Szalonpunk

Deák Zsuzsa munkája
„Mint minden Szalon, a Fogatlan Leviathán is maga volt a csomósodott alvilág. Rengeteg vásott figura lépett be az ajtón, s általában hiányosan, vagy ritkább, de vitathatatlanul megtörtént esetekben, darabokban távozott. Ó, én felelőtlen, micsoda zord képet festettem erről a kedves kis koszfészekről. Nem olyan vészes. Sokkal inkább maga az élet! Hol is pezseghet máshol a vidámság és szabadság mosdóvize, ha nem egy Szalonban, mi egy olyan világ vakfoltjában tenyészik, hol tilos az ital, tilos a dohány, tilos a drog, tilos a kéjelgés, tilos a verekedés, tilos a fegyverviselés, de még az illetlen beszéd is? A Szalonok a normalitás szigetei voltak ebben az abnormális világban.
De mik is ezek? Ha egy szóban akarjuk kifejezni, akkor a Szalon az egy kocsma. De valójában ennél sokkal több. Minden körzetben volt egy belőle, elrejtve a figyelő kamerák, érzékelők, szkennerek elől, ahol a társadalom kivetettjei nyugodtan elintézhették ügyes-bajos dolgaikat, munkát és pénzt kereshettek, pihenhettek, táncolhattak, mindent összevetve, élhettek.
Már olyan rég ebben a világban húztam meg magam, hogy el is felejtettem, hogy van más. Annak idején, kispolgári ignoranciában fogalmam sem volt, hogy élnek emberek a falakon kívül, a város alatt, rejtve a törvény és hatóság bénító kezei elől. Ezt odafent senki se értené meg, de igazán, az életem a száműzetésemmel kezdődött.”
– Szar! – rikkantott fel idegesen Lovász, és összegyűrte a papírlapot mechanikus bal kezével.
A rosszul kalibrált szerkezet nem működött tökéletesen, s olykor több erőt alkalmazott, mint amire utasítást kapott. Most is széjjeltörte a lapítót, aminek hátán igyekezett a közismert tolvaj és verőlegény önéletrajzát megírni. Hangosan szitkozódva porolta le magáról a műanyagforgácsot, miközben a környezete harsányan nevetett rajta.
– Hadd el, kölyök, amúgyis, ki a bánatot érdekelne a firkálmányod? – érkezett Rob, a kocsmáros egy korsó sörrel.
Amióta Lovász lopott neki egy vörösréz pálinkafőzőt, azóta fenemód nagylelkűen itatta vele legolcsóbb, kutyahúgy ízű sörét. Az öreg már hónapok, de talán évek óta ugyanabban az egykor fehér majóban téblábolt, nyakában köténnyel. Karjain kéklő, ujjnyi vastag vízerek dagadtak és lüktettek agresszívan, hónaljából természetellenesen dús szőrzet meredt, és jobb szeme, mely az összképhez nem illően igen drága szerkezetnek tűnt, egy részeg zugsebésznek köszönhetően csak két szemmozgató izomhoz volt rögzítve. Ebből kifolyólag időnként, körülbelül három, négy percenként őrült rángásba kezdett és felakadt. Ilyenkor az öreg Rob hatalmas medvekezével szétfeszítette szemhéjait, megigazította a szerkezetet, és amikor meggyőződött, hogy ismét funkcionál, továbbment. Azt beszélték, hogy nincs is rákötve a látóidegre, de ezt a büszke kocsmáros sosem ismerte el.
– A nyavalya törje ki a nyakadat, Rob, igenis sokan szeretnék tudni az igazságot a világunkról – nyakalta sértődötten Lovász a sörét. – Tudtad, hogy egyes statisztikák szerint az összlakosság felét tesszük ki?
– Miről beszélsz? – dörmögte az Ökör, a nagy erejű, hatalmas termetű dokkmunkás. – Mi nem létezünk. Nem tartozunk az összlakossághoz.
Ökör rászolgált a nevére. Akkor vált száműzötté, amikor egyszer egy mitugrász hajótulajdonos fejére dobott egy hárommázsás ládát, miután hónapokon keresztül idegelte mindenféle baromsággal. Törvényen kívülisége nem vetett véget karrierjének, mert minden légikikötőnek szüksége volt a bivalyerős emberekre, s Ökör az volt. Attól fogva feketén alkalmazták, s tiszteletben tartották nyugodt természetének határait.
– Na látod, szívem, itt tévedsz – szállt be a beszélgetésbe Bögyös Piri. – Ha te tudnád, hány lányomat viszik fel partikra s fogadásokra! Nem mernek kuplerájt nyitni nekünk, de ahol igény, ott valaki pénzt csinál belőle. Ne félj, tudnak ezek rólunk.
Bögyös Piri a legnagyobb régiséggel rendelkezett a Fogatlan Leviathánban, olyannyira, hogy már azt suttogták, róla kapta a nevét. Állítólag lányait mindenhol kérték kerek e világon, de még senki sem látott egyet se a kocsmán kívül. Ahogyan kinéztek, nem is engedték volna ki őket, mert csak elijesztik a betévedni készülő kuncsaftokat. De olcsók voltak, bevállalósak, és meg kell vallani, a törzsvendégek szívéhez nőttek.
– A társadalom kivetettjei vagyunk. Csak azok tudnak rólunk, akiket megbíztak, hogy megszabaduljanak tőlünk. Nekünk nincs jogunk az élethez.
A terem másik feléből szólalt meg az öreg Birkász. Ráragadt a név, mert azt beszélték róla, hogy mielőtt valami illegalitás miatt körözni kezdték, nagy juhász volt, hatalmas legelők birtokosa. Azt is beszélték, hogy az említett kihágás az volt, hogy a juhainak végbelében drogot csempészett szerte az országban. Jó terv volt, egy kutya se szagolta ki, de aztán az egyik alkalmazottja, miután megvádolták, hogy dugja a szegény jószágokat, kifecsegte a nagy titkot, hogy miért is vájkál a gyapjasok valagában. Az öreg okos volt, és veszélyesen hidegvérű, ha szólt, figyeltek és ritkán feleseltek.
– Ne sarkíts, Birkász – folytatódott a lánc, Felszínlakóval. – Én kis hal vagyok az üzletben, de elég szeszt, dohányt, drogot és fegyvert csempészek a városba, hogy három nap mindenki beállva és seggrészegen durrogtasson a csillagokra, miközben még a seggük likán keresztül is szivaroznak. Ez ipar, barátaim, mi egy virágzó iparág munkásai vagyunk.
Felszínlakó volt itt a sztár. Csempészként kereste a kenyerét. Mindig jó szabású, divatos ruhát viselt, s legalább két testőrrel mászkált mindenhova. Talán ő volt az egyetlen, akinek odafent is volt egy rezidenciája, és bármikor közlekedhetett az utcákon, anélkül, hogy gyanút keltett volna. Sok mindent beszéltek róla. Egyesek azt mondták, hogy a polgármester seggnyalója, mások hogy a polgármester az ő seggnyalója, míg egy harmadik vélemény szerint ő volt a polgármester és a saját seggét nyalta. De abban mindenki biztos volt, hogy az ügynek három komponense van: a polgármester, a Felszínlakó és egy, esetleg két segg.
– Komolyan ezen szaroztok? – vetette közbe Madár. – Mindig is megvoltak a társadalomhoz tartozók és a selejtek, akik nem kellettek bele, legyenek azok a bűnözők, a fogyatékosok, vagy azok, akik megmondták a szájuk izét. Ez a világ rendje, és semmi értelme tárgyalni ezt. Olyan ez, mintha azt osztanánk, miért van nappal és éjszaka!
Madár, mint a neve is mutatja, gyakran kirepült. Megkérgesedett matróz volt, aki mindenben fenemód biztos volt. Ha valakivel nézeteltérésbe keveredett, felsorakoztatta érveit vitapartnere nemzetisége, hölgyfelmenői és elcsökevényesedett férfiassága formájában, s ha ezek nem bizonyultak elég meggyőzőnek két öklével nyomatékosította. Bár erős ember volt, és szívós, mint kollégái, általában túl részeg volt, hogy megkülönböztesse az egyenest a horogtól. Meg aztán, ha ő megszólalt, mindenki más körülötte komoly késztetést érzett arra, hogy ellent mondjon neki, így az erőviszonyok is elbillentek a később kialakuló verekedésben: Madár a Szalon ellen. Akkor is épp az első pofoznivalót kereste, amikor harsány női kacagás csitította a kedélyeket.
– Ti, fiúk, mindig olyan komolyak vagytok. Tán valakinek baja van az élettel, amit kapott a sorstól?
Macska volt a Szalon ékszere. Úgy csillogott a sok kérges bőrű, koszos, sebhelyes arcú férfi között, mint zafír egy kiokádott vacsoratócsán. Senki sem tudta, hogyan vegyült ebbe a társaságba, és senki sem merte megkérdezni. Mindig drága ruhát viselt, ápolt volt és dögös, titkon minden haramia szerelmes volt bele. De szigorúan titokban, mióta megtalálták a szerencsétlen Tónit levágott farokkal a szájában, miután nagy dirrel-durral szerelmet vallott Macskának a Fogatlan Levithánban. Amúgy orgyilkos volt, egy nagyon jól fizetett orgyilkos.
– Na jólvan, ti kocsmafilozófusok! – ordította Rob. – Elég legyen a hülyeségből. Megmondom én nektek hogy van ez!
Épp készült feneketlen bölcsességének kútját megnyitni a tudatlan vendégei előtt, amikor füstgránátok repültek be az ablakon, egész pontosan három. Birkász egy gyors ugrással mellette termett, és vissza is dobott egyet. Rob nagy szitkozódás közepette a pult mögül gázmaszkokat kezdett hajigálni vendégeinek, mert tudta, ha nem védik meg a Szalont, lefoglalják a kedves pálinkafőzőjét is, és ő nem csak hajléktalan, de még szegény is lesz.
– Nincs mindenkinek, azok vegyék fel, akik jól tudnak verekedni! – ordította.
– Ne lélegezzétek be! – kiáltotta Felszínlakó, miután felhelyezte a maszkot. – Altatógáz van benne!
A testek ütemes esése alátámasztotta állítását, s néhány másodperc alatt a kocsma némán ködbe burkolózott. Alig egy tucat ember jutott el idejében a maszkokhoz, az élelmesebb tucat.
– Melyik barom hozta ezeket a nyakunkra? – zsörtölődött Rob. – Most aztán áshatunk magunknak új vermet.
– Ne aggódj, öreg – nyugtatgatta Lovász, aki ugyancsak a pult mögött húzta meg magát, revolverét töltve. – A romváros csatornarendszere, amire a mostani épült, jóval nagyobb, mint ahogy azt sejtik. Egykettőre találunk egy új lyukat magunknak.
– Áruló van közöttünk – morogta Felszínlakó.
– Tán éppen te, szivi – tartotta hatalmas, nagykaliberű pisztolyát a golyóinak Macska. – Lepaktáltál a zubbonyosokkal?
– Megőrültél, asszony? Nekem szükségem van rátok, hogy menjen az üzlet!
Több vitának nem volt helye. Az ajtón nagy robajjal egy lánctalpas automata rontott be, bezúzva a tokot, letörve a lengőajtókat, és magával söpörve néhány asztalt. Néhány zubbonyos lopakodott utána, remélve, hogy a vastest fedezéke alatt biztonságba lesznek. Össztűz zúdult rájuk, ahogy mindegyik vásott gazfickó egy-egy biztos golyót eresztett beléjük.
– Fegyvertelen a gép, ne féljetek tőle. – dörmögte Ökör.
De Rob rettegett. A ördögi szerkezet nem állt meg, egyenesen robogott tovább a söntéspult és az italos polcok felé. A pillanatban, amikor átszakította a pultot, és megállíthatatlanul haladt a polc felé, egy pillanatig a vén kocsmáros a saját testével akarta megállítani a gépet. Ott is veszett volna a mamlasz, ha Birkász nem hajítja fejbe egy korsóval, amitől ívesen repült ki a gyilkos gép útjából. A dühösen pöfögő masina szétzúzta a polcot, üvegek tucatjait borítva magára, és a félig eszméletlen Robra, majd a tömör fallal nem bírva üresen kattogtatta tovább fogaskerekeit.
Mindeközben rengeteg gázálarcos zubbonyos rontott be, fokozatosan emelve az ajtóban gyűlő holttestek kupacát.
– Látjátok, fiúk, ti csak nyavalyogtok, de a felszínen nincsenek ilyen kedves összejövetelek! – kuncogott a gázálarca mögül Macska, miközben ökölnyi lyukakat tépett a belépők mellkasába hatalmas fegyverével.
– Így igaz, fiúk! – helyeselt Lovász. – Én nagy ember voltam a felszínen, kaviárt zabáltam napestig, de így nem szórakoztam!
– Kemény az élet, gyerekek, mint a faszom! – sóhajtott Madár, miközben egy erősítésért kiabáló tisztet puffantott le.
– Igen, és rövid is! – röhögött a maszkjában Felszínlakó, miközben egy gránátot vetett ki az ablakon.
A korlátozott látási viszonyainak köszönhetően nem vette észre a nekiugró Madarat, aki jobb kezében továbbra is pisztolyát szorongatva balegyenesekkel és rúgásokkal próbálta megvédeni szárnyaszegett becsületét. Be is kapott néhányat, aztán pisztolyagyával akkorát húzott a szerencsétlen Madár fejére, hogy az menten összerogyott.
– Kis buzeráns... – lihegte megszédülve a bekapott ütésektől, s felvéve a letaglózott sértett fegyverét, most már két kézzel tüzelt a benyomulókra.
– Nem egymás között kellene hadakoznunk, amikor épp az életünk forog kockán – mondta nyugodtan Birkász.
– Hát én ugrottam neki? – feleselt idegesen, s talán öntudatlanul tette mellé: – Baribaszó.
Nem tanult az előző esetből, és nem látta a villámgyors rúgást, ami fejbe találta. Lerepült a gázálarca, de már mindegy volt, eszméletlenül rogyott össze. Birkász káromkodva kapta fel az egyik kézi ágyút, és folytatta a tüzelést az ajtó fele.
– Hülyébbek vagytok, mint ezek a zubbonyosok itt ne, akik úgy jönnek be az ajtón, mint a húsdarálóba.
Mintha csak megfogadták volna a tanácsát, megérkezett a különleges egység. Páncélozott zubbonyosok tódultak be az ajtón, rohampajzsokat tartva maguk előtt, melyekről süvítve pattantak le a golyók, még Macska mordályának erős lövedékei is. Ökör ugrott, s birokra kelt az egyikkel. Díjbirkózókat megszégyenítő ügyességgel kapta fel ellenfelét, és hajította az ajtóba, felborítva néhány befele igyekvő katonát. Mielőtt a rohamozó brigád magához térhetett volna, székek és asztalok záporoztak rájuk, eltorlaszolva az ajtót.
– Nincs egy kiút ebből a kelepcéből? – morogta bosszúsan.
– Készítünk egyet gyorsan – piruettezett az egyik fal fele Macska. – Tartsátok őket szóval, cukorfalat.
Bögyös Piri, ki eddig lányait terelgette egy biztonságosnak tűnő sarokba, mint kotló a csibéit, látva a védők fogyó sorát, felháborodva a lépcsőkhöz szaladt, és az egyik kilazult deszka alól egy sörétes puskát húzott elő.
– Töketlen balfácánok. Tyúknak egy sem tyúk, kakasnak meg mind gyenge! Még egy madámot és néhány szajhát sem tudtok megvédeni!
Macska helyeslő bólogatására az ajtóban felgyülemlett torlaszt bontók közé durrantott kétszer, s töltötte is újra a fegyvert, de az egyik kevésbé sérült zubbonyos azonban vaktában lövöldözni kezdett marokfegyverével és az egyik eltévedt golyó eltalálta Pirit.
­– Jaj, Istenem, megölnek egy tisztességben megöregedett öreg hölgyet ezek a haramiák! – visította a földön fetrengve.
Birkász odalépett, s kaján vigyorral morogta a bajusza alatt.
– Ne aggódj, még csak nem is vérzel. Csak a hájas pocakodat vitte keresztül a lövedék. Állj félre, mielőtt még bajod esik.
Néhány bátor lánya ráncigálta vissza a sarokba az eszeveszettül visító öregasszonyt, míg Birkász fedezte őket két pisztolyával. Eközben Lovász előkerült a söntéspult maradványai mögül néhány sebtében molotov-koktéllá alakított pálinkásüveggel.
– Csak hogy tudjátok, én loptam a pálinkafőzőt, ami ezeket lepárolta! Majd megköszönhetitek!
Egyiket a másik után hajította ki az ajtón, s a kintről jövő hangzavartól elégedetten vigyorogva ismét fedezékbe húzódott.
– Kapaszkodjatok, fiúk! – énekelte kedvesen Macska, és ő is a pult mögé húzódott.
Hatalmas robbanás rázta meg a Szalont, repülő törmelék záporozott mindenfele. Ökröt halántékon kapta egy tégladarab, és nagy puffanással elterült a földön.
Macska fürge léptekkel a falon keletkezett lyuk fele igyekezett, mögötte Birkász és Lovász. A nő a csatornába érve visszafordult, és pisztolyával a két menekülő lábaira lőtt. A két férfi ordítva esett össze:
– Bocs, fiúk, de valakinek fedeznie kell a menekülésem. De tudjátok, nagy szolgálatot tettetek a társadalomnak.
– Büdös kurva! – kiáltotta utána Birkász, de a nő már el is tűnt.
A szalonba zubbonyosok özönlöttek be, és vettek őrizetbe mindenkit. Már senki sem állt ellen. Az egyik tiszt meglepetten felkiáltott.
– Polgármester úr! Maga mit keres itt? – s kétségbeesetten költögetni kezdte az eszméletlen Felszínlakót.
– Mit csináltatok, ti barmok? – nyöszörögte amaz magához térve.
– A polgármester úr utasításait hajtottuk végre. Levelet kaptunk az aláírásával, térképpel, hogy ezt a patkányfészket ki kell füstölni azonnali hatállyal!
– Miről beszélsz, te állat? – nyöszörögte Felszínlakó, és elájult.
Macska vidáman dudorászva érkezett meg az óváros csatornarendszerének egyik hatalmas kürtőjéhez, ami egy most már kiszáradt folyómederbe ontotta annak idején a szennyvizet. Több száz ember várt rá néma csendben és sötétben, ahogy a katonák szoktak bevetés előtt, mindenki a saját magányával karöltve. Suhancok és öregek, tarajosok és kopaszok, férfiak és nők egyaránt voltak ott. Az ember nem is találhatott volna semmi közöset bennük, ha nem néz a ruhájuk alá, ahol ugyanazt a tetoválást hordták, egy hátát görbítő, borzolt szőrű, fekete macskát.
Néma áhítattal és eltökéltséggel fogadták a nőt, aki érezte, hogy várnak tőle néhány szót. Szétnézett és látta, teljes serege itt van, mind egy szálig kiváló egyének, akik készek küzdeni egy nemes célért, kik készek becstelennek lenni az igazért. Távolabb egy hatalmas fekete árnyat látott lengeni, kikötve. A Puma, a büszkesége, egy saját tervezésű cirkáló léghajó. Minden készen állt az utolsó ütközetre.
Száz meg száz buzdító mondat és lelkesítő gondolat tolongott a fejében, de félt megszólalni. Rettegett, hogy megöli ezt a tökéletes pillanatot, hogy badarsággal vagy egy elcsukló hanggal megtöri a varázst. Így nem mondott semmit. Kopogó lépteivel elindult a hajó fele, örvendve a sötétségnek, így senki sem láthatta, hogy sír.


A Helikon és a Perspektíva diáklap által Szalopunk címmel meghirdetett közös novellapályázatának díjazott írása.

Solymár András: 1992-ben született Székelyudvarhelyen, Szovátán nőtt fel. Jelenleg a kolozsvári BBTE klinikai pszichológia és pszichoterápia szakára jár.