.svg)
Márton Árpád: Járom és kenyér, olaj, tempera, vászon, 1981
V.
Az Erdélyi Helységek Történeti Szótára szerény előszóval jelent meg. A szerző, dr. Coriolan Suciu egyetemi tanár szerint azért volt szükség e műre, mert bár voltak különböző helynévjegyzékek, de ezek a múltra visszamenőleg csak pár évtizedet tekintettek át, vagy a különböző név-változatoknak csak egy részét közölték; és így tovább. Ezért ő visszanyúlt a történelem olyan korszakáig (a XI. századig), amikor megjelent itt az írásbeliség; rendszerbe foglalt valamennyi névváltozatot; a hibásakat is! És ami igen nagy szó, fölkutatta az idők során megszűnt helységek neveit is, ugyanolyan aprólékos rendszerezéssel. E munkának ez a része bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy a hivatalos tudományosság és a Kommunista Párt vezetősége nagyon hűvösen fogadta. Amikor az első kötet 1100 példányban megjelent, 1967-ben, állítólag négy óra múlva bevonták a könyvesboltokból... Ennek nem tudtam utánajárni, hogy hivatalosan valóban megtörtént-e. Mindenesetre nem lehetett sehol sem megvásárolni.
Az 1895-ben született szerző nem érte meg a második kötet megjelenését, még abban az évben meghalt. E második kötet mégis megjelent, Ştefan Pascu, a kolozsvári egyetem akkori rektora írt benne egy rövid nekrológot, amely elsősorban Suciu azelőtt megjelent történetírói munkásságát méltatta, 1848 erdélyi román előzményeiről; a szótárat magát egy mondattal sem elemzi. Nem lévén oklevélkutató, sem semmi hasonló, ezt én sem tehetem meg, csak laikus olvasóként számolhatok be arról, mit tartottam bámulatra méltónak már első átlapozásakor. Különösképpen tekintetbe véve azt is, hogy a korabeli hivatalosságok általában barátságtalanul fogadták, ha valaki „toponímiával”, helynévtörténettel és a földrajzi nevek eredetének a megfejtésével, etimologizálással probálkozott. Ráadásul éppen ekkortájt bukkant fel a Pártvezetésben az az aggodalom, persze nagyon konspiratíve, hogy a történetírásban és általában a kulturális örökség területén nemcsak a magyar hagyományok „túlhangsúlyozása” ellen kell küzdeni, hanem immárom a szláv „szupremácia” ellen is; amelynek külön időszerűséget adott az, hogy akkoriban készülődtek a bolgárok európai államalapításuknak a megünneplésére; olyan értekezéseket is jelentettek meg, amelyek szerint a középkori moldvai és munténiai román kolostorok, egyházi hatóságok és fejedelmi udvarok kulturális élete egyszerűen a bolgár kultúra meghosszabbított területei voltak, nemcsak „kisugárzásai.” (Ezzel kapcsolatban még én is írtam egy cikket, hogy például a nevezetes észak-moldvai kolostor, Putna – igaz, hogy több száz évvel későbben, az 1500-as évek elején – autentikusan román volt.)
A magyar nyelvészek azonban nem kapcsoltak. Azt hitték, hogy mivel ők a magyar örökséget a lehetetlenségig marginalizálták, beférkőztek a román nacionalizmus kegyeibe – elsősorban Szabó T. Attila, Jenicsek és tanítványaik kombattív uszálya – azonban ez nem így alakult! Humoros, durva esetek is adódtak. Pl. egy székelyföldi lap cikket kért Szabó T. Attilától, az adott terület helyneveinek eredetéről. Szabó T. tombolva mutatta ki mindegyikről a szláv eredetét; s a helybéli lakosság egyrésze nagyon felháborodott; volt, aki a lapból kitépett Szabó T.-cikket megbecstelenítve küldte vissza a szerkesztőségbe.
Annál nagyobb reveláció volt számomra, hogy amikor ábécé mentén olvasva, az első kötet 204. odalát a Dobra (Hunyad megyei község) címszavához értem: „1387 Iwiw, 1434 Jofiw...” és így tovább; évszázadokon keresztül 1702 oppidum Jófeő, de 1733-tól kezdve már mindvégig Dobra. Azaz a nevet lefordították szlávra – méghozzá rosszul! A Jó itt ugyanis nem azt jelentette, hogy bonus, hanem – régi magyar szó: – patak! Erről azóta legalább hatszor írtam, harminc év alatt. Egyetlen nyelvész, történész, szótárnok, senki tudomásul nem vette; még bár le sem hülyéztek, mert ugyanbiza miért érdekelne egy erdélyi múzeumegyletes szakembert egy ilyen adat, hogy Dobrának valaha magyar neve volt! És hogy ez a „Jó” mai napig is élő „terminus”; például a Sebes Körösnek is van egy kis mellékfolyója: Székely-jó; valamint, hogy a Sajó folyónév is ezt az elemet tartalmazza: Sóspatak!”
Számomra a legmeglepőbb azért a Küküllő folyók román neve, a Târnava volt, úgy tanultam, hogy bolgárszláv, esetleg ukrán nyelven, valami kék erdei gyümölcsöt jelent. De érdekes, hogy a szászok, amikor betelepednek a XII. század derekán, a Küküllő nevet veszik át, mivel Kokelburgnak nevezik Küküllővárat, nem Tarnaunak; románul is Cetatea de Baltă, ami Sárvár, esetleg Vízvár jelentésű; s míg magyarul tizenhat Küküllő melléknevű helységet közöl, addig az egyetlen Târnăvei (Dicsőszentmárton) a XX. század derekáról való! Elképzelhető, hogy II. Rákóczi György végzetes kimenetelű lengyel hadjárata után, 1658 után a büntető török–tatár hadjáratok nagyon megritkították egyes vidékek magyar és szász lakosságát, s hogy a karlócai béke után is ezerhétszáztól kezdve, valamint a kuruc háborúk után: szerb és bolgár menekültek özönlöttek e vidékre, és a helység- és folyóneveket lefordították – rosszul. Lévén azonban, hogy a környező területek lakossága román, és a vallás is közös, ortodox: maximum két-három emberöltő alatt elrománosodnak; csak az elrontott helynevek maradnak utánuk. Mint ahogy az előző generációk alatt ez történt a Maros felső völgye s Görgény, majd Krassószörény s részben Hunyad megyében is, lásd az Oroszi stb. nevű falvakat, vagy a Poiana Ruszka, Oroshavas, Oroszkő hegységneveket. A román etnikum mindenhol, a Balkánon is mindig nagyon dinamikusan terjeszkedett. Például amikor Bethlen Gábor (mivel megszöktek a katonáskodás elől) három aranyosszéki falut jobbágyságra vettetett, három emberöltő múltán mindhárom már színromán!
Természetesen, a Suciu által közölt adatok túlnyomó többsége az előző két évszázadban már megjelentek nyomtatásban, de részben hiányosan, részben hibásan, másrészt csak bizonyos korokra vonatkoztatva; továbbá ritka példányszámokban, úgyhogy Suciu nagy érdeme ezek összesítése, rendszerezése és helyesbítése!
Sajnálatos, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a kolozsvári nyelvészeti intézet munkatársai nem teljesítették ki e munkát a vízrajzi és a domborzati elnevezések egybevetésével, és a különböző korok viszonyait tükröző térképvázlatok kinyomtatásával – mindezt a Jenicsek bácsik és a Szabó T. Attila vágású zászlósurak félrevonulása következtében!
VI.
Noha közvetlenül nem tartozik a tárgyhoz, el kell mesélnem egy esetemet az „öt hellyel arrébb ült vissza” motívum olyan esetéről, mely az én hibámból történt.
Néhány évvel ezelőtt a Budapesti Zeneművészeti Főiskola régi, Vörösmarty utcai épületébe siettem egy hangversenyre, és elkéstem. Amint besurrantam az ajtón, leültem az első üres székre; mellettem egy magas, őszhajú férfi ült, feje teteje ugyanolyan hegyes csúcsban végződött, mint álla alatt az ősz szakáll. Kerek szemei és kicsiny, szigorú szája volt. Nagyon erősen látszott rajta, hogy tekintélyes zenetudós.
A hangversenyen egy művésznő énekelt, németül, zongorakísérettel; időnként a közönség felcsattanó nevetésben tört ki. Miután a német szöveggel úgy vagyok, hogy főleg csak olvasva értem, és legkevésbé, ha sikongva éneklik, ezért egy tapsszünetben megkérdeztem tudós küllemű szomszédom: mit hallunk? Morgenstern-versek, Erdélyi (keresztnevét nem értettem) megzenésítésében. Néhány taps után egy fiatalember lépett a dobogó elé, és megdicsőülten hajlongott a tapsot fogadva. Megkérdeztem hirtelen tudós szomszédomat, súgva: „Ez most Morgenstern vagy Erdélyi?” ... A tudós szemei még inkább kikerekedtek, s mintha forró teába kortyolt volna, kerekre nyitott szájüreggel suttogta: „Erdélyi”, és meglepően könnyed mozdulattal felállt, tovalibbent s vagy öt hellyel arrébb ült le.
Mifelénk az olvasók Morgenstern versei közül leginkább azokat ismerik, amelyekben a család asztalnál ül, egyszercsak csengetnek, nyitják az ajtót, egy ló áll odakint, és azt mondja: A zongorakulcsért jöttem. Elképedt hallgatással néznek rá, s a ló, „látván, hogy meg nem értik, fejét búsan lehajtja térdig” s távozott. Én is így járok a nyelvészkedéseimmel, mint e ló a zongorakulccsal. A nyelvészek viszont, mint az ifjú zeneszerző. Azt hiszik, a közönség őket ünnepli s nem a nyelv géniuszát!
