.svg)
Anya egyesével pakolja az asztalra a nagy, régi porcelántálakat, amikhez nem szabad nyúlni, nem is látja őket máskor, csak ilyenkor, évente egyszer. Mindig is nagyon nagy dolog volt, amikor végül előkerültek, mindegyik egészen egyedi volt, egyiken piros tulipánok vannak, a másikon kék nefelejcsek, a harmadikon lila árvácskák, és így tovább, még Betti mamától kapta az egész készletet anya, a hozományához tartozott, vagy valami ilyesmi, mindenesetre annyira értékes és különleges volt, hogy leginkább a szekrény tetején, egy kartondobozban őrzi őket.
Szépen, sorban állnak a konyhaasztalon. Egy nagy szűrőbe öntik a paradicsomokat, és megmossák, majd ujjal elkezdik hántogatni őket, puhák, levesek, hidegek, belenyomja a mutatóujját, a körme alá csúsznak a részecskék. A megcsupasztottak a tálakba kerülnek, egyik a másik után. Anyának nagyon könnyen megy, ő még elég lassan csinálja, de nem baj, anya tudja, hogy ezt csak így lehet megtanulni, próbálja utánozni az ujjainak serény, rutinos mozdulatait, mintha magától bújnának ki a paradicsomok a bőrükből a kezei között, nem tudja, hogy mitől, de majd ha nagy lesz, ő is ugyanígy fogja csinálni. Csendben vannak, nem szólnak, a torkukat köszörülik néha. Az utóbbi időben szaporább a csend. A falióra kattogását hallgatva végzi a dolgát, közben kezeit nézi, ahogy a pirosas lé megfesti az ujjait és a pulcsija szélét is, egészen nedves lesz, de ha most megigazítja, csak még jobban összemaszatolja. Tűrd fel, biccent felé anya. Közben a füle mögé tűri szemébe lógó haját, összevonja a szemöldökét, szigorú a hangja és álmosak a szemei, és tovább pucolja a paradicsomokat. Ez az első dolog, amit mondott ma neki. (…)
Mikor lesz kész, fordul anyához, a paradicsom kompótízére gondol, édes és savanyú is, és be lehet a szemeket szippantani egyesével, puhák lesznek a gyümölcsök, mint a szőlőszemek, és szétrobbannak az ember szájában, mikor rájuk harap. Néha még esténként is kilopózik, hogy a szájába tömjön egy pár darabot titokban, olyankor anya rászól, hogy ne kézzel, vegyél egy kanalat, mert persze mindig rajtakapja.
Még legalább két hét, mire tényleg jó íze lesz, addig hozzá ne nyúlj, jó? Bólint, lehorgasztja a fejét, két hét az szörnyen hosszú idő. (…)
Bemegy a szobájába, tétlenül ücsörög egy darabig. (…) Nekinyomja a homlokát az üvegnek, kemény és hideg, de mégis jólesik. A leheletétől bepárásodik, homályos lesz az udvar bal széle, épp a parkolónál, és éppen akkor begurul a sötétkék Dacia, már a motor ritmusáról is felismeri, meg arról, ahogy felmordulnak a kavicsok alatta. Felemeli a fejét, megdermedve kimered az ablakon.
Egy pár percig semmi nem történik, nem tudni, miért. Látja a kerek, ismerős fej körvonalait a sofőrülésen. Mozdulatlan. Aztán előrebukik, a kormány peremére hajlik a sziluettje, talán nagyon fáradt, nem meri levenni róla a szemét, milyen furcsa, hogy nem tudja, hogy nézi.
Nem akarja egyedül hagyni. Pár perc múlva aztán mozgásba kezd, a kocsi ajtaja kitárul, apa kiszáll, komótosak a léptei, a kocsi mögé sétál. Kivesz hátulról egy fehér zacskót, a szupermarket logója van rajta, vajon emlékezett-e, hogy kért egy olyan nápolyszeletet, ami belül csokis, de kívül epres bevonat van rajta, mert Móniék a múltkor azt vettek, csak neki nem volt költőpénze.
A csomagtartó hangosan csapódik be, apa bezárja a kocsit, pittyan, mindig is szerette ezt a pittyanást, aztán elindul a tömbház felé a fehér zacskóval, ő pedig felpattan, kiszalad az előszobába, és megáll a kaputelefon előtt, hogy egyből felvehesse, mikor csengetni kezd. (…)
Most nem csenget. Kapkodó léptek közeledő zaja visszhangzik a lépcsőházból, aztán már nyílik is az ajtó, apa nagy lendülettel nyit be a lakásba, majd megtorpan, mikor észreveszi. Szia, kicsikém. Fémszagú a keze a kocsikulcstól, nem szereti, de mégis, mert az apának a szaga. Belép, leteszi a zacskót a konyhaasztalra, megsimogatja a feje búbját, a tenyere akkora nagy, mint az ő egész kobakja. A zacskóra sandít. Mit vettél, kérdezi, elképzeli, ahogy a rózsaszín máz olvadni kezd az ujjbegyein. Apa egyesével az asztalra teszi az élelmiszereket, hoztam neked is valami finomat, mosolyog, nyújtsd ki a kezed, ez a kedvenced. Azonnal összeszorítja a szemét, és kinyitja a tenyerét apa felé, epres nápi, epres nápi, érzi a műanyag csomagolást a tenyerén, biztos, hogy epres nápi, kinyithatod, nevet apa.
Gyümiszelet. Elfelejtette az epres nápit. De aztán apára néz, és tudja, hogy örülnie kell, köszi, ezt szeretem, mondja, apa mosolyog, nagyon felnőttesen viselkedett.
Anya ekkor megjelenik a nappali ajtajában, megigazítja a haját, mindig a szemébe lóg, megint édességet vettél neki, kérdezi, van valami furcsa a hangjában, apa nem mond semmit. Ez nem is édesség, csak gyümiszelet, mutatja anyának, de ő rá se hederít, nagyon mérges, pedig a gyümiszelet egészséges, pont azért nem is olyan finom. Folyton veszitek neki a hülyeségeket, te is meg anyád is, mondja, teljesen rá van függve a hülye cukorra.
Most komolyan ezzel fogjuk kezdeni, a kurva müzliszelettel kezdjük a napot, kérdezi apa, olyan a hangja, mint a kerék alatti morgás a kavicsos udvaron. Inkább lehajtja a fejét, és beoson a szobájába, gondosan becsukja az ajtót, hallgatózna is, meg nem is, de inkább nem. (...)
Leül a számítógép elé, bekapcsolja, az ajtó felé sandít. Hangosan felzúg a komputer, vajon meghallják, mert anya biztos rászólna, hogy azonnal kapcsolja ki, de nem jönnek be, túl elfoglaltak. Felteszi a sárga-fekete fejhallgatót, ami az anyáé, egy kicsit nagy is rá, az egyik szárát nem tudja a fülébe dugni, mindig a füle tövéhez csúszik, és a játékoknál megkeresi a kártyásat. A kártyásban össze vannak keverve a lapok, és van négy pakli, amikre rá lehet kattintani, hogy felfordítson egyet-egyet, és ki kell rakni az összes paklit sorrendben, legnagyobbtól a legkisebbig, itt pont úgy kell haladni, lefelé, nem mint a katicabogarak az ablaküvegen, úgy, hogy feketére csak pirosat lehet, meg fordítva. Erre Gabi tata tanította meg, nagyon jó, csak kicsit nehéz, pedig Gabi tata úgy állította be neki, hogy könnyű legyen. (…)
Csörömpölnek a konyhában.
Megáll a keze az egéren, hirtelen nem tudja tovább mozdítani, csak szorítja az átmelegedett eszközt, pont a kezébe talál.
Anya és apa értelmetlen szavakat kiabálnak az előszobában. Az órára néz, már kilenc van, három órája játszik, és senki nem vette észre. És ők még mindig ott kiabálnak, ugyanott, ahol a délután. Óvatosan az asztalra teszi anya fejhallgatóját, vigyáz, nehogy hangot adjon ki. Egy piros négyest néz, amihez sehogyan sem találta a hármast, és közben a kintről harsogó szavakat hallgatja. Nem ért semmit belőlük. Olyan, mintha egy másik nyelven beszélnének, persze nem beszélnek másik nyelven, de valahogy mégsem érti egyáltalán, csak egy pár szót, például hogy kocsi, meg iroda, meg az anyádék, meg fizetés, de ezek csak szavak, semmi közük egymáshoz, mintha semminek semmi köze nem lenne ahhoz, amit a másik mond. Aztán meghallja a nevét is, összerezzen, a pocakja bizseregni kezd, megmozdul benne valami. Nem tudja, hogy egymásnak mondják-e, vagy neki, azért inkább gyorsan kikapcsolja a számítógépet, mert biztos, hogy csak még mérgesebbek lesznek, ha megtudják, hogy egész délután a kártyás játékot játszotta. A képernyő fokozatosan sötétül el, látja benne az arcát, csak épp túl nagy az orra és a szája, a szeme meg az álla pedig túl kicsik, és közben anyáék tovább kiabálnak összevissza, a sok szörnyű hang elárasztja az egész szobát, az egyik sarokból hallja, hogy dolgozok, a kilincsről lepattan, hogy hülye picsa, a pókháló lengedezik, hogy mióta mondom már, és így tovább. Összeszorítják a zajongó falak. Nem mer moccanni, mert ha tudnák, hogy itt van, akkor az összes szó felé repülne, és bevernék a kobakját, levegőt venni is alig szabad, csak nézi a sötét, torzult arcát a halott képernyőn.
Aztán megint csörömpöl valami. Megmozdítja a lábát, várja, hogy mi lesz, de semmi sem lesz. Senki sem törődik vele. Összeszedi minden erejét, feláll, ehhez azért bátorság kell, és lábujjhegyen elindul az ajtó felé. A szőnyeg rojtjait követve lépked, kékek és fehérek, a szavakat hallja, azok színtelenek teljesen, összeállnak ismeretlen jelentésű mondatokká. (…)
Anya a konyhaasztal előtt áll, talpig fehér hálóköntösében, amit Betti mama vett nekik, neki is volt, de ritkán hordta, mert anya szerint túl értékes, az anyáénak puffos ujja van, és kékkel hímzett virágok a szoknya meg a nyak szegélyén. Olyan, mint egy menyasszony. Vagy mint egy angyal. A haja most is összevissza áll, mint mindig, az éles lámpafényben sokkal ráncosabbnak látszik, mint rendesen, a lába előtt fehér porcelánszilánkok. Betti mama egyik porcelántálja, nagyot dobban a szíve, próbálja kitalálni, melyik lehet az, a piros tulipános-e, mert az a kedvence. Aztán észreveszi a befőttesüveget is anya bal kezében, a borkán teteje sehol, a kompót félig üres. Anya kinyitotta, pedig csak most tették el őket. Nem szabad még kibontani. Anya apát nézi, apa szavakat mond, egy kurva álszent vagy, az vagy, szeretne közbeszólni, de semmilyen hangot nem bír kipréselni a torkán, anya indulatos lépést tesz felé, a porcelán csörömpöl a lába előtt, látni se bírlak, tűnj el innen, tűnj el innen, kiabál, az arcát nem is lehet felismerni, a homlokán kidagad egy ér, a lámpafényben rémisztően vastagnak látszik. Egyik kezében még mindig az üveg van, a másikkal megragadja apa vállát, tönkretetted az életünket, mondja, és rángatja közben, és ő is rázkódik, és a kezében a befőttesüveg is rázkódik, csorog a lé az oldalán és anya csontos ujjain.
És akkor hirtelen nagyon furcsán lelassul az idő, ívelten suhog, mint a jegenyefák ágai odakinn, mielőtt levágják őket. Apa feje a válla felé fordul, anya kezére mered, aztán felemelkedik a karja, óriási keze anya testének lendül, a vállának ütközik. Anya kettőt lép hátra, a porcelánok recsegnek-ropognak a talpa alatt, aztán a lábai a levegőbe emelkednek, dőlni kezd a konyha csempéje felé, a hálóruha fellobog, akár egy fehér zászló. A kompót piros leve hullámszerű mozgással csobban ki az üvegből, majd a paradicsomok is utánalendülnek, négy szaftos, kövér paradicsom a saját tengelye körül pörögve repül. Egy pillanatra megállnak a levegőben, majd minden egyszerre kezd zuhanni, lefelé sokkal könnyebb haladni, anya a földre esik, tenyerét maga alá támasztja, a fehér zászló a combjai körül lebeg, a paradicsomlé és a gömbölyded gyümölcsök egyesével robbannak szét a ruhán, lucskosan és vörösen tapadnak az anyagra. Anya elterül a földön, talpig piros lében, vér, olyan, mintha vér lenne, megkövülten nézi az ajtókeretből. Apa megfordul, a bejárat felé lép, keze a kilincs köré fonódik. Ekkor veszi észre.
Egy pillanatra minden elcsendesül, csak anya szapora légzése hallatszik, meg a paradicsomlé csepegése, mintha az egész konyhát beborítaná, aztán apa elmosolyodik. Menj, segíts anyának, mondja szelíden, majd kitárja az ajtót, kilép rajta, és eltűnik, és ketten maradnak az összevisszaságban. Vér, vér, ismételgeti magában, még a szagát is érzi, fémes és sós, tudja, mert egyszer nagyot esett, és az egész térde vörös volt, ez is pont olyan, pedig nincs ott semmi vér, de mégis rázza a hideg, alig mer közelebb menni. Remeg a lába.
Anya ziláltan felül, semmi baj, semmi baj, ismételgeti, arca csupa könny, nagyot szippant, csak sajnálom a ruhát, ne gyere ide, nehogy belelépj a szilánkokba. Mozdulatlanul nézi, ahogy feltápászkodik, a hálóköntös a testére tapad, kapkodva kibújik belőle és a földre hajítja, pedig Betti mamától kapta, meztelen alatta, egy pillanatra látszanak a bordái, mert nagyon éles ez a fény, és a fekete szőr a punija körül, amit sosem értett, egy szál papucsban a fürdőbe csoszog, és becsukja az ajtót maga mögött.
Minden ott marad a konyhában. Főleg a csend. A befőttesüveg a kövön, az épen maradt valahogy. Óvatosan átlép a szilánkokon és felemeli, még maradt benne néhány szem paradicsom, a mutatóujjával kihalászik egyet, síkos, hideg, egyben bekapja. Anyának igaza volt, még egyáltalán nincs kész, nincs is kompótíze, grimaszolva nyeli le.
Leül a földre az üveggel a kezében, a paradicsomlé nyomban átáztatja a nadrágját és a zokniját, de nem mozdul, a vörösre színeződött ruhát bámulja a földön, meg a tál szilánkjait, szegény Betti mama, a lila nefelejcses tál volt, legalább nem a piros tulipános, ül, és az ajtót nézi, a bejárati ajtót meg a fürdőszobaajtót, várja, hogy valamelyik kinyíljon, és valami történjen, és valaki magyarázza meg.
Egy idő után a feneke fájni kezd, hideg a kő és túl kemény. Két ujjal halássza ki az ízetlen, ázott paradicsomokat egyesével, a szájába gyúrja és lenyeli, mindegyiknek sokkal rosszabb az íze, mint az előzőnek, és minden ajtó csukva marad, de mindegy, mert ő megvárja őket, még ha mind a tizenhárom üveg paradicsomkompótot meg is kell ennie, mire valamelyikük visszajön.
A Méhes György tehetségkutató pályázat I. helyezettje próza kategóriában, „senior” korcsoportban.
