.svg)
(részlet a Természetes lustaság című regényből)
Valami baj van, kérdezte Risch Blanka, és a kezére tette a kezét. Ismét hétkor találkoztak, ismét a Pöttyösbe mentek. Risch Blanka ágaskodása és aranyosan zavart szájrapuszija egy pillanatra megingatta elhatározásában, de amikor a pultnál szemrevételezte kantáros, térd fölé érő farmerruháját, benne egész picike testi valójával, megállapítva, hogy tegnap óta egy fokkal megint jobb nővé vált, már biztos volt a dolgában. Legalábbis ezt gondolta, de ahogy Risch Blanka csacsogni kezdett, elgyengült. Fájt az állkapcsa, fájt a feje, nyilván a kialvatlanságtól is, egy-egy pillanatra úgy érezte, menten kidobja a taccsot. Amikor Risch Blanka váratlanul megkérdezte, van-e valami baj, és a kezére tette a kezét, összerezzent.
Mindig, mondta.
Risch Blanka nevetett.
Naaa, most komolyan. Látom.
Hallgatott.Figyelj, szólalt meg aztán. Nem nézett Risch Blanka szemébe. Mereven fixírozott egy pontot az asztalon. Lassan elhúzta és az ölébe ejtette a kezét. Hazudtam. Nem vagyok aluljáró-kutató. Egy pillanatra elnémult, de továbbra sem nézett fel. Azt várta, hogy Risch Blanka azt mondja, naná, hogy nem, mert ilyen faszság nem is létezik, jó, nem így, mert kedves, és nem beszél csúnyán.
Risch Blanka hallgatott. Még mindig nem bírt a szemébe nézni.
Mert ilyen faszság nem is létezik, mondta. Én nem vagyok semmi, egy senki vagyok, mondta. Érettségim sincs, nem értek semmihez, mondta. Már több mint egy hónapja munkám sincs, mondta, és kezdett belelendülni vagy inkább -hergelődni. Mint egy nehéz szarás, amivel egy ideig küzd az ember, aztán már robban, aztán már árad. Érted, semmim sincs, egy hazug geci vagyok, egy nímand, egy senki, az egész életem egy rakás fos. Mindig is az volt. Soha nem is érdekelt semmi, utálom az embereket, az életet, magamat. Mindent.
Risch Blanka hallgatott.
Ezeket csak azért mondom, mondta, mert te. Mert, mondta, veled. Mert téged, mondta, tényleg. Én, mondta, két napig. De, mondta, ez. Ez, mondta, nem. Én csak akartam szólni, hogy. Hogy ez így nem fog menni. Semmi értelme. Hogy te egy aranyos csaj vagy, tényleg. Én ezt, ezt veled nem.
Felsandított, mintha feneketlen gödör mélyéről. Risch Blanka tágra meresztette azt a gyönyörű, hol barna, hol zöld szemét.
Hát szóval nem… nem akarod, nyögte ki nagy sokára. De hát… én… nem is tudom, mit mondjak. Én azt hittem…
Semmi értelme, ismételte, és újra lehorgasztotta a fejét. Sajnálom, tette még hozzá. Már-már érzelmeket fejezett ki a hangja.
Én… és tegnap… meg… én azt hittem… hogy ebből lehetne valami, hebegte Risch Blanka. Ilyen szép lassan, és…
Sajnálom, ismételte.
Magukba roskadva ültek. Nem bírt Risch Blanka szemébe nézni.
Engem amúgy nem zavar, ha nem vagy aluljárókutató, jegyezte meg egy idő múlva félénken Risch Blanka. Meg az se, ha nincs érettségid… Úgysem ez a lényeg.
Felsóhajtott. Végtelenül fáradtnak érezte magát.
Muszáj ezt most kifejtenem, kérdezte.
Hát ha… hát ha ennyire… ha ennyire nem akarod, vont vállat szomorúan Risch Blanka. A poháralátét nedvességtől felpöndörödött, fényes borítását piszkálta. Egyszerre felpillantott. Amúgy meg igen, légy szíves, fejtsd ki. Legalább hadd tudjam.
Jó, mondta. Hosszan dörgölte a szemét. Amikor ismét ránézett, mintha először fedezett volna fel valamiféle megbántottságot vagy sértettséget Risch Blanka szelíd, kedves arcán. Ezt rossz volt látni, de jó is volt, egyfajta erőt adott, hogy most már elmondja, kipréseli magából egy szuszra, hogy ne kelljen soha többé látnia ezt az arcot.
Figyelj, neked vannak barátaid. Ilyen normális emberek. Elmentek ide-oda. És nem azért, mert muszáj, hanem mert ti ezt szeretitek. Így menni, csinálni dolgokat. Mit tudom én, eleve az esküvő. Te még ott is jól érezted magad. Te mindenhol jól tudod érezni magad. Én meg nem. És nem is fogom soha.
Mi az, hogy nem is fogod soha, kérdezte Risch Blanka kissé megütközve, és valami pirosság kúszott a szeplői mögé.
Ilyen vagyok, vont vállat. Amióta élek, szarul érzem magam.
Tehát hogy ez nem rajtad múlik, kérdezte vagy inkább szögezte le Risch Blanka most már mintha egy leheletnyit élesen és még pirosabban. Rosszat sejtve sandított rá. Semmi kedve sem volt valami önfejlesztő dumához vagy motivációs faszsághoz, hogy mosolyogj a világra, az meg visszamosolyog rád. És a kibaszott csodák. Csodák mindenütt. Na persze. Az ilyeneket nyilván kizárólag boldog emberek találják ki, akik akkor is mosolyognak, ha egy vödör hígfossal öntik őket nyakon, még talán mondják is, ó, milyen érdekes élmény, ezzel is csak gazdagszik az ember, trallala.
Menthetetlen vagyok, állapította meg.
Ez borzasztó, csattant fel Risch Blanka.
Eléggé, ismerte el.
Nem az, emelte az ég felé Risch Blanka a tekintetét, jézusom, hogy lehet így… hogy lehet ilyeneket… Így nem lehet élni!
Hát nem, ismerte el.
Risch Blanka szelíd szeme zöldesbarna villámokat szórt.
Annyira… ez annyira dühítő, préselte magából erőlködve. Picike keze ökölbe szorult. Szóval szerinted nem lehetnél boldog, kérdezte. Nyilván azért, hogy megint elkezdjen hazudozni, hogy azt hazudja, de, de igen, a boldogság, az mindenkinek jár, és akkor a Risch Blanka megnyugodjon, és elhitesse magával, hogy ez csak valamiféle látszat, ami mögött neki titokban van egy másik élete, amelyikben meghatódik a virágoktól, meg kocog a Margit-szigeten, meg sörözik a barátaival, vagy legalább egy cikket végig bír olvasni csak úgy, a maga örömére. Kicsit, mint abban a filmben, most nem emlékezett a címére, amiben az a skizó csávó van, aki összevissza hallucinál, meg majdnem kidobja a gyerekét az ablakon, vagy berakja a sütőbe, mindegy, megkeseríti a családja életét, ordibál a feleségével, aztán csak így rájön, hogy ő mától kibékül a hallucinációival, átinteget nekik az utca túloldalára, és minden megoldódik. Vagy az ilyen cikkek, amiket megosztanak több ezren, és ott olvadoznak, hogy a fogyatékos nyomorék megtalálta a szerelmet, jó, persze, egy másik fogyatékos nyomorékkal, ez nem hasonlítható a Risch Blankához, de a lényeg, hogy az addig kizárólag brekegésre képes kettyós hirtelen kivirul, meg ezt csinál, meg azt csinál, jó, hogy doktorrá nem avatják. És az emberek ezeket mind elhiszik, bemesélik maguknak, hogy igaz, és meghatódnak rajta. Risch Blanka is. És ezért nem lehet neki, ebben a pillanatban már világosan látta, soha semmilyen nője, ha most a dugásokat nem számítja, mert ha létezne egy ugyanilyen, mint ő, csak nőben, egy ugyanilyen, aki megértené, hogy ez nem döntés kérdése, hogy ezt nem jó dolgában csinálja az ember, hanem így születik, ahogy egy gilisztának sem lehet azt mondani, hogy ha nem jön ki a földből és kezd felegyenesedve járni, az csak azért van, mert nem akarja eléggé, szóval ha létezne egy ilyen nő, azzal soha a tetves kurva életbe nem akarna összejönni, egyáltalán hozzáérni vagy bármi, mert még magánál is jobban utálná. És akkor másrészt meg itt vannak ezek, az ilyen rischblankák, akik ezt soha, de soha nem fogják megérteni. És nem is akarják. Nem akarják, mert nem bírnák elviselni.
Nem, válaszolta.
Nem, ismételte Risch Blanka fagyosan.
Hagyjuk ezt, mondta. Úgysem érted. Te nem ilyen vagy.
Miért, milyen vagyok, kérdezte csípősen Risch Blanka.
Ilyen. Ilyen könnyed. Ilyen boldog, mondta. Minden mondattal, minden szóval fáradtabb és elgyötörtebb lett. Mégis reménykedett, hogy legföljebb egy negyedóra, és Risch Blanka kellően megutálja őt. Már most kezdtek rajta látszani rajta ennek a megutálásnak a jelei.
Szóval szerinted egy felszínes liba vagyok, csattant fel sértődötten Risch Blanka.
Nem vagy az, mondta. Nem vagy liba.
Csak felszínes, értem, bólogatott Risch Blanka, és nevetni kezdett.
Nem úgy, mondta ismét a szemét dörgölve. Tényleg hagyjuk.
Legalább kezdem érteni, vágta oda Risch Blanka, felpattant, és hátra sem nézve elviharzott a mosdó irányába. Ostobán, kiüresedve, hosszan bámulta a seggét. Biztos volt benne, hogy egyáltalán nem kezdi érteni. Percről percre kevésbé érti.
És hirtelen rájött, hogy egészen mostanáig, még ha nem is vette észre, vagy éppen hogy észrevette, csak nem nevezte nevén, valamiben reménykedett. Most jött valami új érzés. Valami rohamosan növekvő hidegség a belsejében. Mint az űr, amiről azt mondják, a végtelenségig tágul.
Risch Blanka visszatért.
Maradjunk még, kérdezte halkan. Ő is fáradtnak tűnt.
Ahogy érzed, mondta.
Szóval te igazából mennél, bólintott fanyar mosollyal Risch Blanka.
Hát igazából ja. Szerintem már nincs nagyon miről beszélni.
Na jó, sóhajtott Risch Blanka, mégsem mozdult. Csak ha mégis… ha valami… Tőlem beszélhetünk másról is…
Hallgatott.
Risch Blanka az ölébe vette a táskáját, és ideges mozdulatokkal, látható cél nélkül rendezgetni kezdte.
Meg amúgy barátkozhatnánk is, szólalt meg egy idő múlva bizonytalanul felpillantva. Csak így összefutni és beszélgetni…
Jó, mondta.
Risch Blanka lecsapta a táskáját az asztalra.
Jézusom, egyre szánalmasabb vagyok, mormolta maga elé hitetlenkedve. És még valami olyasmit, hogy mindig ezt csinálja. Nem tudta pontosan, ezt most mire érti, de jobbnak látta, ha nem kérdezi meg.
Én vagyok szánalmas, állapította meg végül.
Risch Blanka valami ciccenő-szisszenő hangot hallatott, és legyintett, ami jelenthetett egyetértést is, vagy szimplán azt, hogy fogja már be. Befogta.
Magukba roskadva hallgattak.
Na jó, egyenesedett ki Risch Blanka a széken, mint aki végre nekidurálta magát, akkor én kérem a számlát.
Fizetem én, hagyjad, szólt ernyedten.
Risch Blanka megsemmisítő pillantást vetett rá.
Nem kell, kösz. Mintha akart volna még mondani valamit, aztán nem mondta.
Csöndben ballagtak kifelé a Hősök terére. Nem néztek egymásra.
Merre mész, kérdezte egy idő múlva Risch Blanka.
Haza, mondta.
Oktogon, kérdezte Risch Blanka.
Ja, mondta.
Jó, hát… akkor, gondolom, te is földalatti. Addig még kénytelen leszel elviselni a társaságomat, nézett rá Risch Blanka, mint aki a fején keresztül valami távoli pontra függeszti a tekintetét.
Lehet, hogy inkább sétálnék, mondta.
Risch Blanka hallgatott.
A földalatti megállójánál még álltak pár pillanatig teljesen hülyén, Risch Blanka nézett rá felfelé, nem értette, milyen fejjel. Magát sem értette, milyen fejjel néz lefelé. Olyan mindegy volt persze. Két elmotyogott szia után, teljesen hiábavalóan és ugyancsak érthetetlenül, pont, amikor Risch Blanka már indult volna, lehajolt egy puszira. Talán azt érezte, kéne még csinálni valamit. A szája szinte a puszta levegőt súrolta, majd mintha látta volna Risch Blanka megütközött, nyilván undorodó arcát, de az is lehet, hogy csak képzelte, mert a következő másodpercben már nem volt ott. Ott volt, de már háttal, örökre háttal, lefelé siettében. Aztán tényleg eltűnt.
Állt mozdulatlanul, és érezte, ahogy a rohamosan táguló hidegség felzabálja a belsejét, és lassan ő is eltűnik. Nyomtalanul.
Szendi Nóra 1988-ban született. Író, szerkesztő, kritikus, első regénye, a Zárványok 2015-ben jelent meg.
