.svg)
– A viszontlátásra! – mondja Emil, és az asztalomhoz ül, intek a szememmel, minden rendben, Akácné Balló Sárika szó nélkül hozza a vodkát, azzal fordul is, tekintetünkkel még belemarunk imbolygó farába, roppan a kissé megfáradt anyag, mint a Gladys-tepertő, a Turbulyt nem szeretjük, viszont a májasuk finom.
Lassan fél éve köszön Emil ezzel a megtévesztő viszontlátással, ez a reggeli, déli, esti köszönése akkor is, ha érkezik, akkor is, ha elmegy, és ez sokakban kétségeket ébreszt. Dac van ebben a köszönésben meg némi gúny is, amivel egy kis csípősséget akar dörzsölni az emberek szemébe. Azt, hogy nekem is így köszön, csupán annak tulajdonítom, hogy nem akar kiesni a gyakorlatból, és amolyan kisujjból kirázható rutinná akarja szélesíteni ezt a szokását.
Az én hozzáállásom már valamivel szikárabb, egyáltalán nem köszönök senkinek, a bodegában is csak annyit mondok, „na, jöttem”, később meg azt, „na, mentem”, és ez teljes mértékben fedi a valóságot, ennél igazabbat már én sem tudnék kitalálni, mert jön itt mindenféle alak, aztán ilyeneket mond, hogy „jó reggelt”, „jó napot”, meg hogy „legyen szép estéje”, „legyen szép délutánja”, anélkül, hogy elgondolkodna azon, kinek is kíván ilyesmit, és hogy valóban erre van-e most a legégetőbb szüksége a köszönéssel szemben állónak, hogy ezeket kívánják neki. Ez már súlyos érdektelenségre vall, ugyanakkor meg pár áttételen keresztül az őszinteség teljes hiányára, bár nem az őszinteségéért tartják az embert a karám deszkái között, s már kezdem azt hinni, hogy nem csak idelent, de odafönt is a bégetés szerint számoltatunk meg, s akkor rögtön arra gondolok, hogy lennie kell egy még felsőbb odafentnek is, ahová benyújthatjuk ez irányú óvásainkat, mert képtelenek vagyunk lemondani az igazság gyönyörű képzetéről, már-már a halállal rokonítjuk annak szigorú értelmét, mert azt várjuk, hogy ez is, ugyanúgy, mint az, egyszer jöjjön el és jól, és ebből az elképzelésből, hogy ezeknek a szinteknek létezhet egy végső határa, amit a jelek szerint még nem találtunk meg, adódik aztán az egyre felsőbb és felsőbb odafentek végtelen sorának a feltételezése, amivel már semmi értelme foglalkozni, a megszámlálhatatlansággal nem húzhatunk ujjat, marad hát a bégetés.
Mindkét ablak délre nyílik, de úgy beült ide a sötétség, képtelen vagyok emléket képzelettől megkülönböztetni, mondom is Emilnek, hogy né, milyen érdekes helyzet állt elő, legyint a kezével, inti, mindegy.
Ismerek olyanokat is, akik kifejezetten rossz napszakot kívánnak maguknak, vagy talán nem is kívánják, csupán elvárják a megszokás kényelmével vagy kényszerével, hogy az legyen nekik, s ha ezeknek kívánnál szép és jó estét, talán úgy értelmeznék ezt az egyszerű köszöntést, hogy minél szebben és jobban csinálják azt a rosszat, amit amúgy is tennének vagy amit számukra kimérnek, egy csipet ide, egy csipet oda, és ahogy eltűnődöm ezeken a szép és jó kívánságokon, és ízlelgetem a betűkből, szavakból szálló hangzuhatagot, már nem vagyok annyira biztos abban sem, hogy lenne valami értelme a kimondásuknak vagy egyáltalán a megszólalásnak, hisz ez is talán ahhoz a matatáshoz hasonlítható, amivel a világot tapogatjuk le, és aminek csakis akkor van valami kevés értelme, ha folyton bedőlünk a romantikusoknak vagy magunk is azokká válunk, mert mégiscsak a tűz plazmája a legbiztonságosabb halmazállapot, meg nem éghet, ami ég.
Lassan fél éve köszön Emil a viszontlátással, én meg sehogy, mert fél éve tartották a falugyűlést, ami után Jakab Béci Sándor polgármester eltanácsolt minket a faluból. Aprócska zsákfalu Szelesd az Olt jobb oldalán. Az egyik foltja Emil, a másik én vagyok. Talán nem is folthoz, inkább bélyeghez kellene hasonlítanom magunkat, amit majd fölragaszt a szolgálatos démon erre az egész hóbelevancra, hogy immár egyenes útja legyen annak a kárhozat felé.
– Nekem, személyesen nincs különösebb bajom veletek – mondta akkor Béci –, vagytok, akik vagytok, de én a falut képviselem, és a falu azt mondja, elege van belőletek, elege van a tivornyáitokból meg abból is, hogy folyton valami szerencsétlenség történik ott, ahol épp vagytok, mégis úgy másztok ki belőle, hogy boldogabbnak tűntök, mint előtte, s közben összeomlik a közelben minden, leég vagy megrohad, ti meg ott vigyorogtok a romok fölött, mint két agyalágyult, s úgy álltok azokon, mintha a vár legmagasabb fokáról mérnétek föl a megfutamított ellenség veszteségeit, az ember már azt sem tudja, sajnáljon benneteket vagy nevessen rajtatok, és akkor már inkább az tűnik kézenfekvőnek, hogy tartson tőletek, mert így nem ijedhet meg. Úgysem vagytok idevalósiak, menjetek vissza a városba, ahonnan jöttetek, ha kívánjátok, utcát nevezek el rólatok, vörös szőnyeget terítek az útra, amin távoztok, vagy odateszem a pöttöm Hibirikát, hogy csókoljon nektek segget, csak menjetek, az isten megfizeti, menjetek, annyi pénzetek van, akár száz évig is ellakhatnátok öt csillag alatt, hagyjátok, hadd éljük az életünket, nem akarunk kísérleti falu lenni.
És tényleg szerencsétlenek vagyunk. Szerencsétlenek, de nem nyomorultak. S akkor még ez is: kiutálnak minket a faluból. Egészen másképp tekintünk mi ezekre az úgynevezett szerencsétlenségekre, és nyilván másképp is viszonyulunk azokhoz, mint ahogy azt a falu elvárná tőlünk ezek szerint. Innen a harag és a félelem. Ebből a félreértésből. Úgy gondoljuk, a falu hálás lehetne azért, hogy minduntalan velünk és a javainkkal történnek meg ezek a dolgok, és hogy nem csak a pöttöm Hibirika tehetné meg nekünk azt a bizonyos szívességet. Örvendjenek, hogy lecsatornázzuk a csapásokat. Olyanok vagyunk, mint a villámhárítók.
Azok a bizonyos szerencsétlenségek, amiket vétkünkként ró fel a polgármester, mintha ugyan mi tehetnénk arról, hogy folyton ránk találnak, de megkímélnek minket, pár héttel az érkezésünk után kezdték meg rejtélyes működésüket. Először nagyon apró, már-már elhanyagolható jeleket észleltünk, és csupán utólagos okoskodással válik most világossá az is, hogy fokozódó ismétlődésükkel egy „rendszer” részeit képezték. Két éve költöztünk ide, egy kis nyugalmat remélve, csendet, és lám, mi lett belőle. Talán a „működés” nem is a legjobb szó erre, mert ez egy működési elvet is valószínűsít, valamiféle mechanizmust meg a szerkezeti fölépítettségből adódó összefügéseket, ám ezekről nem lehet szó, hisz nincs olyan barométer, ingaóra, sem valami egyéb elvetemült, csillagcsavarokkal összesrófolt szerkezet, ami jelezhetné a csapások gyakoriságát, sorrendjét vagy azok várható erősségét és időtartamát, s ha valaki a sejtés mérőműszerét kívánná összetákolni mégis, hát készséggel nyújtunk neki segítséget ebben, már amennyire tudunk, hisz nem is áll számunkra másból ez az egész világ, mint nagy, kerek és hallucinogén sejtésekből. Azért mondom, kerek, és nem azt, hogy három-, négy- vagy többszögű, mert a sokszögek kerülete meg területe gond nélkül kiszámítható, nincs a képletekben semmilyen homályos tényező, viszont a körnél már egészen más a helyzet, mert a kör kerületét és területét a Ludolph-féle számmal, a „pi”-vel számítjuk ki, és ez egy irracionális szám, aminek a tizedestört-alakja végtelen, tehát képtelenség rámutatni, hogy ez pontosan ennyi vagy annyi, mégis a kör az eszményi síkidom, így olyasmit látunk tökéletesnek, olyasmiről tudjuk, hogy ideális, amit tökéletesen nem írhatunk le, ezért teljesen világos, hogy a csapások inkább „megnyilvánulnak”, mintsem „működnek”. Talán a „pi” valamelyik nagytestvérével mégis kiszámíthatók, ki tudja? Nem kívánok beszámolni róluk, hogy ne kísértsem a sorsot, legyen elég, amit az ilyesmikkel kapcsolatos számadásokból a képzelet kicsavarni képes, nem akarom bővebben ecsetelni azokat, hogy ne gondolják, elhagyott minket az Isten. Talán annyit még hozzáfűzhetek, hogy a vállunk mögött néha sötét árnyakat látunk.
Kettőnknek Emillel szállítmányozási vállalkozásunk van, amiből munka már nem, csak elég jó pénz jut nekünk, és ez sok mindent megmagyaráz. Bár ami engem illet, egyre harsányabb nosztalgiával gondolok a megbízási szerződések meg a frissen kiállított fuvarlevelek titkárnő-illatára. És néha Júliára gondolok. Több mint ötven kamionunk rója Európa úthálózatát éjjel, nappal. Örvendek, hogy meggazdagodásunk története nem a második millióval kezdődik. Mondom, örvendek, és hirtelen eszembe jut, milyen könnyű ezt leírni meg kimondani is, aztán mennyivel másabb kimutatni azt. Ezért romolhatott meg a kapcsolatom Júliával is. A fuvarok sivár logisztikájával terveztem meg közös jövőnk csomópontjait.
Mitrache-nál tanultuk ki a szakmát. Hatalmas testével, húsos fejével a kudarcnak és az ellentmondásnak kevés esélyt adva intézkedett, öltözéke a hetvenes-nyolcvanas évek divatja szerint simult köpcös testére, mintha még mindig az első titkár sofőrje lenne, bár foszladozott a zakója, az ingjéből dohos szag áradt, és nyakkendőjének a mintái összemosódtak, ahogy az emlékei is, amelyeket oly szívesen és gyakran osztott meg velünk. Kedvencünk, mikor a Volgával szántotta föl a veteményt. Soha nem tudtunk egy bizonyos pontnál közelebb kerülni egymáshoz, mintha a nadrágja már-már külön létkategóriába tartozó élével vágott volna határt közénk. Sok mindent köszönhetünk az öregnek, főleg a kapcsolatok terén bizonyult a segítsége nélkülözhetetlennek.
– Ti, magyarok, töketlenek vagytok, de megmutatom én a Sáron rózsáját nektek – mondta alkalmanként, amikor gyötrelmesen hosszú előadásai egyikébe kezdett a fuvarozás addig megválaszolatlan kérdéseiről. Akkor is ezt mondta, ha a következő rakodási pont helyéről és idejéről kérdeztük, vagy amikor megmutatta, hová dugta a cujkát: – Itt van, né, a Sáron rózsája, barack vagy szilva, mindegy, de finom. Hai noroc!
Te jóságos ég, milyen srég állapotokba csavartuk időnként magunkat! A szellem dülöngélve keringett a telephelyein. Ha ilyenkor valamelyik kisasszony benézett az irodába, kipirult arca Sáron rózsájának a legszebb szirma volt. Mitrache rózsái. Így nevezték őket az üzlettársaink. Mi ismert, mi ismeretlen, mi folyékony, mi szilárd, mi érdekes, mi unalmas, mi szép, és mi közömbös, mindaz, amit a magunk fura és elvetemült módján mégis szerethetőnek véltünk, vagy csupán meghatározhatatlannak, mind, mind a Sáron rózsája lehetett akkoriban. Csoda, hogy a cégünket is így neveztük el? Júlia se bánta.
Most meg itt állunk, indulásra készen, a szél se fúj, csak ezt-azt meglenget kicsit, és a port kavarja, rendezgeti át, mintha lenne bármi lényeges különbség ilyen-olyan porkupac között. Életünk egy fejezete záródik le ismét. Ugyanezt éreztük akkor is, amikor ide jöttünk lakni. Eltűnődünk emlékeinken, s milyen jól van így… Te is emlékszel? – kérdi Emil, és nem válaszolok, nem is várja, hogy válaszoljak, és csak nézem a szilvafák és a kerítéslécek árnyékának párhuzamos csíkjait, mintha azt remélném, valaha találkoznak, és azokban a teljesen valószínűtlen metszéspontokban találnék magamnak valami biztatót, amiben megláthatom Júliát, mert valamiért mindegyre Júliára gondolok, és már nem tudom, miből építhetném fel őt ismét magamnak. Néha azt kérdezi tőlem Emil, „mi a Sáron rózsája nyomja a válladat?” – és olyankor ez a Sáron rózsája csupán egy közönséges „nyavalyát”, „bánatot” vagy „francot” helyettesít, fogalma sincs arról, hogy min tűnődhetek, de mikor azt válaszolom, hogy „pont az!” – akkor már tudja, hogy Júliára gondolok, hogy ő nyomja a vállamat. Néha meg úgy érzem, mintha lassan megtapadna bennem az árnyék, és onnan, belülről kormozna be engem.
Itt állunk, indulásra készen, van, amit bánunk, van, amit nem. Egyik, mint a másik.
– Induljunk – mondja Emil, és már megyünk is a garázsunk felé, aztán megáll egy pillanatra, és hátranéz, tudtam, valamit még mondani akar, hogy valami nem hagyja nyugodni.
– Nem élvezheted büntetlenül az … – szűri ki a fogai közül, de annyira halkan, és olyan színtelen hangon, hogy nem értem a mondat végét, még párszor rákérdezek, és ő készséggel megismételi kétszer, háromszor, szemernyit sem változtatva a hangja magasságán és színén, de akkor sem értem, és már nem is érdekel, hogy mit akar mondani, aztán rám néz megint szemeinek két kristálygömbjével, néha olcsó, vásári bóvlinak tűnnek azok, néha meg valóban hasonlítanak vizenyős szemei a látnokok eszközére, és megesik, hogy képtelen vagyok eldönteni, mit is akar üzenni velük, mert folyton változtatja, finoman módosítja tekintetének a mélységét, hol átsiklik rajtunk, hol meg egyenesen a koponyánkba hatol, és beveszi a tekervények legélesebb kanyarjait is, mindenféle rejtett szándékot, és szégyellni való gondolatot hozva ki onnan, de annyira mégsem elvetemült, hogy szétkürtölje azokat, és minden jöttment kinevessen minket, inkább a sajátjaihoz ölti, így valamennyire ismerős, mégis újszerű beszédekkel áll elénk, ha kedve tartja olykor. Aztán ilyeneket mond, hogy az ő sebessége az egyidejűség, és hogy a gravitáció a részecskék folytonos elmozdulásából adódó hiányból fakad, mert az elmozduló lét ürességet teremt, meg hogy szerelmes a jelenlétbe. Furcsa gondolatok ezek. Mintha egy ismeretlen nyelvből fordítaná le azokat a miénkre. Mert hát a szerelmet női bájak gallyain csiholjuk, és ki gondolná, hogy valaki abba szerelmesedik bele, ami eleve adott számára.
Már egy hónapja annak, hogy visszaköltöztünk a városba, megy az élet, hozzák-viszik a kamionok, s elégedettek vagyunk. Reggelente gyakran beülök a telephellyel szembeni kávézóba, rendezgetem a gondolataimat, összeszedem és sorrendbe állítom őket az ízlésem szerint, ahogy a szél kavarja föl a port, és osztja kisebb-nagyobb halmokba az út s a járda szegleteiben. Itt ülök most is, látom, jön Sáron rózsája, megkerüli a székemet, szó nélkül leteszi a vodkát, friss újságot helyez a poharam mellé, azzal fordul is, egy darabig még nézem azt a könnyű imbolygást, amivel elhalad az asztalok között, majd olvasom, Szelesdnél kiöntött az Olt, és a fél falut elvitte az ár, a megyei tanács és a kormány segélyszállítmányokat küld. Jut eszembe, ne felejtsek el szólni Emilnek, hogy irányítsunk át mi is legalább két-három negyventonnást, pakolják meg ezzel-azzal s vigyék. Érkezik Emil ráérősen, ahogy mindig, a viszontlátásra! – mondja, mert annyira megmaradt ez a köszönése, majd az asztalomhoz ül. Intek a szememmel, minden rendben, mert annyira megmaradt ez nekem is. Élvezzük a reggel illatát, kortyolgatunk az italból, és erről-arról elbeszélgetünk a vadszilvák alatt. S hogy még látunk-e valamit a vállaink mögött?
