Szakács, vendég, homár

A konyha mint a világ – körülbelül így kell elképzelni a felkapott mexikói rendező, Alonso Ruizpalacios negyedik nagyjátékfilmjének, a Berlinálén debütált, nemrég a kolozsvári TIFF-en is vetített La cocinának (kb. A konyha, de sokatmondó módon nincs külön „angol” címe, eredeti spanyol címén fut angol nyelvterületen is) a premisszáját. Vagy ha nem is az egész világ, akkor legalább New York: ez a kép konkrétan meg is jelenik a filmben, ahogy az elegáns vendéglő kellős közepén lévő üvegtartályba belehajigálják az aznap ott vacsorázók által kiválasztható homárokat, az akváriumot pedig a Szabadság-szobor miniatűrje díszíti. Lady Liberty előtt szottyannak be a vízbe az összekötött ollójú, magatehetetlen rákfélék, örülnek, hogy megint vízben vannak, azt viszont nem igazán sejtik, hogy mi vár rájuk.

Ilyenek a film főhősei is: a vendéglő konyhájának soknemzetiségű (végre nem egy erőltetetten diverz gárdáról van szó, mint amilyen manapság dívik, hanem mondhatni organikusan olyanok, amilyenek) munkaereje. Örülnek, hogy dolgozhatnak és hogy Amerikában vannak, azt viszont nem igazán sejtik, hogy mi vár rájuk. Vagy ha igen, simán hazudnak maguknak. A La cocina úgy kezdődik, ahogyan a tíz évvel ezelőtti, megrázó Az ígéret földje (La jaula de oro / The Golden Dream) véget ért: egy dél-amerikai fiatal bevándorló lány (Anna Diaz) megérkezik a Nagy Almába, és munkába is állna, de már az interjún hazudnia kell, hogy bekerüljön dolgozni a címadó konyhába. Ruizpalacios is hazudik: már-már elhiteti velünk, hogy a tapasztalatlan Esteláról szól majd a film, de hamar kiderül, hogy a két igazi főszereplő a konyha álmodozó, de lobbanékony, nagy dumás szakácsa, Pedro (Raúl Briones) és a felszolgáló személyzet szabadságszerető Juliája (Rooney Mara), illetve a kettejük lehetetlen, halálra ítélt románca.

Több értelemben is szimbolikus a Pedro–Julia kapcsolat: egyrészt arra a nyilvánvaló vonzalom ellenére is kibékíthetetlen konfliktusra és hierarchiára utal, ami bevándorló és amerikai között van. Folyamatos a kettőjük közötti „húzd meg-ereszd meg” játék, aminek egyik végeredménye a fagyasztóban pihenő marhahúsra csöppent Pedro-ondó, amivel mintegy a kapcsolat igazi szárba szökkenésének lehetetlenségét is szomorúan jellemzi a rendező egy abortuszdöntés fenyegető árnyékában. Másrészt a társadalmi berendezkedés megváltoztathatatlansága is, az amerikai álomról való szomorú lemondás is tükröződik abban, hogy a konyha személyzete – tehát a melósok – nagy része latinó pasas, a felszolgálók – tehát a vendéglő arca, amit a vendégek felé mutatnak – javarészt fehér nő. Ezt az etnikai kavalkádot frappánsan kerekíti ki a tulajdonos, Rashid, aki valamiféle közel-keleti ország könyörtelen üzletembere. A déliek dolgoznak, a fehérek esznek és mosolyognak, az arab meg számlálja a pénzt.

Ritka, hogy a film maga ennyire felvegye a főszereplő karakter személyiségét. Pedro, a felfelé kapaszkodó, irtózatosan teperő szakács tele van ígérettel, tehetséggel, ambícióval, de közben igazán tenyérbemászó, provokatív figura is, akivel nehéz megtalálni a közös hangot. Ruizpalacios filmje – ami egyébként Arnold Wesker angol drámaíró 1957-es The Kitchen című darabját veszi alapul, amiből készült már 1961-ben egy kevéssé ismert filmadaptáció – is ilyen: roppant pörgős, egyből magával ragad, ám van egy-két öncélú húzása is, amivel túllő a jó ízlésen. Ilyenek az egyébként kellemesen fekete-fehér világba be-beszűrődő színek, a néha a semmiből előbukkanó, hosszú záridős képi effektus is, meg más esztétizáló döntések, amivel a mexikói rendező erőltetetten elemeli a filmet a konyhai rögrealitásból. Néha viszont remekül működik a „narratív másság”: a film közepén található szakács-cigiszünet egyben dramaturgiai szünet is, és alkalom egy kis közbeékelt, film a filmben gyöngyszemre, ami Motell Foster figurájának enyhén szürrealista meséje is, és ami kissé átszínezi a film egyhelyszínes, kamaradráma-jellegét – szükség is van effajta pihenőkre, hiszen a film a maga kaotikus két és fél órájával az emberpróbálóbb alkotások közül való. Persze érthető a film kakofóniája: egy New York-i konyha valahogyan tényleg így működik, már csak az is stresszforrás lehet, hogy megpróbáljuk szétszálazni az egymást túlharsogó hangokat (érdemes összevetni az éppen futó, igen sikeres A mackó / The Bear című sorozattal, amelynek premisszája szintén az, hogy megpróbálja koherensen megmutatni a vendéglő kulisszái mögött uralkodó idegtépő hangulatot).

A film (egyik) csúcspontja az a jelenet, amikor az elromlott kólagépnek köszönhetően szakács és pincér egyaránt cukros lében cuppogva kényszerül dolgozni, de nem lehet leállni, mert a (láthatatlan) vacsoravendégek várják a kaját. Így keveredik vér, ondó, élet és halál (vagy azok ígérete), fennkölt ételköltemények és a „valaha a tenger csótányának számító” homár, erős társadalomkritika és hétköznapi romantika, realizmus és mágia – Julia civilben bűvész! –, fekete-fehérség és színek, vágy és lemondás egy manhattani konyha ragacsos padlóján. És mint mindenhol a világon, ahol valaki felszolgál valakinek, ahol kapitalizmus van.

Konyha hát az egész világ – már csak az a kérdés, hogy szakácsok vagy vacsoravendégek vagyunk-e. Vagy netán homárok.

‍

La cocina, fekete-fehér/színes mexikói–amerikai film, 139 perc, 2024. Rendező: Alonso Ruizpalacios. Forgatókönyvíró: Alonso Ruizpalacios. Író: Arnold Wesker. Zene: Tomás Barreiro. Operatőr: Juan Pablo Ramírez. Vágó: Yibran Asuad. Szereplők: Raúl Briones, Rooney Mara, Anna Díaz, Laura Gómez, Oded Fehr, Eduardo Olmos, James Waterston. 

‍