Sosem volt még ilyen szép a rút magyar valóság

Lassan minden évre jut legalább egy magyar filmes projekt, amely a „magyar valóság” bemutatására vállalkozik, és ehhez, társadalmi kérdéseinek és állásfoglalásának megfogalmazásához az iskolai színteret használja. Érthető, az oktatás romló helyzete egyre aktuálisabbá teszi ezeket a filmes vállalkozásokat, ráadásul egy még fejlődés alatt álló, szabályok ellen lázadó gyermek szemszögéből könnyen láthatóvá lehet tenni bármilyen rendszer hibáit. Ezzel küzd Szimler Bálint Fekete pont című első nagyjátékfilmjének főhőse, az ötödikes Palkó is (Paul Mátis), aki nemrég költözött vissza külföldről Magyarországra, és a magyar iskolarendszerbe való beilleszkedése korántsem zökkenőmentes (annak ellenére, hogy Palkó átlagos, „normális” gyermeknek mondható).¹ A film legnagyobb hiányossága viszont épp az, hogy két óra alatt semmi sem derül ki Palkóról, azon kívül, hogy átlagos: nem tudni, miben jelent konkrét nehézséget számára a „beilleszkedés” (az külön vita tárgyát képezné, mit értünk beilleszkedés alatt).

A Fekete pont abszurd szituációk sorában mutat rá arra, mennyire gyermek- vagy emberidegen a jelenlegi oktatási rendszer: a tanévnyitón sorra ájulnak a gyerekek; Palkó rossz ajtón megy be az iskolába, ezért a kapus azonnal átküldi a szomszédos ajtóhoz, hadd tanuljon rendet, így viszont késik egy percet, amit nem hagynak szó nélkül; illetve nem piros színű pólót visel tornaórán, ami később csendes lázadásának szimbólumává válik. Kétségtelen, hogy a hirtelen hazaköltözés traumatikus, legyen szó ötödikes gyermekről vagy felnőttről – és természetesen ez is nehezítheti a beilleszkedést –, a film azonban nem vizsgálja meg mélységeiben ennek lehetőségeit, hanem egyszerű, didaktikus eszközökkel fogalmazza meg a társadalom és az oktatási rendszer kritikáját. Tökéletes példa erre a nyitójelenet: ahogy Magyarországon landol a repülőgép, azonnal türelmetlen, szitkozódó emberek látványa fogadja a magába forduló kisfiút. Aki ellenséges, az irracionális végletekig ellenséges marad, aki meg nem, az túl jó ehhez a rendszerhez, és a menekülés az egyetlen lehetősége: ki a tanügyből, fel egy magas fára, el az országból. A tanári kar többségét önzőnek, motiválatlannak vagy egyenesen abuzívnak ábrázolja, az „igazi” pedagógusok pedig vagy lemorzsolódnak, mint a lelkes pályakezdő magyartanárnő, Juci (Mészöly Anna); vagy a rendszer veti ki őket magából, ahogy azt Kornél (Ferenczi Gábor) esete mutatja (őt levélben bocsátják el valamilyen nem megtűrt civil szervezethez való tartozása ürügyén). Azok, akik valamilyen pozitív változást szeretnének elérni az iskolában – legyen szó annyira banális dolgokról, mint egy ablaküveg cseréje –, szintén magukra maradnak, és csak újabb megaláztatásokra számíthatnak.

Külön-külön ezek mind filmért kiáltó történetek lehetnének, de a Fekete pont nem szentel rájuk elég időt, mintha csak cikkcímeket sorolna közoktatás kulcsszóra: a menzás étel undorító, az épület balesetveszélyes, az iskolának nincs anyagi kerete arra, hogy a kevésbé tehetősek gyermekei is részt vegyenek az osztálykiránduláson (de egy kiválóan megkoreografált és kivilágított jelmezbáli előadásra bármikor van pénz, amelyen az ötödikes diákok nem bambáskodva furulyáznak és a Szózatra tátognak, mint a tanévnyitón, nem is Janikovszkyt vagy Weöres-verseket mormognak, hanem Cervantes-tragédiát adnak elő). A szülői közösség sem viszonyul empatikusan vagy egyáltalán emberi módon a szerényebb közegből jövő diákok édesanyjához (szóvá teszik, hogy nem kellett volna annyit szülni, többet kellene dolgozni, létezik családi pótlék stb.), ahogy az alternatív módszerekkel tanító magyartanárnőn is csak a tananyag „leadását” kérik számon. A szülői-tanári ellenséges légkör végül a diákok viselkedésén tükröződik: ahogy Palkóból fokozatosan közellenséget farag tornatanára, majd a tanári közösség többsége, úgy marad magára kortársai körében.

Félreértés ne essék: a problémák mind létezőek. A film nagyon finoman tapint rá olyan autoriter gesztusokra, mint a címében is említett feketepontozás: a diákok egymás kihágásairól, de inkább hibáiról kell elszámoljanak a tanárok felé – de ezzel alig kezd valamit dramaturgiailag, nem szül konfliktushelyzetet, a diákok nem próbálják meg „kiradírozni” egymás fekete pontjait, kritikátlan végrehajtók csupán. Ugyancsak izgalmas és feszültséggel teli a diákcsíny dilemmája: az iskolai akadályversenyre Palkó és csapata Faszállítók csapatnévvel iratkozik be (ami a Palkó ellen indított fegyelmi eljáráshoz és kiközösítéséhez vezet), igazi kihívás elé állítva a tanárokat: mikor kell beavatkozniuk egy vulgáris diákcsínybe, meddig tanító a tanító?

A film kolozsvári bemutatóján elhangzott, hogy alapos kutatómunka és rengeteg beszélgetés kísérte végig a projektet, ezt azonban alig tükrözik a filmben látottak. A sematikus jellemábrázolások nem a problémákat emelik ki, hanem felületes megközelítésükben komolyanvehetetlenné teszik azokat. A féktelen, sokak által örkényinek aposztrofált abszurd (és az erre rájátszó vágások, közelik rovarokról és totálok lepusztult iskolai termekről, amelyekhez a telefonos hívásvárakoztató dallama szolgál aláfestőként) sem segítenek abban, hogy a maga komplexitásában mutatkozzék meg a magyar közoktatás helyzete, a tanárok eszköztelensége, tömeges kiégésük, az alternatív pedagógia hatékony működése.

Az, amit viszont megmutat a film, látvány és technika szempontjából kifogástalan: a vágások és a film ritmusa pontos, Rév Marcell kompozíciói nagyobb mélységet nyújtanak egy-egy jelenetnek, mint maguk a szereplők – ez különösen az igényesen tálalt, metaforikusnak szánt, de indokolatlan iskolai jelmezbálas előadáson látszik. A gyermekszínészek összjátéka friss, hiteles lendületet ad a cselekménynek, számomra sokkal szórakoztatóbb volt a hosszan kígyózó menzás sor „kijátszása”, mint a technológiatanár és az ablakcsere kálváriája, de a moziteremből feltörő nevetés alapján ezzel egyedül voltam. Ha a tartalom a maga módján kérdéses is, a forma kifogástalan: sosem forgattak még ennyire szép filmet az úgynevezett „magyar valóságról”.

Fekete pont, színes magyar film, 119 perc, 2024. Rendező és forgatókönyvíró: Szimler Bálint. Szereplők: Mészöly Anna, Paul Mátis, Marozsán Erika, Kovács ‘Dadan’ Ákos, Mátis Inez, Ferenczi Gábor, Lökös Ildikó, Nádasi László, Márton Eszter, Bruck Zsuzsanna, Dragon Gábor, Gombos Judit. Operatőr: Rév Marcell. Vágó: Ördög Zsófia. Hang: Lente Viktor. Zene: Lajhó Dorka, Sabák Péter. Producer: Osváth Gábor, Mártonffy Zoltán.

Jegyzet

¹          Ez alatt mindössze annyit értek, hogy a film nem tesz utalást arra, hogy Palkó mentális vagy tanulási zavarokkal élne, zaklatott családi háttere lenne vagy valamilyen rendszerszinten elnyomott kisebbséghez tartozna. Így a film fő fókusza az, hogy még egy „átlagos” gyermek sem tud beilleszkedni. Ennek problematikusságáról bővebben Babos Anna írt a Mércére, amely az elfogult méltatások sűrűjében másképp elfogult, mégis üdítően kritikus hang volt számomra: https://merce.hu/2024/09/10/a-tehetetlenseg-mozija/ (Hozzáférés: 2024. 10. 07.)

‍