Satie

Három híján száz éve halott, s ímhol utolérte a dögletes csapás: a kulturális bolhapiac – vagyis a slágercsináló, megaprodukciókkal üzérkedő, felületes pörgésre szakosodott iparág – egyetlen, meglehetősen primitívecske Satie-szerzeménnyel teszi halhatatlanná a nevét. Nem, dehogyis a nevét! Azt nagyon gáz volna ismerni. Sőt a mű címét sem kell tudni, elég, ha csak annyit mondunk, mihelyt felismerjük az első ütemeket: ááá! Mert hát hol a műveltség mostanában.

Pedig Satie a maga módján rendkívül bonyolult volt, szinte követhetetlen. Mondják minimalistának a szerzeményeit, de ez megbocsáthatatlanul általánosító verdikt. Az igaz, hogy a kompozíciói tetemes részében világosan felismerhetők a téglák, a kváderkövek, a malter, sőt néhol még a falba vert szegek nyoma is ott van. Mintha vakolatlanok volnának. De nem íveltek, nem indázók vagy klasszikusan elegánsak, sehol semmi hagyományos kecs és csín, sokszor van azonban dühös lendület, szilaj nekirugaszkodás, a mélázó hang- és ritmikai kísérleteket megtörő duhajkodás, joviális derű, sőt gonosz paródia. Satie nem tartozik „iskolához”, nincsenek mögötte – vagy csak nehezen felismerhetően – mesterek és előképek. Bonyolult, mert önérvényű, s a műveit szervező gondolatok, világérzések, technikák tudatos nyitást igényelnek hallgatóitól: félre kell tennünk, amit a zenei stílusok kézikönyvéből összekapirgáltunk, és hiába próbáljuk benyomorgatni valamely izmusba, minduntalan a végérvényes és megfellebbezhetetlen satiezmusba (szatizmusba?) ütközünk. Ütközni azonban élmény.

Akik ismerik a Picasso kalandjai című frenetikus, poliglott svéd filmkomédiát, abban ők pár pillanatra Satie-val is találkozhatnak. Az alig néhány snittes jelenetben benne van az egész környezet, amely Satie életművére védjegyszerű bélyeget nyomott. Amikor 1887-ben önkéntes katonai szolgálata után a Montmartre-ra költözött, Satie a kozmopolita hely kulturális csúcskorszakának egyik igen jellegzetes szereplője lett. Persze nem Picasso módjára! Satie estéről estére a Fekete macskáról nevezett csehóban zongorázott, miközben majdnem titokban létrehozta a Gymnopédies darabjait (amelyek közül az elsőre mint felkapott és agyonidézett opusára két bekezdéssel korábban hivatkoztunk). Utána jött az Ogives-­­sorozat, majd koccintások és kvaterkázások végeérhetetlen szertartásai Stéphane Mallarméval, Paul Verlaine-nel és Claude Debussyvel, akinek egyébként Satie rendtársa is volt a Templom és Grál Katolikus Rózsakeresztes Rendben. Igen, Satie – ismét csak a maga módján – vallásos ember volt, ugyanakkor betagozódásra is képtelen. Így hát később egyszemélyes közösséget (!) hozott létre az Útmutató Jézus Nagyvárosi Egyháza néven. Mindez persze nem lehetett oka annak, hogy kimaradjon a Szocialista Pártból és a dévaj párizsi művészvilágból. Jean Cocteau, Szergej Gyagilev, Picasso és ­Georges Braque, Georges Auric, Arthur Honeg­ger, Francis Poulenc és Darius Milhaud körében szabadelvű zeneszerzői munkássága kiteljesedett – ehhez persze olykor botrányos epizódok is szükségeltettek. 1916-ban például megírta egyfelvonásos ballet réaliste-jét, a Parade-ot – amolyan „kubista manifesztumot” –, amelyet 1917-ben Gyagilev orosz balett-társulata mutatott be Picasso díszletével és kosztümjeiben, Léonide Massine koreográfiájára. A premier után Satie sértő levelezőlapot talált írni egyik, kompozícióját elmarasztaló kritikusának, amiért is egy hét elzárásra ítélték, ám de Polignac hercegné (Winnaretta Singer) közbenjárására gyorsan ki is engedték. Satie megbízásra komponált „háláját” a Vie de Socrate című kétzongorás kantátája fejezi ki 1917/18 fordulóján.

Ismert és sikeres zeneszerzőnek számított már, amikor pályája alakulásában új, jelentős impulzust kapott – vélhetőleg nem egészen tudatos szándékoltsággal – Raveltől. Ettől kezdve Satie-nk egyetlen haladónak számító mozgalomból sem maradt ki, amely Párizs zenei közéletében feltört. Valóságos mozgalmár lett, akinek kompozíciói, nyilatkozatai, leválásai és csatlakozásai talán még a mai zenetörténészeket is zavarba hozzák, a 20. század elejének párizsi zenevilágát folyamataiban, összefüggéseiben mindenesetre remekül szemléltetik. Ekként Satie-ban mintegy kombinálódott a művészi törekvések és műhelyek, világnézetek és ízléseszmények kísérletező lovagja a társasági „vidám fiúval”, a drámai mélységekig lehatolni képes értelmezővel, a tréfamesterrel és a spirituális önvizsgálóval, a természetrajongó, mégis nagyvárosi különccel.

‍