Sikító gyorson Helsingőrbe

Polgár Kristóf első verseskötetét olvasva a teatralitásról kellett elgondolkoznom. Hogy úgy mondjam, mikor „jó”, helyénvaló, és mikor „rossz”, pátoszos, elfedő, a lényeg helyett önmagát mutogató ez a teatralitás. Anélkül, hogy a szerzői alkatból próbálnám a verseket magyarázni, nem tudom nem észrevenni, hogy az alkotójuk színművész, Shakespeare, Racine, Csehov világában forgolódik otthonosan. Csak aztán nehogy a versek arcára fagyjon a színészi álarc, az illékony szellem nehogy maszkba dermedjen később – óvhatjuk az egyelőre ígéretesen induló költőt… De ebben a kötetben – néhány túlírt vagy magamutogató verset leszámítva, a színpadi kosztüm még termékeny többlet, izgalmas feszültség.
A kötet versei olyanok, mintha az európai műveltség összetevőiből egy koktélt állítana az asztalra: tessék kiválogatni, aztán megint felrázva, egységében ízlelni az összetevőket. Az olvasó, szegény, nem tudja, mi vár rá. Mert hát az olvasó műveltsége olyan, mint a Föld rétegei: van a talajfelszín, aztán az ahhoz közeli rétegek, majd egyre beljebb láthatatlanul a többi. Mert azt ugye tudjuk, hogy Nesztór kelyhe, meg Trigorin és Nyina, még a Villon teteme fölötti sírásó monológjára is felkapjuk a fejünket. De aztán ott a Föld mélye. E sorok szerzője nem rejti véka alá, hogy a versekben előforduló „milf” vagy akár a „cuba libre” szavakhoz már szótárt kellett fellapoznia.
Szóljunk immár a kötet szerkezetéről is, ami a hármas szám jegyében fogant. Az első Menj vissza a színpadra címet viselő egység szinte teljes egészében a görög mitológia és az európai drámairodalom hőseire, helyzeteire játszik rá. Shakespeare Júliája itt csalfa, Dionüszosz részeges huszár, a könnyűvérű Zeusz Alkménének írt meglehetősen frivol levelét is olvassuk, Pygmalion szobra azon kesereg, hogy alkotójuk más – lelketlen – szobrokat szeret. A versbeszéd is sok esetben monológszerű, párbeszéd vagy levélbeli megszólalás. A kötet második ciklusa, a Pikkelyek nélküli angyal beazonosítható hősöktől leválva az isteni és az ördög pólusai között feszít a teatralitás. Isten kalapban mutatkozik, aki egyfajta fordított vámpírként saját vérét issza, a Démon viszont a hallban várakozik, majd ledér csipkékbe fojtja a megváltást. Az utolsó Film noir címet viselő ciklus, a címhez híven egy ellentmondásos és misztikus szerelem momentumait villantja fel. A pátosz itt válik el legteljesebben a színházi világtól, és mintha csak azért is elhatárolódás lenne a köznapi, kisszerűen fogyasztói világtól. Szépen keretezi a kötetet a két utazásos vers: az első, Ophéliát szerettem címűben a beszélő egyfajta Hamletként érkezik Helsingőrbe, a hajnali gyorssal, ami „sikítva érkezett”, a záró versben a Zak címűben viszont a „koszos, rongyos 618-as IC gyomrában” potyautas. Egyikben a ködös, de kellően misztikus Helsingőr, másikban az illúziótlan Alföldre érkezik. És ebben az utolsó versben mintha az éltető színpadiasságból is kivetkőzne: „nincs már rajtam tiszti kabát. /Ilyenkor a hangom sem olyan sudár, /és az ellenőrtől is félek.”

Polgár Kristóf: Hamlet retúr. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019.