodalmi matinékon lépett közönség elé. Szívesen mulatott a Temesköz szívének hangulatos kávéházaiban a vígkedélyű, nagyszerűen rajzoló grafikussal, karikaturistával, illusztrátorral, lap- és reklámszerkesztővel, a Nagyszentmiklóson született, félszemű Kóra-Korber Nándorral (1897–1953), aki szellemes címlapjával avatta tetszetősebbé A kék lovas című verses, mesés és karcolatos zsebkönyvét, és kézzel színezett metszetekkel illusztrálta Szántó György Schumannal a carneválban című költeménye bibliofil kötetét. A két feleség – Szántó Györgyné és Kóra-Korber Nándorné – együtt koldulták, gyűjtötték össze az előfizetéseket a bánsági városokban a Periszkopra. A szellemiségében, hangvételében s tipográfiai kiállításában is korszerű folyóirat legelső és legbőkezűbb támogatójának Szana Zsigmond bankigazgató és gyáriparos bizonyult, akinek érdekeltségébe számos nagyvállalat, pénzintézet és cég tartozott, s aki arra is ígéretet tett, hogy nemcsak anyagilag, hanem zenei tárgyú írásokkal is segíteni fogja a lapot. Az összeverbuvált 550 előfizető, a reklámozók, az adományozók ígéretesen gyarapodó tábora ellenére a lapcsinálók lelkes csapata nem tudta fedezni az illusztrált folyóirat nyomdaköltségeit. Főleg miután az alapítók, a művészeti szerkesztők egyike, a labilis idegzetű festő, Pál István a semmire sem elegendő maradék pénzösszeggel egyszerűen továbbállt. „Az egyetemes haladás új havi szemléjéből” – amely állásfoglalásnak deklarálta magát „irodalomban, zenében, festészetben, szobrászatban, színházban, filmben, divatban, táncban és építészetben” – 1925-ben négy, 1926-ban meg egy 40 oldalas lapszám hagyta el 1000 példányban a nagyváradi Sonnenfeld Adolf B.T. Műintézet nyomdáját. A 6. számban a Magyarország szétdarabolása után elszakított területeken maradt, kisebbségi sorsba kényszerült alkotókat tervezték összefogni, táborba tömöríteni, bemutatni, közlési lehetőséghez juttatni a szerkesztők, Szántó György és munkatársai. Elképzelésüket, szándékukat pénzhiány miatt nem tudták megvalósítani.

A temesvári kiállítás is hitelesíti, tovább árnyalja azt a közismert irodalom- és művészettörténeti tényt, hogy az 1920-as években a Maros- és a Béga-parti városok voltak az izmusok, a legkorszerűbb stílusirányzatok, az újító törekvések legelszántabb úttörői és népszerűsítői Erdélyben, a Partiumban és a Temesközben. A pangó, sekélyes képzőművészeti életet a Bánság szívében a Münchent, Drezdát, Bécset és Párizst megjárt, kiváló ifjú tehetségek – Varga Albert, Gallas Nándor, Kóra-Korber Nándor, Szuhanek Oszkár, Rubleczky Géza és a Budapestről érkezett Podlipny Gyula – szították fel, dinamizálták és erősítették meg. Kiérlelt, új formanyelvű alkotásaikkal nagy feltűnést, átütő sikert arattak a Barabás Miklós Céh 1930-ban Kolozsváron megrendezett bemutatkozó kollektív tárlatán. A Temesvári Művészeti Múzeum falairól a 20. század első évtizedei avantgárd művészete klasszikusainak – Picasso, Léger, George Grosz, Delaunay, Rousseau – rajzai, vázlatai, miként Bortnyik Sándor, Tihanyi Lajos, Moholy-­Nagy László, Ferenczy Béni, Kmetty János, Rippl-Rónai József alkotásai sem hiányoznak. A festmények, grafikák, szobrok döntő hányada azonban a két világháború közötti évtizedekben Temesvárott élt, alkotott és oktatott képzőművészek kézjegyét viselik. Többen is a rátermett, elhivatott talentumok közül az 1933-ban Kolozsvárról Temesvárra átköltöztetett szépművészeti akadémia művészpedagógusai, illetve növendékei – s ugyanakkor a korszerű, az avantgárd irányzatok elkötelezett művelői, céltudatos terjesztői – voltak. Az 1960-70-es évek ifjú neoavantgárdjainak volt mire alapozniuk, építeniük.

‍