Sötétség délben

Itt nem látta senki a Madarakat. (Innen még nem mentek el, csak majdnem.) A fenyegető gyülekezést, a fokozódó hangformálást, károgást, surrogást, csivitelést. Szárnyverdesést. Az ideges rövidvágtákat. Husz Jánostól füstirányba. De hol volt itt Husz János. A mezőkovácsházi temetőben, dögletes augusztusban, koradélutáni teljes napfogyatkozásban. Károly mentében a neveket nézte a sírokon, Windisch, Lengyel, Tatár, Ács, Kiss, Nagy, Kovács, Takács, Szabó, Lakatos, Zaszlavik, Kőmíves, Schönauer. Boros Kata. Károly a felesége sírjához igyekezett, persze, a napfogyatkozás miatt, hogy azt majd vele tölti. Volt nála egy palack koronazáras kocsisbor, sörnyitó, két szendvics, az egyik rántotthúsos. Andalogva ment, az őrjöngő madarakra fülelt, a fokozódó légi tombolás őszt csinált, hullottak a platánlevelek, a nyárról nem is beszélve. Károly régivágású özvegyemberként, aki még ódivat szerint volt gavallér Bukarestben és az autonóm Vásárhelyen, zakót hordott nyakkendővel minden nap, na jó, nem Savile Row, trottőrcipőt, és vettek télen narancsot a pártellátóban. A fordulat után, hogy már eleget levelezett a Központi Bizottsággal, átköltözött Magyarba, még a feleségével, Mezőkovácsháza egy pillanatra jó ötletnek tűnt. Eun-Hee is még csak most üti a hetvenet, negyvenhat éve él Magyarországon, itt mindenki Rózsinak hívja, az igazi nevét nem látják kimondani jó hangsúllyal, tűrhetően beszéli a nyelvet, a fia azért néz ki ősmagyarnak, mert az anyja koreai. Witzig. Dongmakgol ostroma után került hadikórházba, az akkor közeleső, Rákosi Mátyásról elnevezett hadikórházba, ahol a későbbi férje sebész volt. Kiszedte combjából a srapnelt. Eun-Hee-nek bejött a békési orvos. Tüdősebész. Éppenséggel volt mit csinálnia.

Csóka Szilárd-Zsolt: A részegek, 2013

Rózsi északkeleti irányból jött a hullámzó nyárfák alatt, amerre Károly is tartott a platánsoron. Károly a sírhoz ért, leült, letette a csokor mezei virágot a gránitlapra, megsimította, de nem nézett oda, zsebébe nyúlt, régi, benzines öngyújtóval tüzet adott magának, Kossuth, kifújta. Itt nincs Carpaţi. Uramjézus, mennyi értekezlet. Mennyi szürke öltöny, válltömés. Hogy igyekezett tájbasimulni. Hogy most Eun-Hee látta meg a férfit, vagy a férfi látta meg benne a lehetőséget, esetleg Rózsi érzett olthatatlan vágyat a testi közelségre, ebből a pozícióból nem tudjuk megtudni. „Egy hetvenéves, később disszidenssé lett romániai párttitkár és egy korban hozzáillő, ideférjezett észak-koreai háborús tisztfeleség találkozása napfogyatkozáskor Mezőkovácsházán” – Eun-Hee-nek tetszett a gondolat, vagy Rózsinak? Eun-Hee-t nem Kimnek hívták eredetileg, hanem rendhagyómód Lee-nek, entestével cáfolva a tételt, hogy minden koreainak Kim a neve. Dongmakgolban hallotta a Kim nővéreket énekelni, akik amerikai GI-oknak nyomták, később mindenféle fura zenére is énekeltek, az amerikaiak elvitték őket, Las Vegasban léptek fel. Árulók. Nem mintha a másik Kim, a nagy, az országalapító Nagy Vezér olyan kimondott jó lett volna. Eun-Hee-nek az akkori, 1953-as idejövetel is felszabadító volt. Pedig. Aztán jöttek a gyerekek. De az a férfi, ott a sír szélén ül, savanyú szagú, nyilván, a zakója, a szájíze, ahogy az olcsó füstöt eregeti, ez is élt meg ilyet, gondolta Eun-Hee Rózsisan, élvezettel, empátiával, borzongással, ráérzéssel, szimpátiával. Ez egy párttitkár, most már hetven vagy nyolcvanéves, illegális kommunista nem volt, esetleg szocialista vasmunkás vagy agrárszakszervezeti aktivista – de nem. Nincs mese, fémmel dolgozott. Hadiüzemben. Mondjuk, volt egy szabotázsa. Mondjuk, nem bukott meg. Elsők közt csatlakozott. Nemzetiségi káder. Az autonómia fővárosában ököl, tartományi titkár. Elvi szilárdság + harcedzettség = akcióterv, megvalósítással. Harc a kétoldali nacionalista kilengésekkel. Fel Bukarestbe, fel Kolozsvárra, kéztördelve siránkozni, otthon keménykedni. A madarak hitchcockulása fokozhatatlan. Mint egy őszi fasor, úgy hullanak a levelek. Szunnyad a fény. De nem mint alkonyatkor, hanem töredékidő alatt. Legalább egy pestisoszlop lenne, egy bekormozott üveg. Ki ez a nő, utolsó slukk a Carpaţi-pótlékból, tökmagízű utolsó slukk, ázsiai. Japán nem lehet, kínai bolt itt még nem nyílt, pedig már egy pár éve a nagyobb helyeken, nem mintha hiányozna, tatár, türkmén, há’, nem hiszem: koreai. Ez az, koreai. Koreai abból a régi háborúból. Károly maga is kísérte őt a Nagy Vezérhez. Saját gyártmányú ZISZ-ek voltak a konvojban, neki is integetni kellett, két autóval előttük ment a falusi borbély. Olyan a zászlajuk-címerük, mint az NDK-é, csak körző nincs benne. Mondjuk, búzakalász és fogaskerék-darab se’. Nade olajkút, főleg nem. Az a borbély hintajának orrában lobogó lobogón volt. Elkalandozott a pionírarcokon, főleg a lányokon, egyencopf, generálmosoly, igaz lelkesedés. Nixon is. A királynő. Gyárigazgató lett, tájalni kellett. Mikor már kipörgött. A hivatali Dacián hogy megpördült a golyó, mikor az irodájába tartott, a konzervgyárba. Merénylet. Kísérlet. Figyelmeztetés. Aztán visszament Vásárhelyre, nem tetszett, elvi szilárdság, harcedzettség, de ami sok, az sok, levelezni kezdett. Sugározták be rövidhullámon, azokat sem sikerült kinyírni, pedig, de nem, de az neki, persze érdemei elismerése mellett sem tett kurvajót, praktikusan háziőrizetben, mégsem egy 14-es tábor, csatorna és láp, csak otthon, a hengerelt falak között, és akkor tényleg jött a sötétség. A madarak megőrültek, az állatok szűköltek, az emberek elneszültek. Károly lassan a kifényesedett könyökű zakója zsebébe nyúlt, elővette az öngyújtót, milyen jó, hogy otthon feltöltötte benzinnel, arra nézett, ahol az előbb a Rózsi, akit nem ismert, nem látott soha, csak a boltba járt, oda is ritkán, Rózsi fenekét enyhén megriszálva, gránittal egy kis jobb-bal irányú mozgással finoman érintkeztetve, helyet keresve leült a sírra ő is, és mintha negyedfordulattal felénézett volna egy villanásra, micsoda ótvar egy falu, fekete földes gumicsizmalehúzó, a terménykereskedő és az uraság, gazdatiszt, csendőr, ávós, elnökjóska, áfészszatócs, csak a mávaut. Meg a kisvasút. Az ősz nehéz, november, pedig a Dongmakgol völgyében novemberben, ahogy a paradicsomot képzelni lehet, tiszta vörös minden hegyoldal, feliratok vidám hanguljai, illetve az déli, náluk inkább Choso˘n’gu˘l az ábécé, szovjet tanácsadók, légügyiek, kínai önkéntesek hosszú szőrű füleskucsmában, fronthullámzáskor amerikaiak, Camel cigi, Lucky Strike, rágógumi, sztriptíztánc-lehetőség az arra alkalmas erre vállalkozóknak, jobbak, mint a japánok, akik a nővérét is hadikurvának. Az a kibaszott édesség, nem úgy, mint maga az édesség, hanem ezek a délutáni mézes szarok, dulceaţa, és kellett enni, mert megnézték az embert. Cigarettafüst, olykor drobetakonyak, a biztonság kedvéért a szobában néhány ezredes, túlédesítettségbe csomagolt kemény szavak, vádlóan kemény szavak. Kisemmizés. Dúlás, rombolás. Jó, hogy a változás, mert azért a forradalom erre blaszfémia, után örökölte ezt a házat az öccsétől, gyermektelen volt szegény, kerékpárműszerész, még szegénykémmel együtt jöttünk át, hát hegyek nincsenek, csak gyanakvás, mindegy, nem is szomszédol, nem is jár el, ezt az ázsiai asszonyt sem látta soha, pedig láthattuk volna egymást elvtársuram, én se lépek sűrün ki, nézem a kertben a vörösjuhart, mert engem azért úgy neveltek, hogy japánjuharnak akkor se mondjam, ha az egész falu erre biztat, csirkét vágok, kacsát holdújévkor meg tavaszünnepre, beérem a zacskós rizzsel, hamár. Pesten vannak a gyerekek, ritkán jönnek, enyémek meg Gyergyóditrón és Szamosújváron, azok se találkoznak, nemhogy eddig elmerészkedjenek. Csak a temetésre, arra igen. Károly ekkor a zsebébe nyúlt, meggyújtotta a benzines öngyújtót, az asszony arcába nézett, aki nem nézett vissza, de nem tudta nem észrevenni az ajkán a finom remegést. Nézte hosszan, rendíthetetlenül, a bombatámadások miatt lehet neki, mély árkok, vagy a délre szakadt nővér miatti zaklatások nyomán, milyen autonóm tartomány, uramjézus, mennyi álszent hazugság, szenvedés és szűk nyűg, újságpapírba csavart cigeretta pungából, a szekuriszt hamis mosolya, savanyú édesség vagy édes-savanyú; nem, elvtikém, azok a kínaiak, mi csípősen eszünk, fémpálcával, de itt se kutya, se kígyó, előbbi még volna, de csak egyszer, még ’54-ben vetettem fel, majd’ megnyúztak. Távoli világok üzenete, ez a végítélet, nyüszítő hóleopárdok, fent verik a madarak a nyárfát, levelek, a benzines öngyújtó lángjának élfénye az arcon, erős járomcsont, mongolredő, ősz haj, őszies szél. Mint a menetszél. Kozmikus menetszél.

Csóka Szilárd-Zsolt: Gyerekfej, 2013

Ez az égi jelenség ráébreszt a végtelenbe vetettségre, messziségre és kapaszkodóra, biztos, van ott is dulceaţa, rizspálinkát isznak, kegyetlenek, kutyák egyenruhában, vad kutyák, vicsorgóak, talán embert is esznek, a táborokban, a főszakácsot, kása alján pufajka, bakancs, csontváz, a bélsarat is etted, ember, a diktatúra visszafele is az, édeskés íz, édeskés dallam. Féreglyuk, Szibérián túl, másik galaxis, megnyom a sötét erő, halmazati büntetés, apály, dagály, nagyobb tengerük van, lehet, hogy folyékony nitrogénből, savas eső, cianidos lég, újfent a pörgés fényévekkel, párttitkár voltam, és próbáltam jóvá tenni. Nem vagyok rossz ember. Tízezer kilométer akkor fényév volt, hetekig jött a vonat, hideg városok mellékvágányain állt, az Usszuri mellett, tigrist is láttam az ablakból, már ha azt a lukat annak szánták, föl északra, télen, aztán nyugatra, zsidók földjén át, Sztálin a zsidóknál Birobidzsánban, aztán nagy tó mellett, sósivatag, hosszan, hosszan, durvasággal tetézve, mennyi papír, vizsgaarc, kémlelő tekintet, szőkét, kékszeműt is akkor láttam először, nemigaz, a GI-ok, mondták a neveiket, dzsödzsödzsö, féltünk tőlük, pedig adtak cigit, rágót, paradicsomkonzervet, volt, amelyik szivarozott, milyen finom volt a szaga, mi is, pedig, a szovjet vendégnél csak a magyar csinovnyik volt szenvtelenebb, attól vártunk volna mást is, mint fecskefüstöt, jó szót, kis összetartozást, de nem, világforradalmas duma, egyenlők társadalma, piramis, Károly minivizor-méretű párttitkár-szemüvegén villódzott a láng, Rózsi arra sandított, lefülelte, hogy csak fél szemmel néz, nehéz ügy, világvége, egy láng, egy férfi, félméterre tőle, biztos, hogy román, vagy valami. Neki: mindegy. Elvtárspajtás. A cipőjén látszik, meg ahogy tartja az öngyújtót, ez az orientálasszony hasonlít a Csonkánéra a szovátai büféből, akinek a szép fehér lábahúsát a balogbátyám hogy szerette fogdosni még kilencvenévesen is. Ha elvette a tehetséget, miért nem vette el a kévánságot is. Cipője orrát nézte. A kitaposott skárpi látott karón varjat, frakciózást, pálfordulást és árulást dögivel, talán nem kellett a testvérére vallania, anyját feljelenteni, de. Ma már a fia az úr, ennél is lehetett volna a fiú, biztos volt fia. Volt igen, híres volt, szó esett róla a tévében is, színésznőkkel erőszakoskodott, popszakmai feleségekkel.

A nappali sötétben jobban látszanak a dolgok. Hogy nem fújja el a menetszél ezt a kis lángot, miért figyel a szeme sarkából, özvegyasszony vagyok, túl a kévánságon, úgyis vége lesz a világnak, fázom, azt mondják, ha egyszer a városban megint háború lesz, akkor a metróalagút jó lesz óvóhelynek, de ott nagyon sötét és nagyon hideg lesz, mint ahogy itt, ebben a falusi temetőben is nagyon sötét és nagyon hideg van, és őrjöngenek a madarak és a hópárducok lefekszenek, és a kankutyák viadalra sem méltatják egymást, falkában kergetőznek félelmükben és a szélzúgásba patkányhangok keverednek, itten nincsen rozsomák, menyét igen, túlélhetetlen, mintha éjfél volna, alig harangozták el a delet, na jó, még egy tányér levesre volt ideje, mázas tányér, alpaka kanál, nehéz, alig tudta annak idején megszokni, nevettek rajta. Oroszul pár szót, eleinte, aztán ez a nyelv, máig a nevemet sem tudják, csak adták e másikat. Körös vagy Küküllő, nem mindegy, Incheon vagy Kimchaek, nem ugyanaz, koreai kommunista nem pont román kommunista. „Romániai”, javított Károly félmosollyal, persze csak menetközben, gondolatban. Csonkáné lábahúsa, lakomai kutyahús, macska játszik egérrel, ízkínzás. Fogja meg az egeret, ezekben semmi szégyenérzet nincs, csak azért, mert nagy szomszéd, azt sem tudják, na jó, kicsit tudják, hogy kik voltak a japánok, de nem annyira, mint mikor elvitték a zsidókat, a Spielmannékat, nem a japánok, hanem a németek, a csendőrök, gyarmatiak voltak, székesfehérvári csendőrkerületből, talán, ők csinálták valójában, az a szőke, naná, hogy kékszemű, csak nézte. Németjuhászok csaholtak, de akkor nem sötétült el, mint most itt, viszont, szerencsére, a marhavagonok olajozatlan kerekei itt most nem csikorognak, pedig hogy csikorogtak Habarovszk és Omszk között, mert ő nem jöhetett a tűzszünet után a különvonattal, csak a táppal, a tehervonat hozta a felszerelést, amit nem hagytak ott, mert a röntgengépeket nem hagyták ott, és Imre is vele jött, nem akarta hagyni fázni, meg a papírok miatt is, de együtt fáztak. Sokáig. Libát vágni vándoroknak, nagy luxus, azt egy időben még a pártellátón keresztül sem lehetett, volt idő, hogy egy kankós disznó nem sok, azt sem, csirkét, kacsát, semmit. Csinált egyszer gyöngytyúkot szójapirében, csak grimaszoltak, a sarat nézegették a gumicsizmás lábukon, beretvaként nyitották a bicskát és nem féltek használni. Telepen éltek, malacot heréltek, szódzsut ittak vagy kokojzapálinkát, nem zörög, pedig szél van, magukból kivetkőzött madarak, kozmikus menetszél, egy román kommunista, romániai, gondolta Károly, megfektetett, megfeketedett hótigris, csaholó kutyák, patkányvinnyogás. Aztán akasztottak. Előbb zendültek, aztán akasztottak, még jó, hogy nem lett igazságügyi orvos, csúnya dolgokba’ kellett volna, vagy mikor elvettek mindent, egyetemet, iskolát, a nyelvet akarták, a történelemet és irodalmat, amit már aligis, és száj­hagymány, a gyengék menedéke. Még eleinte voltak németek meg zsidók, míg el nem adták mind, aztán már csak mi maradtunk. Meg ők. Kinek drukkolsz fociban, az számított, vízválasztó, mondták, pedig mit számít az ehhez az űrutazáshoz képest, ezzel az ázsiai asszonnyal, aki nem is biztos, hogy koreai, bár vietnami nem lehet, nemcsak mert nincs rajta kúpkalap, túl fehér meg túl öreg is hozzá, ez az ember is túl öreg, bár vonzó, főleg a szemüvege meg a lángja, ami nem is tudom, mért nem alszik ki a menetszélben, érthetetlen, régi öngyújtó, a GI-oknak volt ilyen, Camel cigi, nem füstszűrős, Camel és Lucky Strike, van egy szélvédője, állja a kozmikus menetszelet. Vagy az isten őrzi a lángot, de nehogymár keresztény legyen, vallásos keresztény, mint a nővére, aki délre ment, évente, tavaszünnepkor ír levelet. A menetszél enyhült, a madarak csihodtak, a kozmikum visszaváltott rettenetesből, s jött egy fénysugár. Pestisszobor kéne, vagy kormozott üveg, félve néztek, mindketten öregek, az égre, megjelent a nap széle a hold mögül, visszajön minden, a madárdal, a megélénkülő hópárduc, az Usszuri mellett a kietlen síkság, a brutálvonat, a vezényszavak oroszul, gúnyos mosolyok, csizmasarok-csapkodás, de nem olyan csizmák, mint nálatok, hanem széles szárú, félre taposott, generációk hordta durván foltozott. Rizst szedni combig vízben se Dobrudzsában, se Dongmakgol mellett nem leányálom. Mostmárse. Bár akkor még, fiatalon, hajladozva. Ma meg azt figyelni, mit mond a tévében a távgyógyító, meghülyültek, feladták az egyenlőségeszmét, elvonult a vihar, ami természeti jelenség, 99 évente van rá igazi esély, jó, hogy a benzines öngyújtó fénye mind a háromnegyed órát kibírta, biztos, feltöltötte előtte, biztos, jó férfi volt fiatal korában, biztos, erős volt a karja, a lába, a hímvesszeje. Szép gondolat. Ilyenkor, mikor az állatok, akárha isteni érintésre, lenyugszanak, bárány és oroszlán, karvaly, keselyű és balkáni gerle, lenyugszanak és sínre áll a világ. Sínre, amin visznek megsemmísítő táborba, frontra, elárasztott rizsföldre, Habarovszkból Omszkba, Vinnyicából Ivano-Fran­kovszkba, téglagyárból Auschwitzba. Elült. Visszatért a nyár, Károly Eun-Hee felé nyújtotta a borosflaskáját, koronazáras, de Eun-Hee nem hederített, már a harmadik cigerettáját szítta, azzal bezzeg nem kínálta, nem is kellett volna, ő, ha szí, füstszűrőset szí, ez meg mezítláb, valósi, ahová valósi, romániai, gondolta, nem érdekes, átvészelték a repülést, sínen repülést. Felálltak, Károly biccenteni próbált, Eun-Hee nem reagált, Eun-Hee elindult délnyugatnak, Károly pedig északkeletnek, ki a temetőből, el a feleség sírjától, amin ketten üldögéltek, míg a madarak, mindketten kapizsgálták, mi a minden. Ami semmi. Mu: