Sóváradi magány

‍Király Lászlót olvasva

‍

Kemény ember lehet.

Ez jár a fejemben. Meg hogy vajon miért gondolom annak. És hogy mit jelent ez. Hogyan kemény? Nyers? Őszinte? Irgalmatlan? Engesztelhetetlen?

Nem találkoztam vele, nem ültünk soha egy asztalnál, nem jártam a lakásában, a házában. Nincsenek róla benyomásaim, csak a művét ismerem, és ezt nyomban vissza kell vonnom, hiszen képtelenség, olyan hatalmas és súlyos ez a mű, nem ismerhetem, csak hézagosan, ami persze nem az ő baja, hanem az enyém.

Kemény ember lehet?

Ahogy az összes fotóján néz. Ahogy kinéz. A képből. Valahová messze. Messze befelé.

Kiábrándult? Dacos? Inkább dacoló. De mivel? Történelemmel? Sorssal? Romániával? Szaporodó évekkel? Kísértő szellemekkel? Kétes múlttal és bizonyosan bizonytalan jövendővel? Amiben azért egyvalami biztos. Hát persze, a halál is, de nem arra gondolok. Hanem a munkára. Hogy felpattan a szemünk, felébredünk, és onnantól nincs megállás, akár a lócán ülünk kávésbögrével a markunkban, akár fát hasogatunk a tőkén a fejszével, gyújtóst aprítunk a kisbaltával, aztán papírért, tollért, billentyűzet után nyúlunk.

Írni kell.

Gondolkodni. Emlékezni. Törni a fejünket. Felmérni. Elszámolni. És írni.

Hetek óta olvasom. Rendszertelenül. Verset, elbeszélést, tárcát, regényt, aztán megint verset, ötven évvel ezelőtt írtat és tavalyit.

Mintha rokont olvasnék.

Ezt majd még meg kell magyaráznom.

Mindig egyebet akarsz, mint ami van, veti a szemére egyik hőse a másiknak.

Mi tagadás, ez sokszor így van. Valami egyebet akarunk.

Ezt érzem? Ezt a partizán engedetlenséget? Mindig egyebet akar. Mást. Másképp. Rossz a szó. Nem helyénvaló. Kurucok, betyárok, szegénylegények jutnak eszembe. Olasz carbonarik, francia maquisardok. Ez az. Ellenálló. Nem engedetlen, hanem ellenálló.

De minek áll ellen?

Nem tudom, ha Kaliforniában születik, vagy Firenze mellett, Fiesoléban látja meg a napvilágot, akkor is olyan lett volna-e, mint amilyen székelynek lett. Gondolom, nem, hiszen egy amerikai, egy talján nem lehet olyan, mint egy székely. Gondolom, igen, mert mindegy az, hogy amerikai vagy olasz vagy székely, ez a töprenkedő fajta ilyen.

Az este – békítő hangulatú. A szomorúság – barna. A gyermekláncfű pelyhek – túlvilágiak és álmosak. A végtelen – fanyar, hűvös józanság-illatú. A gondolat – kíméletlen és rideg. A történelem – kénköves. Az irigység – vaskemény. A hit – gyermeteg, balga, tarthatatlan. A felismerés pedig keserű.

*

Mintha nála a költészet több lenne szavakban fürdőzésnél, érzésekben és hangulatokban történő megmártózásnál, metaforánál, rímnél, dallamnál, ritmusnál és minden egyébnél, ami ma a költészet, és ami valaha költészet volt. Mintha a költészet nála közösségi cselekedet volna, számonkérés és vallomás, számonkérés önmagán és vallomás önmagáról önmagának.

Mégis társadalmi célú és hasznú tett.

Mintha azt gondolná, hogy a költőnek felelőssége van, és óriási a felelőssége, mert a költészet nélkül nincsen… Mi is? Nemzet? Igen, az. Költészet nélküli nemzet nem létezik. Eszemben sincs azt állítani, hogy a költészet nem lehet nemzetek fölötti, az viszont bizonyos, hogy a költészet minden más művészeti ágnál erősebben kötött a nyelvhez, ahhoz az egyetlenhez, amelyben megszületett, s amelyben él. A zene egyetemes, talán a festészet és a szobrászat is, jó fordításban a széppróza is, a széppróza többsége, érthető és élvezhető. Viszont legmélyebb érzelmeinket legpontosabban és legerőteljesebben, a legeredetibben a költészet adja vissza – gyakran reménytelenül lefordíthatatlanul.

Anyanyelvű mindenség.

Szép, ugye? Páskándi Géza szájából emlékszem rá, nem tudom, saját szüleménye, vagy ő is örökölte.

Ez jut eszembe Király költészetéről. Egy sóvidéki európai. Hiszen ott, Sóváradon már Róma is bányászott!

Szinte látom, ahogy térképeket böngész-bogarász… Lehet, neki talán ezt sem kell, elég az emlékezetében kotoznia, nagyapja szavait felidéznie baljós dűlők, komor sziklák, égi mezők, szerek, lápok beszédes nevei után. Akasztóhegy. Tilalmas. Jajdon és Porlód.

*

Az életem szinte semmi, morfondírozik egyik hőse. Nincs benne igazán nagy tragédia, nincs benne igazi háború, nincs örökkévalóságot sugalló nagy utazás. Csak igazán nagy hiányok vannak az életemben.

Másik hőse az önhibájukon kívül tehetetlenekké váltak gyűlöletéről gondolkodik. A tisztákéról, akik érzik, hogy menthetetlenül ellepi őket, házukat, kedves városukat a kosz, és egy igénytelen világ telepszik rájuk, elsekélyesítve gondolatot, érzelmeket, álmokat.

Megint máshol valaki kijelenti: nem dolgozhatunk másnak, hölgyeim és uraim, csak az öröklétnek.

Minden jó alkotás önfelgyújtási kísérlet. Az alkotó pedig lángol, elég, halálba-izzik, miközben pokolfenék-nappalok során vívja sokszor reménytelennek tűnő küzdelmét.

A mindent konokul megjegyezni akarók kínjáról is beszél. Szívszorító rémületről, mert a világ többé nem áttekinthető, nem értelmezhető, nem az a hely, amiben otthonosan mozoghatunk, hanem gomolygó benyomástömeg, aminek csak elenyésző része megismerhető.

Milyen nyugodtak azok, mondatja negyvenéves hősével, milyen nyugodtak, akik gyerekfejjel veszítik el az illúzióikat. Milyen derűsek és könnyedek, higgadtan járnak a világban, magabiztosak, sohasem hátra, hanem előre néznek. Ráérősen, derűsen időznek a kedvükre való mezőkön. Mert nem voltak soha bezárva. Aki nem éhezik, nem eszik sokat. Az éhező, ha megteheti, nem bír mértéket tartani. Érvényes ez utazásra, múzeumokra és galériákra is. Meg a munkára.

Nem volt szokása az önámítás a lényeges kérdéseket illetően, nemegyszer próbálta magát beleélni különféle helyzetekbe.

Tudom, hogy az író nem a hőse, de tudom, hogy mégis az – így hát ezt az utóbbi mondatot véresen komolyan veszem.

*

Olvasom őt, és újra meg újra az önismeret jut eszembe. A szükségessége. A nehézsége. A lehetetlensége?

Kik vagyunk? Mik a lehetőségeink?

Nemhogy válaszolni, de pontosan kérdezni is nehéz. Mit őrizzek ádázul és mit engedjek el? Mi a fontosnak látszó talmi, és mi a felszínt finoman borzongató mély? Itt, ebben a valaha Közép-Európának mondott tájban, ezen az egymás vérével öntözött földön érték lehet-e a bölcsesség, a józanság, vagy minden ilyen törekedetünk öngyilkos gesztus? Menni kell vagy maradni? Menni Hollandiába, Párizsba, Itáliába – nem élni, dehogy! Látni.

A mit jelent magyarnak lenni kérdést is felteszi magának, és ez nem súlyosabb, ám nem is könnyebb a többi kérdésnél, a többi belső ügyünknél, mondjuk a szegényekkel, halálra dolgoztatottakkal, megalázottakkal, a történelem által eltaposottakkal való együttérzésnél.

Tanuljunk belőle, különben a történelem eltipor. Ezt olvasom ki a verseiből. Ha nem vagyunk észnél, ha nem váltunk lovat, amikor váltani kell, akkor végünk.

A mi a magyar nem más, pontosan ugyanaz a kérdés: ki vagyok én?

*

Mintha rokont olvasnék.

Nem a magyarságunkra gondolok. Nem is arra, hogy kicsit ismerem azt a világot, amiben él, sőt azt is, amiben indult. Nem nagyon, csak éppen nem egészen idegen. Érzem azt a jellegzetes, felejthetetlen, átható benzinszagot, ami valaha, az én gyerekfejemben Romániát jelentette. Nem Erdélyt. Erdély a boglyák volt, a domboldalak zöldjén legelésző bivalyok, a karámok kerítései, a fenyvesek, a patakok, az öreg házak, a Szamos. Meg a harisnyás székely férfiak a templom és a kocsma előtt. Románia a benzinszag volt.

De nem erre gondolok. Amire gondolok, az valami megfoghatatlanabb. Az a múlt. A történelem. Az emlékezés. Ami nekem nagyon fontos, mert hároméves koromtól régésznek készültem. És ugyan nem lettem az, de a kölyökkorom tetemes részében a múltat kotoztam. Romokban, pincékben, padlásokon. A tájban is. És most azt fedezem fel, hogy Király László, szívesen mondanám Király Laci bácsinak, ahogy kolozsvári és székelyföldi barátaim emlegetik, de hát nincs hozzá jogom, nem találkoztunk sosem, azt fedezem fel, hogy a költészetében, meg a prózájában is, de ez utóbbiban valahogy nekem természetesebb, megszokottabb, meg ő mégis elsősorban költő, azt fedezem fel, hogy ugyanígy kötődik a múlthoz. A szülők és nagyszülők múltjára gondolok. Meg a tágasabbra is. A népére. Az országéra.

Ez egyszerre magyarázhatja a rokon érzést és az emlegetett keménységet is. A mi történelmünk – és mindegy, hogy a magyarságra, a székelységre, az erdélyi magyarokra vagy akár a közép-európai népekre gondolok –, a történelmünk ismerete és átélése keménnyé tehet. Ráadásul minket még az is nyomaszt, hogy ebben a nehéz múltú és sértett Közép-Európában sem jutott ki mindenkinek egyformán. Nem hiszem, hogy megveszekedett nacionalista vagyok, amikor azt mondom, hogy nekünk, magyaroknak több rossz jutott. A szétdarabolás.

*

A Kék farkasok című regényét ötven éve olvastam először. Akkor csalódtam. Kék hold völgye, Két kicsi hód, A vadon szava. A cím alapján valami ilyesmit várhattam. Éretlen voltam.

A regény 1972-ben jelent meg. Akkortájt, tizennégy-tizenöt éves koromban kezdtünk egy kamasz jó barátommal egyedül utazni Erdélybe. Szülők és felnőttek nélkül, heteken át csavarogtunk a Békás-szoros és a Királyhágó közt, Zilahtól le a Királyfölde szász városaiig vagy éppen a Fogarasi-havasokig. Szabadon. Felnőtt ellenőrzése nélkül. Gyalog, tehervonatokra kapaszkodva, szekérre, teherautóra kéredzkedve. Ott megaludva, ahol ért az alkony, az éjszaka. Szabadon. Képtelenség, ugye? Szabadon, a szocialista Romániában, a magyargyűlölő kommunista-nacionalista diktátor államában.

Mit akarok ezzel? Mit igyekszem megfogalmazni? A szabadság lényegét? Hogy nincsenek fokozatai? Az jut eszembe, amikor egyszer régen, egy zsibpiacon a fülem hallatára azt mondta az eladó egy Vaszary-festményre: majdnem valódi. A szabadság is ilyen volna? Valaki vagy szabad, vagy nem az. Nem a körülményeken múlik.

Tébolyda, írja valahol, én meg azt írom, hogy a félelem országa. De abban is élni kell. Nem állni be a rettegés játszmáiba. Kimaradni. Rafinériával. Szigorú diplomáciával. Görbe utakon járva, mégis egyenesnek maradva. Cselezve, de nem alattomban. Alkudozva, de semmit fel nem adva. Kísérteni a lehetetlent. Elérni a célt. Helytállni, megmaradni költőnek, magyarnak, tisztességben. Szabadnak lenni.

Olvasom a könyvet. A megjelenésekor huszonkilenc éves írót (vagyis a regény ugyanolyan korú hősét) ugyanazok a kérdések foglalkoztatják, amik aztán egész életében kísértik. Vívódik, keresi a helyét, az útját. Úgy, hogy emlékezik. Ahogy az 1960-as évek derekán az első verseiben, és ahogy most, a harmadik évezred negyede táján, a mai költeményeiben is.

Önvallatás – ez a regény műfaja. A húszas-harmincas évei fordulóján járó főhős visszatér a szülőfalujába és a múltba, a gyerekkorába, hogy biztonságra leljen.

Attól vagyok én én, hogy egyedül vagyok, és hogy emlékezem.

A Kék farkasok a magány könyve.

Király László nyolcvanéves, és most is, az idei és a tavalyi versekben is szüntelenül emlékezik. Nem nem felejt, hanem nem akar felejteni. Nem engedi meg magának a felejtés kényelmét. De ez nem is lehet másként, hiszen székely, erdélyi és magyar, akit állandóan nyúz, nyomaszt az, amit egy valaha románnak született tudós gondolkodó, Mircea Eliade a történelem terrorjának nevez, és aminek az ember a kiszolgáltatottja, s ami ellen szüntelenül védekeznie kell.

Ezt nem értettem én gyerekként. Hogy a Kék farkasok erről szól. A védekezésről. Aminek első stációja az emlékezés, a tisztázás, a gyónás, a megértés. Aztán jöhet csak a megbocsátás. Ha van.

*

Olvasom a könyvet, orromban a régi, átható benzinszag, Románia szaga, és magam is emlékezem. Halottakra emlékezem, olyan emberekre, akik befogadták azt a két kótyagos kölyköt, magányos öregek támadnak fel bennem, girbegurba, kövecses falusi utcák elevenednek, utcák, melyek már rég nem léteznek, omlatag székelykapuk, fekete bivalyok…

Olvasom a verseket. Könyvről könyvre, mától visszafelé, aztán meg fordítva.

Király már az első kötetben, a Vadásztáncban is a múltat faggatja. Tíz év múlva pedig, túl három-négy versesköteten már nagy költő, írógépében főúri meghívók, hadi üzenetek és búcsúmondatok laknak, istállójában pedig az Idő. Olyan költő, akit komor illetők hiába igyekeztek rákényszeríteni arra, hogy feladja a feladhatatlant, elárulja az elárulhatatlant. Aki tudja, amit az indiánok, a kínai bölcsek is tudtak, hogy az őseink láthatatlanul velünk élnek. Akinek nagyapái és dédapái tovább élnek szerszámaik fényesre kopott nyelében, amit már régóta ő vagy valamelyik fia markol.

„Amikor nyílik az őszirózsa / a sóváradi öreg ház előtt, / pókhálós szürke napsütésben / jó ülni a lépcsőn egyedül. // Sokan álltak már, ültek e kövön: / lakodalmi nép, kihúzva magát, / veres tekintetű adószedők, / szomorú időben, másnaposan.”

Megpróbálom megfogalmazni, hogy nekem mi a költészete.

Panasz? Nem. Semmiképpen. Felmérés? Az. Szigorú számbavétel. Helytállás. A kalandozók is eszembe jutnak. Honfoglaló lovasok, tengerészek, felfedezők, kísérletezők.

Az életben lennie kell egyetlenegy dolognak – olvasom valamelyik művében –, amelyet halálosan komolyan vesz a férfi, és minden egyebet ennek a szolgálatába kell állítani.

Nála, neki vajon mi az az egyetlen dolog?

A szülőföld, a szülőfalu, a szülőház? Lehetne az otthonkeresés és a hazatérés is. Csakhogy ugyanilyen makacsul kerül elő a becsület kérdése, az emberi tisztaságé, a szerelmi és családi ügyek, a munka tisztessége és seregnyi más olyan dolog, amit ha elszúrunk, akár tönkre is mehetünk, amik éppoly fontosak, mint a szülőház meg a haza. Így hát én a kellt hangsúlyoznám, és nem nevezném meg azt az egyetlenegyet, ami nem egyetlenegy, vagy ha igen, akkor a kell, a „kell lennie” az.

Így érzem őt keménynek, könyörtelennek és engesztelhetetlennek. A költőt, aki Sóváradon sóvárog Sóvárad után. Az elsüllyedt, mégis bennünk, körülöttünk, a talpunk alatt sűrűsödő múlt után. És aki különben talán vajszívű ember, hiszen elsősorban önmaga az áldozata és kiszolgáltatottja ennek a megalkuvást nem ismerő keménységnek.

„Ki szedi össze a követ a földeken? / Ki javítja meg a beomló kutat? / Ki sulykol vígan a Küküllőben? / Ezt kérdezem – de nem válaszol senki.”

*

Egyik hőse szerint az egészséges, nyugodt élet receptje a következő: korai ébredés, sok mozgás, jó alvás, hideg víz.

Jól hangzik. Feltétlenül igaz is. Csak helyeselhetjük. Tessék korán kelni, tornázni meg sétálni, nagyokat aludni, hideg vízzel zuhanyozni. Először bedőlök, hiszek az írónak, még talán az is eszembe jut, hogy igen-igen, így-így, magam is éppen így, ám alig pár sorral lejjebb kiderül, hogy nagyon egyszerű lélek az, akit mindez kielégít.

Hát persze! Ez is igaz. Az élet mélyebb és árnyaltabb annál, hogy néhány fekvőtámasszal, jeges vízben fürdőzéssel megúszhatnánk a nehéz ügyeket. Megint bedőlök, hiszek az írónak, hogy aztán néhány öreg paraszt képét fesse elém szavakkal, olyan emberekét, akik nem kívánkoztak sehová, mert a világuk teljes volt, kerek egész, kielégítette őket, nem sóhajtoztak távoli szépségek után, nem izgatta őket az ismeretlen. Mondjuk, a nagyapja, aki az első holdra szállást sem volt hajlandó megnézni, így védekezett a hívatlanul betolakodó ismeretlennel szemben, hogy megőrizze valahogy a tájékozódóképességét ebben a fejvesztett világban.

‍