.svg)
Leghamarabb csak a holnapi vesperás után foghatnak gyanút. Az ételhordó laikus akkor veszi majd észre, hogy a csuprok és fazekak egész nap érintetlenül álltak az ablakpárkányon. Aggódni fog, hogy megint ágynak estem, ezért elszalad az ispotályba Severinus mesterért. A vén gyógyító, miután hiába zörget az ablakon, megkéri a prior atyát: oldja fel a szent zárlatot. Hosszú évek után először fordul majd kulcs a zárban, először lépik át a házam küszöbét. Keresni fognak, de persze nem találnak. Addigra sötét lesz, talán fél órába is belekerül, mire meglelik az alagutat. Csak akkor tudják meg, hová hajtott a lány tekintete.
Remeteéveim során jöttem rá, milyen igaz, amit a látszatról és a valóságról olvastam. Ha alvás közben nem sejtjük, hogy éppen álmodunk, vajon miért hiszünk az ébrenlét csalhatatlanságában? Odakint könnyű volt megmondani; a tiszta élesen elvált a homályostól. Idebent viszont összemosódott a kettő. A ki nem mondott szavak felgyűltek, hogy aztán zavarosan visszhangozzanak a fejemben. Gyakran fogott el szédülés, és az se volt ritka, hogy nem csupán a szemem sarkából láttam különös dolgokat. Így volt tegnap éjjel is, mikor a harang jelezte, hogy abbahagyhatom az imádkozást, és végre leroskadtam az ágyra. Aludni akartam, de valami nem hagyott nyugton. Kinyitottam a szemem, felnéztem a mennyezetre. Furcsálltam, hogy alig tudom kivenni a deszkák jól ismert erezetét. Mintha magasabb lett volna a szoba. És a falak is másképp álltak. Persze azt hittem, hogy csak a mécses vibrálása tréfált meg. Ám akkor egyszerre szétugrott a tér, és minden megváltozott.
A gödrös szalmazsák eltűnt alólam, helyét egy párnázott, magas támlájú karosszék vette át. Előttem vaskos tölgyfaasztal jelent meg, hosszú lapja messzire ért. A szoba komor, ablaktalan teremmé tágult. Tőlem jó távol, az asztalfő mögött egy kandalló állt; az ott fuldokló tűz adott csak némi világosságot. A gyér fényben különböző tárgyak tünedeztek elő, fémes testük bizonytalanul derengett az asztalon. Középen két gyertyatartó, gyertyák nélkül, kívül pedig kupák, tálak, villák, kések. Öt teríték, az egyik az enyém. A tányérom mélyén finom vésés látszott. Közelebb hajoltam. A címer volt az. Pajzsforma, benne az undok kis állat. Összerándult a gyomrom, ahogy ráébredtem: a Görénváry-kastély ebédlőjét álmodom.
Nem voltam egyedül. Az asztal túlsó oldalán, az asztalfőhöz legközelebb eső székben egy fiatal férfi ült. Rókaprémes dolmány és ezüstgombokkal kirakott mente volt rajta, a nemesi testőrség formaruhája. Azelőtt csak egyvalakit ismertem, aki ilyet hordott. A férfi, tőlem elfordulva, az asztalfőn álló székhez beszélt. Nem láttam a vonásait, de akkor is ő volt: a bátyám. Az pedig, aki a kandallónak háttal ülve, a széktámla árnyékából válaszolt, csak az apám lehetett.
Először nem értettem őket. Hangjuk gyenge volt, akárha víz alól jött volna. De aztán egyre erősebbé vált, és néhány tiszta szó után már tudtam is, hogy melyik családi ügy van épp terítéken.
Sok évvel korábban apám támogatást kért Kircher udvari tanácsostól, minek fejében megegyeztek: a bátyám nőül fogja venni a tanácsos Edentina nevű lányát, amint az nagykorúvá érik. Nem ismertük a menyasszonyt, Kircher csupán a képmását küldte el. Beesett arcú, amúgy csinos teremtés volt, már ha meg lehet bízni egy fizetett piktor látásában. A bátyám sosem lelkesedett érte, ám elfogadta, hogy így kell lennie. Egy kicsit mindig is utáltam emiatt.
– Akárhogy van, nem halogathatom tovább – mondta éppen.
– Igaz – felelte az apám. – Találkoznod kell a jegyeseddel, máskülönben Kircher a kisujját sem mozdítja.
– Annál több is kéne – húzta el a száját a bátyám. – Drachen gróf befolyása napról napra nő.
Drachen. Azelőtt nem hallottam róla, vagy ha mégis, akkor kiesett az emlékezetemből. Sok hasonló név merült fel az ehhez hasonló estéken; sok rosszakarója volt apámnak az udvarban.
– Még csak nem is az övé, amitől meg akar fosztani – morogta az apám.
– De akár az övé is lehet, ha sikerrel jár. Mostanában sok időt tölt a trónörökössel, aki eleve rosszallja az ilyesfajta szubvenciót. Lehet, hogy már Kircher sem tehet az érdekünkben semmit.
– Kell az a pénz, fiam, a birtok önmagában nem tartja fenn a szerzeteseket.
Már megint. Amint úgy hitték, felfogom, egyre csak ezt hajtogatták nekem. Akár önfeledt, akár panaszos gyermek voltam, így intettek: embereld meg magad, felelősséggel tartozol a családért és legalább annyira a rendért. Kibaszott szerzetesek. A Mama halála után gyakran volt az az érzésem, hogy a bátyámon kívül csak ők számítottak apámnak.
– Miért kell bármit is tennünk ezekért? – tört ki belőlem váratlanul.
Az évszázados fa recsegése jelezte: felém fordultak. Meglepett, hogy ezek szerint nem valami testetlen szellem voltam, mint a legtöbb álmomban. Tényleg ott ültem velük, láthattak és hallhattak, csak éppen nem vettek észre, addig. A bátyám összevont szemöldökkel nézett rám. Apám rideg tekintetét csupán elképzelni tudtam, ahogy visszakérdezett:
– Szóltál valamit?
– Miért kell bármit is tennünk ezekért? – Lassan ejtettem ki a szavakat, amihez valójában sosem lett volna merszem.
– A többi környékbeli úr csak jelképesen támogatja őket – mondta a bátyám. – Így a mi kötelességünk. Nélkülünk éhen vesznének.
– Ez nem válasz – intettem le. – Nem kéne etetni őket, ha el tudnák látni magukat, akár a többi rend. De ezek csak magukkal törődnek. Némasági fogadalmat tesznek, és elbújnak az adományainkból épült házaikba. Nincs önzőbb és hasztalanabb a mi remetéinknél.
Lopva végigpillantottam magamon. Furcsa volt. A rend fehér csuháját viseltem, mégis mintha ifjúkori önmagam beszélt volna inkább.
– Jól mondod, a mi remetéink. – Nem szerettem, ha apám ilyen halkan szólt. – A mi földünkön élnek. Itt imádkoznak. Értünk.
– Persze – horkantam fel –, ahogy az nekünk jár: szavak nélkül.
Egy hosszú percig sercegő csend zuhant a teremre. Kiegyenesedve, merev háttal vártam, mit felelnek. Hiába. Apám már vette a levegőt, hogy megszólaljon, ám ekkor valahol a sötétben nyikordult a nehéz faajtó, és egy fiú lépett a tűz fénykörébe. Rögtön felismertem. Ábel volt az, a birtok tiszttartójának fia, egykori barátom. Megállt az asztal közepénél, s egyenesen oda nézett, ahol apámat sejtette. Bokáját összezárta, derekát és fejét enyhén meghajtotta. Elnézést kért a tiszttartó nevében, aki nem jöhetett, mivel épp valami bonyolult számítást végzett a könyvekben.
– Kötelességtudó ember – morogta az apám.
A bátyám intett Ábelnek, hogy akkor foglalja el ő a tiszttartónak szánt helyet. A fiú kivárt egy pillanatig, de aztán óvatosan leereszkedett a székre. Pontosan velem szemben.
Apám csengetett a kis rézharanggal, mely mindig a keze ügyében volt. Megint nyílt az ajtó, és ezúttal két cseléd érkezett. Az egyik rögtön mögém került, csak a másikat láthattam. Júliát. Nem lehetett eltéveszteni azt az alakot, a hosszú, barna hajfonatot és a még barnább tekintetet, melyet amúgy egyszer sem vetett rám. Finom kezében hasas fémkancsót tartott, abból töltögette a bort. Olyan ügyesen suhant egyik széktől a másikig, hogy apámnak és a bátyámnak szinte fel sem tűnt. Ábel bezzeg csak őt figyelte. Ahogy persze én is, ha épp nem Ábelt méregettem.
Észre sem vettem, hogy közben az én kupámat is megtöltötték. Csakhogy nem borral. Zavaros, hideg vizet kaptam, melyben éles jégszilánkok úszkáltak. Értetlenül néztem körbe, de senki sem törődött velem. Láttam viszont, hogy mellettem, az asztalfővel szemközti üres helyen is megjelent egy pohár. Ám az nem fémből készült, hanem drága kristályüvegből. A Mama kedvenc pohara. Víz volt abban is, tiszta jeges víz.
Júlia eltűnt a sötétben, majd újból megjelent. Ekkor már egy széles sültestál volt nála, melyet az asztal közepére tett. A tálon vajban pirított vadgalambok hevertek, vöröslő mártással leöntve. A hús édes párát eregetett.
– Szép madarak – jegyezte meg az apám. – Te lőtted őket?
A kérdés Ábelnek szólt, aki szerényen bólintott.
– Ügyes vadász – mondta a bátyám.
Júlia kiporciózta a galambokat. Kecsesen és gyorsan mozgott, mint mindig, Ábelnél viszont tovább időzött. Figyelmesebben tálalt neki, és amikor felegyenesedett, gyengéden végigsimított a fiú karján. Mintha csak egy véletlen mozdulat lett volna.
– Mindenki teszi a dolgát. – Ahogy beszélt, apám a szájába vett egy falatot, és rágni kezdte. – Az egyik vacsorát lő, a másik felszolgálja. Van, akire rá lehet bízni a birtok minden ügyét, és van olyan, akit a lelkiismerete még arra is rábír, hogy elvegyen egy labanc fruskát. Csak akkor van itt helyünk, ha megszolgáljuk. A legtöbben tudják ezt, de te sosem értetted.
Letettem a villát, ám a kés a kezemben maradt.
(folytatása következő lapszámunkban)
Dénes Gergő 1998-ban született. Gyerekkorát Oroszlányban töltötte, Tatán végezte a középiskolát. Jelenleg az ELTE Bölcsészettudományi Karán hallgat filozófiát. Az Apokrif Online szerkesztője.
