Sms és haiku

László Hajnalka - Digital Emotions
Szidom én is olykor a világhálót: tönkretette az írás-olvasás hagyományos hierarchiáját, mindenki azt ír és olvas, amit akar. Nincsen már becsülete az újságírói szakmának, sem az írói mesterségnek, hiszen felnyíltak a sorompók, kényünkre-kedvünkre hozzászólhatunk ahhoz, ami valahol megjelenik, kommentálhatjuk nyilvánosan, nem kell betartanunk semmilyen nyelvhelyességi szabályt, sőt bemocskolhat bárki bárkit, mert hiába replikázik a sértett, valami rajta marad úgyis a mocsokból. Könyvet is akármikor kiadhat valaki, talál rá kiadót, ha másképpen nem, hát saját pénzéért. Senki sem jósolhatja meg, mi lesz ebből a különös írásbeliségből, ahol nem kell tudni, hogy mikor egy vagy két t a múlt idő jele, de még az alanyt sem kell egyeztetni az állítmánnyal. Betűk és ikonok kavarognak az okostelefonok által ide-oda küldözgetett szövegekben, és éppen egy új Bábel tornya épül, amelyben a most felnövő nemzedékek jól megértik egymást, csak mi maradunk ki belőle, és a mindenható nézi hökkenten: ismét túl magasra törnek a lentiek, ideje lenne összezavarni ezt a közös nyelvet, hogy ne értsék meg egymást. De egyelőre úgy tűnhet, jönnek az új generációk, amelyek nagyon is jól érzik magukat ebben a címet, rangot és diplomát nem ismerő kommunikációban.
Szóval, mi tagadás, el-elkeseredem könyves emberként régi dicsőségünk múlásán, aztán mégis figyelmeztetem magam, mielőtt rászólnék valakire, hogy tegye el az okostelefonját. Eszembe jut ugyanis, hogy így szóltak rám nagyapámék hajdanában, ne olvassak evés közben, most meg, lám, visszasírom az egyidejű leveskanalazás és olvasás gyermeki tudományát. Így kesereghettek egykor a könyvnyomtatás elterjedésén a kódexmásoló barátok is, hogy tudós mesterségüket megszentségtelenítette a gutenbergi technika. Pedig mennyivel szebb, mondhatták, az egy kézzel, kalligrafikusan megírt kódex, a műalkotásnak beillő iniciálékkal, mint a kezdetleges nyomdagépeken sokszorosított tucatkönyvek. Így igaz. Tessék összehasonlítani azokat az első nyomtatott könyveket egy-egy színes kódexcsodával, és valóban áthidalhatatlanul nagy a különbség köztük. De ettől még senkinek sem jut eszébe, hogy vissza kellene vinni a könyvet a kolostorok cellamagányába, és hogy ismét szakrális előjoggá, kevesek privilégiumává kellene tenni az írást és olvasást. Mai világunk a könyvnyomtatás nélkül minden bizonnyal egészen más lenne, jobb vagy rosszabb, de mindenképpen primitívebb. Ezelőtt félezer évvel tömegtermékké lett a könyv, és ez nagyobb változást hozott, mint bármilyen más későbbi felfedezés.
Lehet, hogy Heltai Gáspár vagy Misztót­falusi Kis Miklós is fontosabb volt itt Erdélyben, mint a hadakozó fejedelmek, kivéve, ha éppen a szellem pallérozását tekintették egyik fő feladatuknak, mint például Bethlen Gábor is. A XVI. századi Heltai és a XVII. századi Misztótfalusi egyaránt Kolozsvárott működtette nyomdáját, bizonyítva, hogy akkoriban nem egy rövid pillanatra, hanem tartósan az európai könyves mesterség egyik központja volt ez a város, a firenzei Cosimo de’Medici is innen rendelte új nyomdájának betűkészletét.
A világháló az írás és olvasás újabb forradalma. Az írásé és olvasásé, ismétlem. Savanyú a szőlő, mondhatná erre fel valaki, hiszen jó politikai érzékkel valószínűleg azt a régi tanácsot próbálom megszívlelni, hogy amennyiben nem tudsz leverni egy mozgalmat, állj az élére.
Nem erről van szó! Szeretjük és féltjük mindannyian a könyvet, persze. De észre kell vennünk, hogy a Facebook, a Twitter, más hasonló közösségi hálók nem a könyv ellenében jöttek létre. Látszólag ugyan a kommunikáció szodomáját és gomorrháját hozta a laptop, a tablet és az okostelefon, nem kell betartani hosszú és rövid ékezeteket, lehet írásban dadogni, nem rónak meg érte. Igen, most éppen romlik valami régi, de épül is villámgyorsan valami új. Nem elég csak annyit látni, milyen romantikus, ahogy hever félkönyéken a falusi gyerek a szekérderékban, és közben egyfolytában táncolnak az ujjai az okostelefonon. Ebédszünetben ül a könyvlapokként egymásra helyezett betonlapokon a melós, és SMS-ezik. Meghúzódik a jó tanuló, a rossz tanuló a padban, és SMS-ezik, de olvas is titokban. Lehet, híreket, lehet, malacságokat, lehet, ezoterikus ostobaságokat, de olvas. És ír. Tömören, mert sietni kell, helytelenül, mert nem feddi meg senki, ám annyira azért mégis helyesen, hogy pontosan meg lehessen érteni, mit akar. Ezelőtt negyven-ötven évvel, ha kínnal-bajjal elvégezték az iskolát, sokan már egész életükben nem írtak le egy sort sem, és ha muszáj volt levelezniük, azt is mással íratták, gyermekükkel, szomszédjukkal, aki akadt. Írni sem írtak, olvasni is csak hivatalok vagy boltok cégtábláját, ha szükségük volt rá. Most pedig mindenki ír. Mindenki olvas. Nem pulóvert kötnek a fürge ujjak, nem is szövetet szőnek, hanem szöveget.
Nagy váltás ez, és éppen az átmenet zavarát szenvedjük, különösen mi, könyvírók, könyvolvasók, könyvcsinálók. De egyezzünk meg, ma több az írástudó, mint tegnap. Igaz, elsöprő többségük nem ír, nem olvas könyvet. Ám előbb-utóbb azt is fognak. És ez nem valamiféle vigasztalás akar lenni részemről, hogy tudniillik minden rosszban van valami jó, mert az ellenkezőjét gondolom: minden jóban van valami rossz. Most éppen sokat kesergünk ezen a rosszon, de meggyőződésem, hogy nem érdemes régi kódexmásolókként siránkozni a világ romlásán, hanem inkább azon kell lennünk, hogy az SMS-írókból és -olvasókból könyvírók és könyvolvasók is legyenek mielőbb. Rövid műfaj az SMS. De haikukkal is el lehet kezdeni a vers szeretetét.


(Elhangzott a Kolozsvári Ünnepi Könyv­hét megnyitóján, 2017. május 11-én.)