.svg)
Fűvel-gazzal benőve fogadta a nyarat nagyanyám addig mindig gondosan ápolt veteményese. Sárga, gyöngyöző húslevesek emlékévé vált az utálatos kakas és teljes udvartartása. Az évi kétszeri disznóvágás dátumát, a piros betűs ünnepek legnagyobbikát immár nem kellett bekarikázni a naptárban, elhagyottan állt a pajta, a ganédombot nagylelkűen a szomszédnak ajándékozta nagyapám, hordja csak el nyugodtan. Az erdő alatti földekre attól a nyártól már nem vonulunk ki szekéren, pityókát sem kell már ültetni-szedni, ennek akkor örülünk. Bár a hajnali mező illata, a nyári erdő levelein átszűrődő sárgás-zöldes fény játéka az ég felé tartott kezünkön, nagyanyánk rovó tekintete – ha bénázunk a gereblyével – hiányzik, ahogy a délidőben a pokrócra kiterített kenyér-szalonna íze is, nagyanyánk mozdulata, ahogy a pokrócra térdepelve vöröshagymát szel a lapítón. Az evés néma csönd, mohón, jóízűen, a munkában-melegben kimerülten-elbágyadtan eszünk, a szalonnabőrt hosszan rágja a hat unoka, székely rágógumi, motyogjuk röhögve teli szájjal.
Négy, inas-vállas, ingujjra vetkőzött férfi lendíti ritmusra a kaszát, suhint, lép, suhint, lép – szótlan, néma négyes férfitánc, megállás csak a rét határán, onnan vissza ugyananaz a tánc. Övükben fenőkő, szikrázik-peng a kaszaél.
Nagyapám a rend végén megáll, kifújja magát, megemeli tányérsapkáját, őszes kefehaján izzadság csillog. Szeme, feje kicsi, mint az egéré, hunyorítva néz. Hitler-bajsza mindig pontosan ugyanolyanra nyírva. Pléh mosdótál fölé hajolva, majóra vetkőzve borotválkozik minden hétvégén.
Arca fehér felhődarab, csíkokban, sercegve bukkan elő a megsárgult bőr a pengeéles borotva nyomán. Koccan a borotva a mosdótál szélén, elkoszolódott felhődarabok csúsznak lefele a langyos vízbe.
A falon tenyérnyi, foltos, kopott tükör. Hogy a bajuszán kívül lát-e benne bármi mást is, kétlem, néha odahurcolt hokedlire mászva vizslatom arcom, a tükör foltjaira fogom, ha csúfnak találom magam. Ügyetlen vagyok, mondja mindig nagyanyám, anyám nem tanított meg az asszonymunkára. Hogy fogok így férjhez menni? Öt-hat éves koromtól rendre megkérdi. Tizenegy vagyok, amikor meghal, válaszolnék bár akkor neki, ha tudnék. Ha érteném a kérdést. Szégyenkezem anyám miatt, aki nem tanított meg, magam miatt, akinek nem áll rá a keze. Hogy kéne ráálljon, kérdem, s nagyon igyekezni próbálok. Az ing vasalását nem az ujjánál kezdjük, szól rám nagyanyám, s lám, a fehér zsebkendőre varrt piros farkasfogaim is milyenek már, bezzeg a két unokahúgod ügyesen, egyenesen... A nyárikonyha, középen a kemencével, dagasztótekenővel, tele befőttesüveggel. A vakáció vége fele hajnalosan nagyanyám a kerti csaphoz hordja, nagy fadézsába áztatja az összeset, három lányunoka sikálja, öblíti, vikszolja napestig. Másnap egyedül ülök a kerti csapnál, újramosom a rám eső részt, foltosak, mondja nagyanyám, szilvalekvár foltos üvegben, ki hallott már ilyet. Mert nem áll rá a kezed, fiam, nem figyelsz oda, ülve nem lehet dolgozni, hogy fogsz így férjhez menni. Szeretettel mondja, nem dorgál, jót akar. Jó háziasszonyt.
Anyámnak sem állt rá a keze, mégis férjhez ment, gondolom, van is baj belőle elég.
Nagyapám semmit sem mond a korholásra. Nem mintha elvárnám, gyereknevelés asszony dolga.
Azon a nyáron nagyapám kiköltözött egy hokedlivel a kapu elé a nagy kő árnyékába. Háta mögött a Kis-Homoród és a gazos kert az üres házzal. Napestig elüldögél, figyeli az úton haladó gyér autóforgalmat. Dacol a házzal, a kerttel. Halomban áll mellette a Carpați-csutka, botjával néha bepöcköli őket a patakba. Hat évet várakozik a nagy kő árnyékában. Hatvanhat évnyi hallgatást mesélne. Don-kanyarról, háborúról, a budapesti bombázásban meghalt bátyról, a félszavakkal és elfojtott gesztusokkal szeretett nagyanyámról. Ha lenne kinek. De nincs hajnalban sült kenyércipó, nincs farkasfogas hímzés, dunyha alatti ottalvás, családi szülinap. Nincs indiánnyár.
Lép, koppan a bot, lép, koppan a bot. Szótlan, néma, magányos férfitánc.
Naponta négyszer. A házig és vissza. A nagy kő árnyékába.
