Sapientia expectare – várakozni tudni kell (regényrészlet)

Fazakas Barna: Fészek
Éber álmom felemás állapotában vergődtem. Merevgörcsben tartott lelkiismeret-furdalás és kötelességérzet, megnevezhetetlen veszély érzete is lappangott kába tudatomban. Fél hatkor aztán végre ébresztőt zenélt az elektromos óra harsány derűvel, Mendelssohn negyedik szimfóniájának köszönhetően szabadultam!
Készülődés közben visszacsengtek emlékezetemben az esti telefonbeszélgetés foszlányai. Thomas ugratása lepergett rólam, örültem, hogy londoni útja miatt kicsit szünetelt a nyelvi közelharc, ami Krisztinka egyszavas válaszai nyomán indult kettejük között. Éhes-e, tejet vagy kakaót kér-e, mesét olvassunk vagy inkább vetítsünk, biciklivel vagy gyalog menjünk oviba? Friss apai szerepébe váratlanul csöppent, oktalan imperatívuszhoz folyamodott a férfiú. Saját nyelvének logikáját akarta új családtagjára ráerőltetni, és a hároméves verbális nevelését megreformálni. Magyarázat és indoklás nélkül hangoztatta velős tiltását:
– Nem úgy mondod!
A kioktatott minden alkalommal visszakérdezett:
– Miért nem?
Thomasnak elvileg egyre ment, hogy állító vagy tagadó volt a válasz, csak „kérlek szépen” udvariassági fordulattal körítve kellett volna mindkettőt mondani. Ha Elaine-re vagy Richardra hivatkozik, és mosolyogva hozzáteszi, hogy „őt a szülei erre tanították”, mert „az angolok így szokták”, vagy „udvariasabb a válaszod” stb., Krisztinka bizonyára elfogadóbb lett volna, és ha furcsállja is, a játék kedvéért, valószínű, kérlek szépenel. Meglepően fejlett beszédkészsége azonban (mindennapos narratívájában a lábbeli cipellő volt) olyan határozott öntudattal ruházta föl, hogy makacsul ragaszkodott szavainak igazához. Válaszai csak azért sem bővültek!
Aggasztott kettejük lappangó, nyelvi huzavonája; feszültséget keltett, a legváratlanabb helyzetekben eszkalálódott.
Budapesti búcsúvacsoráink egyikén a gyermek tányérjára válaszainak függvényében szedegettem a svédasztalnál. Thomas az erkélyen társalgott, közben ránk is figyelt, onnan „távkorrigált”: imádott nyelvi kifejezését ismét fennhangon szorgalmazta. Krisztina rám nézett, tekintetemben kapaszkodót keresett. Összeszorította szájacskáját, de alkalmazkodott az elváráshoz, úgy vitte a prímet:
– Álmos vagyok, kérlek szépen – utasította el kis kezével a válogatott falatokat. Lecsúszott a hokedliről, földet érve a kelleténél valamivel hangosabban köszönt el, mindenki hallhatta búcsúját: – Szervusztok, kérlek szépen! Körbeintegetett, ahogy illett, és méltóságteljesen kivonult a nappaliból. Kicsúszott kezéből a gyerekszoba ajtajának kilincse? A huzat vagy ő maga csapta be akarattal az ajtót? A „snitt” úgy hatott, mint egy szinkópa. Másodpercekre megakadt a társalgás, de hamar megélénkült újra: egész este vidám „kérlek szépen”-eket reptettek vendégeink a keményvonalas nyelvreformátor felé.
Thomas poliglott volta csalóka spektrumnak bizonyult – látszólag megsokszorozta személyiségét nyelvtudása, pedig egyetlen nyelv világában sem mozgott otthonosan. Közepes állagú szókincsével mindenik közegben folyamatos en garde attitűdre kényszerült: emiatt tudatosan kerülte az írás csapdáit; ha tehette, szóban intézte ügyeit.
Tény, hogy más-más ember volt, annak függvényében, hogy milyen nyelven szólalt meg. Ha anyanyelvén kommunikált, fair havernak és megértő munkatársnak ítélted; enyhén szólva felületesnek tűnt, valahányszor frankofónként kapcsolódott beszédhelyzetbe, és feltűnően gyorsnak, egyenesen beképzeltnek érezted, ha spanyolul kommunikált. Magyar nyelven pedig… Osztatlan sikerét egyértelműen merészségével aratta: nyelvünk gyakorlásának kedvéért önként, akár in medias res, a társalgás közepén váltott magyarra, készségesen lemondott az angol vagy a francia viszonylagos előnyeiről. Meglepően gyorsan, a gyakorlatias emberek biztonságérzetével szerkesztette mondatait. Igét-főnevet gyorsan rendelt egymás mellé – az elemző gondolkodás kényelmes megoldását látta mindenfajta asszociáció csírájában. Előszeretettel halmozta a főnévi igeneveket, de kedvelte a ragmentes névszókat is. Találomra egy-egy melléknevet illesztett melléjük, azzal kész! Például készségesen ajánlotta barátainknak a Franciaországból ajándékba-kóstolóba hozott sajtot: „kétezer méteres tehén”. Részletekkel soha nem bajlódott. Kétség nem merült fel benne saját nyelvi „receptje” iránt; magabiztos mosollyal bocsátotta sorsára összeeszkábált mondatait. A ragrendszernek fittyet hányt, a hely- és időviszonyok nyűgét pedig kedvelt dzsóker-szavainak egyikével tudta le: Igen? Értem. Remek! Azonnal, megértésed! Autóbusz, igen? Jössz nyugati találkozni remek. Olyan vakmerő találékonysággal használta a határozószavakat, hogy magától értetődő, vidám kuszaság uralkodott diskurzusában – nem volt mindig egyértelmű a kommunikáció vele.
– Tanítottál, darling, nálatok mondat elasztikus. Végtelen. Mind igazi szerelem. Én kimondani, onnan ti dolog [értsétek meg]! – büszkélkedett magyar nyelvi teljesítményével. Fittyet hányt a helyviszonyokra is. Mindegy volt neki fölött, alatt, mögött vagy között; lényeg, hogy az a bizonyos tárgy legyen számára valamiképpen elérhető. Rendszerint asztaltársaság előtt állított oktatói felelősségem elé – mintha én inspiráltam volna rögtönzéses kombinációit. A felcsattanó röhögést, mellyel tósztjait és szabadkozását díjazták, rendszerint vastaps követte. Témától függetlenül – bárhol szólalt fel, empatikus, humoros és hiteles volt – retorikai készségével mindenkit meghódított. Diszlexiáját, mindenfajta írásos szöveggel szembeni kiszolgáltatottságát sikerült feledtetnie. Népszerűsége zenitjén hagytuk el az országot, amikor maximális szimpátiahányadosnak örvendett szakmai körökben csakúgy, mint barátai között. Amint megszólalt, felülíródott körülötte a realitás, érzelmi glória fényében tündökölt, elannyira, hogy fantazmák születtek vele kapcsolatosan: ha nem jön közbe a kormányváltás, biztosan helyben maradt volna a derék, narancsvörös hajú brit, és családja révén igazi magyar ember válhatott volna belőle.
Még csak ébredezett a metropolisz, de a pékségek és az olcsóbb bisztrók már nyitottak: korai törzsvendégeikre számítottak. Aprócska boltjaik előtt kis teherautóba rakodtak a kereskedők, cipelték a központi csarnokból diszkont áron, licittel beszerzett friss zöldséget, húst, halat. Szerény marge-zsal egyensúlyoztak, erős konkurencia regulázta a piacot, mely kordában tartotta az árakat, kínálatra, választékra pedig igazán nem lehetett panasz.
– Lényeg a letisztult akarat, hogy pontosan tudd, mit keresel. Párizs a világ közepe, mindent megtalálsz benne, vagyis a megfelelő kerületeiben. Csak remember, hogy Louboutin-cipőt nem Tati forgalmaz, kézműves termék után pedig ne a Place des Vosges-on kutass! Ha időt szánsz rá, tényleg igényes klienskirály lehetsz, kedvedre válogathatsz például a rue du Commerce környékén – oktatott Elaine indulásom előtt. Hosszú listát nyomott a kezembe, az adminisztratív feladatok végeztével beszerzői megbízatás várt rám. Ellenállhatatlan volt sonkás-sajtos baguette-em illata, ropogós frissessége. Menet közben addig-addig kóstolgattam, holott éhes sem voltam, hogy felére fogyatkozott, mire a Mars-mezőhöz értem. Megfékeztem esztelen fogyasztásomat, sietve elpakoltam szendvicsem csonkját. Valamelyik közeli lakás nyitott ablakából, a bulvárok felől, pontos időjelzés síphangját hozta az enyhe szellő: hat óra volt. Mintha csak erre vártak volna, a parkoló autók soraiból karon ülő apróságaikkal a járdára perdültek katrincás asszonyok; nagyobb gyermekeik szoknyáikba kapaszkodtak, nyomukban pedig több jövendő nemzedék férfisarja, népes testvérhad vonult. A legénykék körül felnőtt férfiak tébláboltak; apák, nagyapák, akik – ha nem is mind rokonai egymásnak – legalábbis barátok vagy jó ismerősök. Mindannyian egy irányba igyekeztünk.
Megélénkült a jó öreg Grenelle, középkori passage-ával együtt: ez az Exposition keresztutca. Bejáratánál – Mars isten kútja körül – máris sokan voltak, ácsorogtak vagy a járdaszélen kuporogtak. Ők még korábban érkezhettek, rég bekapcsolódtak az élet reggeli rituáléjába. Bömböltették az örökzöld manele-t, pillepalackokba vizet mertek, akadt, aki macska módra mosdott. Maszatos purdéikat fürösztötték az anyák, néhány önálló kislány cicázva fröcskölődött; odébb a copfjaikkal fegyelmezetten bajlódó kamaszlányokra leselkedtek szemük sarkából a ténfergő legénykék.
Amint áthaladtál az utcát megnyitó, hármas kapu ívei alatt, érezted, hogy bebocsáttattál. Bizonyos értelemben hazaérkeztél: baloldalt a román nagykövetség épületeinek sora húzódott. Ismerősen hangzottak a várakozók hangosabbjait mérséklő felkiáltások: Linişte, vă rog! Măi, nu sunteţi acasă! Ia, mai taci puţin, matale! Az általános zsongás azonnal ráhangolt a helyzetre. Az is, hogy időnként felröppent a figyelmeztetés: vine poliţia! Nem volt mindig igaz, hallatára mégis mindannyiszor megmozdult, tehetetlenül ingott, majd mintha összeszedte volna magát, ismét összezárt a sokaság, pedig a főépület kapuját csak jóval később, 8-kor nyitották ki. Addig szorosan egymás mellett, szinte vigyázzállásban várakoztunk. Senki nem tágított, minden lépésnek tétje volt, értékes időt nyertél vagy veszíthettél általa. Ha hátrébb szorultál, előfordulhatott, aznap nem kerültél sorra. Vagyis még két napig rostokolhattál; csütörtökön volt legközelebb fogadás.
Másfél évtizedes, begyakorolt tapasztalat volt nekünk, hazaiaknak a várakozás: a diktatúra idején élelemért, alapvető fogyasztási cikkekért ácsorogtunk órákon át, sokszor fél napokat is. Virrasztottunk, végeláthatatlan hosszú, nyolc-tízes sorokban álltunk, akár a regimentben. Sokszor családon belül váltottuk egymást, voltak, akik kisszékekkel vonultak a helyszínre. Éjszakai menethez a pléhvedrek fontos eszköznek bizonyultak: a férfiak malmoztak vagy a blattot verték rajta. Népi foglalkozás lett Ceauşescu uralmának utolsó éveiben a sorbanállás, a szocializálódás iskolapéldája és az információcsere sajátos módozata. Minden egyben. Megoldotta a nyelveket a célirányos, mégis meddő, hosszas téblábolás – ismeretlenek azonnal tegezték egymást, bizonyos fokú védettséget nyújtott a társalgás vélt anonimitása. A besúgókat ösztönösen beazonosítottuk sokadik érzékkel, közelükben és provokációjuk ellen (el)hallgatással védekezni véltünk. Attól kezdve, hogy a helyszín, a helyzet és a pillanat függvényében tarthatatlanná vált a csend, gyógyított, informált, szocializált a beszéd. Megtudtad, ha nem kérdezted, akkor is, kinek viszi majd a narancsot, ha hozzájut a hátad mögött álló kamasz. Hogy előre elvette az angyalcsináló a pénzt, a komisszió előtt mégis megvétózta a várandós, három gyerekes anya abortuszkérelmét; hogy a szomszéd apósát az orvos megoperálta, biztatta őket, két hét múlva táncra kel az öreg, aztán az intenzívre sem mehettek be hozzá. Egy héttel később értesítették őket, átvitték a bácsit a halottasházba. Volt, aki tudni vélte, a város melyik üzletébe mikor, milyen árut hoztak. Sütés-főzés is folyt azokban a sorokban: kényszerűség lett a találékonyság, sok receptben helyettesítettük a hozzávalókat. Ott tanultam meg, hogyan készül a sokoldalúan fejlett szocializmus diétás pörköltje: hús helyett parizercafatokból. Csak zöldborsó-, és paradicsomkonzerv kellett még a tarhonyához.
Azon a nyáron, körülöttem, az Exposition utcában, leggyakrabban pénzről beszéltek. Különböző valutanemekben röpködtek az árak: francia frankot, fontsterlinget, német márkát emlegettek… Mintha kasszagép kattogott volna az emberek fejében, papír-ceruza, zsebszámológép nélkül, gyorsan váltottak gondolatban. Új fogalom volt, és trendi törekvés a mobilitás – sokan hosszú utakat emlegettek, 30-40 órás buszozásokat, közép-európai térségből nyugatra egyvégtében levezetett távokkal, kalandos barangolásokkal hen­cegtek. Mesés autók megvásárlását részletezték. Történeteik váratlan fordulatai halászmesékre emlékeztettek. 1994-ben a közép-európai országok autóparkja egységesen öreg, zömében KGST-gyártmány volt. Nem csoda, ha státusszimbólummá nőttek a valutában megszerzett ingóságok. Menő volt márkás kocsi tulajdonosának lenni.
Öt évvel korábban zavaros véget ért a Kárpátok géniuszának nevével fémjelzett korszak. Nyitás, optimizmus, részleges visszarendeződés és csalódás – mind együtt – követte az országban a változást. Ezek spirálmenete sokszor lejtett, de szerencsére nem kanyarodtak vissza a korábban tapasztalt mélységekig. A párizsi román nagykövetség előtt ácsorgó sokaság láttán 1994-ben megállapíthattam, mit sem változott honfitársaim attitűdje, beszélgetéseik tárgya ugyancsak keveset, várakozásuk modusa is alig. Akik itt sorukra vártak, túlélték a néhai népbetegséget, a krónikus alultápláltságot, túl voltak a meleg víz, a villanyáram, az alapvető piperecikkek hiányából fakadó traumán. Boldogító apróságok birtokában éltek – lett meleg víz, hozzá elég szappan, felteltek elfogadható áruval a boltok polcai –, ezek méltóbb mindennapokat biztosítottak számukra. És – ez volt talán a legfontosabb – szabadon utazhattak, álmodhattak, reménykedhettek.
Megállapítottam, nyoma sem volt körülöttem a kommunizmus attribútumának, megtört a szürke szín monokróm dominanciája. Abban a párizsi sorban mindenkinek színes volt az öltözéke, és láthatóan jobb a közérzete, mint az emlékezetemben élő várakozóké, mégis panaszos maradt a beszélgetések hangneme. Viszont korszerűsödött a jeremiádok ürügye. Például többen sokallták, hogy ötszáz frankért kereszteltek a párizsi agglomerációban a pópák, egy-egy esketésért pedig ezreket is elkértek, ha a násznépet kicsit jobban öltözöttnek látták, annak ellenére, hogy minden alkalommal körbeperselyeztettek. Elmondták, a külső kerületekben nem érezték biztonságban magukat, könnyen arab bandák kereszttüzébe kerültek, az életüket kockáztatták egy-egy szerényebb ügylettel is. Három jótékonysági konyha menüjét dicsérték, ahonnan kiszorították őket, pedig – esküdöztek – kifogás nem érhette viselkedésüket: megfizettek ők mindenért, rengeteg borravalót hagytak. Megtudtam azt is, Marais (negyedik kerület) és Neuilly-sur-Seine elegáns negyedeiben pörög az üzlet (értsd: virágzik a koldulás és a prostitúció) – működnek „magánképviseletek”, ahol a kiváltságosak kopogtathatnak. De csak ők, mert magas és kötelező a tiszteletdíj. Mennyi az annyi? Nagyságrendjéről információ kizárólag a bizalomra érdemesek fülébe kerülhetett. Nyilván a vajda közbenjárására vállal(nak) valaki(k) kényesebbnek nevezett ügyvitelt.
Körülbelül félórás időközönként nyertünk bebocsátást. Minden kapunyitást valóságos ostromkísérlet – tolakodás, kiabálás, hangos jajszó és szitkozódás – követett. Feleslegesnek bizonyult a rögtönzött kordon, azaz a gátlástalanul előre tolakodók megfékezése végett a kezünkbe nyomott, vastag, fonott spárga. A földön tekergett, rajta tapostunk, mint agyonütött kígyón.
A nap már szinte merőlegesen sütött, az ivóvizem elfogyott. Keserű szájízzel tikkadoztam, a tehetetlenségtől összeszorult a torkom: esélytelen pozícióba kerültem. Úgy tűnt, aznap már nem kerülök sorra. Korgó gyomrom az örömtől összeszorult, amikor közvetlenül záróra előtt, az utolsó hórukkal – csodával határos módon – mégiscsak bepasszírozódtam az ígéret kapuján. Fogalmam nem volt, a körülöttem lökdösődő ügybuzgók közül pontosan kinek köszönhettem szerencsémet. Odabent tisztázódott, amikor kéz-kezet-mos alapon az engem körülvevő, ötnemzedékes roma család nyomtatványainak kitöltésével törleszthettem.