.svg)
Szabó József szorongva lépett be a háziorvosi rendelőbe. De ez teljesen természetes volt számára, minden rendelőbe és minden hivatalba szorongva lépett be, mint a kelet-európai polgárok általában. Köszönt, a doktornő nem köszönt vissza, ahogyan ez a kelet-európai rendelőkben és hivatalokban gyakorta előfordul. Közömbösen nézett a betegre, és intett a szemével, hogy foglaljon helyet.
Szabó József, ahogyan a kelet-európai hivatali vendégek transzgenerációsan történelmi idők óta szokták, fél fenékkel, félszegen elhelyezkedett a fekete vaskeretes, foszló fekete vásznú irodaszék szélére.
Nagyon melege volt. Rápillantott a fűtőtestre, maximumra fel volt csavarva a hőszabályzó.
Riadtan nézett körbe, hogy hová vethetné le a kabátját, fogas nem volt (de nem is számított rá: e tájon a rendelőkben és hivatalokban hagyományosan sosem volt látogatóknak szánt fogas a történelem során), csak néhány szürke irodaszekrény és egy vizsgálóágy képezte a berendezést. Elkezdte letekerni nyakáról a sálját, kipirult arccal, zavartan mosolygott az orvosnőre, aki nem nézett már rá, valamit nagyon figyelt laptopján. Átlagos, kedd délutáni rendelés ígérkezett tehát.
– Neve? – kérdezte kimérten a doktornő, miközben laptopjába mélyedt. Szabó József kissé elcsodálkozott, mert az imént a nevén szólítva hívta be. És amúgy évek óta a háziorvos páciensei közé tartozott, bár két kezén meg tudta volna számolni, hányszor fordult elő a rendelőben. Most sem jött könnyen, de hetek óta nem szűntek a panaszai.
– Szabó József – mondta Szabó József.
Egy határozott rántással lehúzta magáról a sálat, és megpróbált úgy fészkelődni, hogy a kabátja kissé lecsússzon a válláról, elviselhetetlenül melegnek érezte.
– Ja, igen – mélázott el a doktornő. – És? Hogy van? – kérdezte egyhangúan.
– Köszönöm, jól – válaszolt Szabó József kicsit talán túlzón udvariasan, mert ugye, épp orvosnál volt. – A körülményekhez képest – tette gyorsan hozzá, amint erre ráébredt.
Az orvosnő szinte megkérdezte, hogy milyen körülményekhez képest, de még sikerült időben elharapnia a kikívánkozó mondatot, és ezzel megspórolnia sok értékes percet a vizsgálati időből. Cserébe rápillantott Szabó Józsefre. Azt mondta feddőn:
– Milyen piros az arca!
– Jaj, leveszem a kabátom, nagyon mele…
– Voltak a családban még ilyen pirosak?
Szabó József hangos gondolkodásba kezdett: – Hát… a Szabó nagyapám, az kifejezetten sárga volt, talán a sok szivar, vagy az ital is lehetett, a mája… ki tudja. Pap nagyapám fekete volt, legalábbis így emlékszem rá, villózott az a sötét szeme, nem tűrt ellentmondást, mindig neki volt igaza, sötét volt a bőre is, s ahogy vénült, egyre sötétebb lett.
Na, de most, hogy belegondolok, az apám testvére, Árpi bátyám kifejezetten vörös arcú volt, állandóan öntötte el a pulykaméreg.
– Á! Ugye! Mindjárt sejtettem, hogy volt valaki. Szabó úr, ön a legszebb férfikorban van. Hány éves is… Harminckilenc!!! Jól számolom? Én a maga helyében vigyáznék ezzel a pirosodással. És nem kell annyit mérgelődni, minden apróságon felháborod…
– De én nem is mérgelődöm, Árpi bátyám mérgelődött, nekem nagyon mele…
– Nem mondja, hogy meleg van? Én gyapjúpulóvert viselek és köpenyt, és mondhatom: szinte fázom. – Szabó József, aki a beszélgetés alatt óvatosan, fél kézzel, hogy láthatatlannak tűnjék az ügyködés, nekilátott vetkőződni, most riadtan visszakapta magára a félig levetett pufidzsekit. – Meséljen még a nagybátyjáról, mit tud róla? – az orvosnőn nem látszott, hogy bármit észrevett volna a kabátmanőverből.
– Hát, nem sokat. Agglegény volt, sokat ivott, a negyvenes évei közepén meghalt szívinfarktusban.
– Szabó úr! De hát miért volt agglegény? Miért ivott? Miért halt meg fiatalon, ilyen tragikusan? Mit gondol, mit hordozott ő magában, milyen családi mintákat vitt ő tovább? – a doktornő egyre élénkebb lett.
– Hát, hogy mit hordozott, azt nem tudom, mert nem mondta, de végül is… igen, most, hogy elgondolkodom...volt nálunk egy családi minta, mindig azt faragták a férfiak a mogyorófabotokra, tudja. Üldögéltek a tornácon vasárnap, és faragták a botot, amit a mezőről hoztak.
– Nem mondta, persze… Botokat faragtak? És mit csináltak aztán a botokkal? Verekedtek, csapkodták vele a gyermekeiket? Netán az asszonyokat?
– Nem mondom, néha összekaptak, ha poharazgattak, vagy csak úgy szórakozásból kardoztak a botokkal. A nőket nálunk sosem verték, nem emlékszem ilyenre. Néha megsuppintották a gyermekeket, ha rosszak voltak.
– Rosszak? A gyermekek? Esetleg rosszalkodtak! Csintalankodtak! És megverték őket egy ennyiért?! A nagybátyját is megverték? Egészen biztosan megverték. Ahogy így hallgatom, sajnos az ön családját áthatja az agresszió, az elfojtás. Nem csoda, hogy ön most…
Szabó József egészen meghatódott ettől az érdeklődéstől, ettől a figyelemtől, ezektől a többszavas mondatoktól, korábban orvostól sosem tapasztalt ilyent.
Egészen felbátorodott, úgy érezte, ráirányíthatja a doktornő figyelmét még egy kimaradt részletre, amely mégiscsak igen meghatározó volt náluk, a családban. Büszkén szólalt meg:
– Tetszett kérdezni a mintákat: a varrottas minták is öröklődtek a családban. Mondhatom, nálunk mindig gyönyörűen kézimunkáztak a nők. Meg is éltek belőle nehéz időkben.
– Jaj, ne hülyéskedjen, jól tudja, hogy nem ilyen mintákra gondolok. Mindegy. Nehéz időkben? Milyen nehéz időkre gondol, Szabó úr?
– Hát például, amikor a férfiak nem lehettek otthon, és az asszonyoknak kellett eltartani a gyermekeket. Háborúban, vagy a diktatúra idején, amikor elvitték a férfiakat hazafias munkára, de később is… nálunk mindig varrtak a nők. Illetve csak a kilencvenes évek végéig, amíg még el lehetett adni a varrottast. Vitték Magyarországra, volt rá kereslet. Jó hogy volt, mert itthon felszámolták a kollektívet, bezártak a gyárak, nem jött fizetés sehonnan.
– Tehát a férfiak, ha otthon voltak, üldögéltek és poharazgattak, vagy nem voltak otthon. A nők eközben hímeztek, és nem foglalkoztak a gyermekekkel. Aztán meg, hátrahagyva a családot, elutaztak a hímzéssel otthonról, hogy eladják. Hm… Gyakran van melege?
Szabó József végignézett a doktornőn: őszülő, festetlen haj, alatta csüggedt szemhéj alá szorult seszínű tekintet, majd kék maszk, és valóban: a köpeny alatt vastag, magas nyakú pulóver.
– Nem olyan gyakran, csak ha meleg van. Nyáron például kánikulában…
– Nem bírja a kánikulát?
– Nem túl jól, ingerült leszek és izzadok.
– Ez nem jó jel, Szabó úr, nem jó jel! Ingerült lesz, azt mondja! Ezt mindenképpen meg kellene vizsgálni, hogy miért lesz folyton ingerült. Most is látom önön a feszültséget. Most mondja meg, hogy mérjem meg a vérnyomását? Ha így érkezik a rendelőbe? Ezen mindenképpen dolgoznia kell.
– Dolgozni?
– Igen, dolgoznia kell az öröklött traumáin, például a nagybátyja dühén, Szabó úr. Nézze, tudom, hogy nem könnyű. Évtizedekre, sőt akár évszázadokra visszamenő bántalmazó, erőszakos, elhanyagoló környezet…
– Nem, dehogy, kifejezetten boldog gyermekkorom volt. Nagyokat bandáztunk, csatangoltunk az utcabéli gyermekekkel, nagyanyánk kente nekünk a zsíros kenyeret, ha megéheztünk. Nagyon nagy marhaságot kellett csináljunk, hogy kikapjunk. De akkor mindenki kikapott, így neveltek. Egyszer például szinte felgyújtottuk a fásszínt, na, akkor épp ott volt Árpi bátyám, éktelen haragra gerjedt, miután eloltotta a tüzet, az utca végéig kergetett, hajigált mindent utánunk, ami a keze ügyébe került. De ritka volt az ilyen.
– Jellemző hozzáállás. A traumák elszenvedőinek generációkon átívelő védekező, felmentő magatartása, a problémák elhallgatása… Mondja, milyen betegségek voltak a családban?
– Cukorbetegség, Parkinson kór, agyvérzés, rák, és ugye, a szívinfarktus – volt minden, sajnos.
– Hát persze, hogy volt! – a doktornő tekintete egészen kifényesedett, majdhogynem diadalmas lett. – A test, az lázad, Szabó úr! Kumulálódik a sok negatív érzelem, Szabó úr! Az elhanyagolás! A traumatizáló stresszhatások! Az önelnyomás! Ezt maga hordozza, ez a maga állandó haragjában fejeződik ki, Szabó úr! Vigyáznia kell magára, Szabó úr! Jaj, nagyon vörös az arca! Milyen nyugtalan, mennyire türelmetlen! Meg kell nyugodnia, Szabó úr! Próbálja kerülni a stresszt, és kezelje az indulatait, komolyan mondom!
Szabó József többször is mély levegőt vett, mint aki közbe akar vágni, de aztán csak félszegen legyintett, csak negyedmozdulattal, mintha arra vigyázott volna, hogy nehogy úgy tűnjék, mintha legyintett volna. Kelet-Európában transzgenerációsan ügyelnek a betegek arra, nehogy ingereljék valamivel az orvosokat.
– És a vállammal mi legyen, doktornő? – kérdezte aztán. A szája kiszáradt, nehezen beszélt, úgy formálta a szavakat, mint aki nagyon hosszú ideje nem szólalt meg, távolról hallotta magát, mintha nem is a saját hangján beszélne. Közben kétségbeesetten papír zsebkendőt kutatott a zsebében, mert jó ideje érezte, hogy gyöngyözik a verejték a homlokán.
– A vállával?
– Igen, tudja, mondtam, amikor időpontért telefonáltam. Azért jöttem, mert meghúztam három hete, nem akar javulni…
– A vállát! Jellemző! Ennyi súly, ennyi terhelés! Mindjárt megnézzük, de jöjjön, előbb megmérem a vérnyomását.
