No items found.

S. (részlet)

XXX. ÉVFOLYAM 2019. 21. (779.) SZÁM – NOVEMBER 10.

Birtalan Zsolt munkája.
Tegnap a maga anyja, meglátván engem, azt mondta, „A maga neve (azt hiszem, volt benne i), van egy vendéged”, és én, a szél vagy a pillanatnyi szélcsend miatt, vagy az elhibázott lépteim miatt úgy értettem, hogy „egy kérőd”, és az első pillanatban azt hittem, álmodom, így hát megcsíptem magam gyorsan és erősen, de nem álmodtam, és annyira megijedtem, hogy elkezdtem keresni a táskámban a tükröt (amit hasonló helyzetekre tartogatok), hogy lássam, ha valóban kérőt vagy hasonló háziállatot hozok-e magammal. Mivel a tükör nem mutatott többet azon túl, amit addig is tudtam (már régóta sejtem, hogy rossz, és újat kell vennem), görnyedve leültem egy székre (valószínűleg az volt), ahogy a hajóroncs megül a tengerfenéken, jobb pillanatokra várva. Aztán jött maga, és én kérdeztem valamit (vagy valaki az udvarról, nem emlékszem pontosan), és maga azt mondta, „Egy látogató”, és én arra gondoltam, vajon miféle kérdésre válasz az, amelyet maga éppen megadott, és a belső felfordulás miatt arra a következtetésre jutottam, hogy az egyetlen lehetséges kérdés egy ilyen helyzetben csakis a bibliai lehet, hogy „Ti pedig kinek mondotok engem?”, és erre a pánik és az ijedelem ugrott néhány szintet bennem, mert a Jézus szavainak bárminemű alaptalan használata szinte égbekiáltó eretnekségnek minősül, mert az ilyesmi nem tanúskodik egyébről, mint lelki szegénységről és más, ugyancsak a szegénységre vonatkozó dolgokról. Aztán maga elment, és jött valaki más, akivel bementünk az eső és a hideg miatt, és bent megláttam a Karamazov testvéreket, fent, a polcon, és azt mondtam, „Karamazov testvérek”, és a másik azt mondta „Ühm. Anna Karenina”, és én összezavarodtam, és hogy valamit mondjak, ujjal a barna (az árnyéktól fekete) asztalra mutattam, mint a labirintus bejáratára, és azt mondtam, „Bármilyen Anna egyfajta Karenina”, és ő azt mondta, „Gyenge könyv”, és én felmérgelődtem és meg akartam verni, de a helyzet miatt meggondoltam magam, és másnap, amikor ez eszembe jutott, megbántam, hogy előző nap meggondoltam magam.
És kiléptem fizetni, és jöttél a második szobából, átmozdultál az elsőbe, és mivel anyáddal társalogtam, nem láttalak (a férfiaknak nincs periférikus látásuk, sokáig és fixen kell figyelniük egy dolgot, hogy észrevegyék), és a mozdulataid meglökték a levegőt a széleken, és ahogy a jobb arcomhoz ért, egyfajta sebhelyet csinált vagy elmélyített egy már meglévő sebhelyet, amely ritmikusan és minden sietség nélkül mérgezte a véremet. Aztán munkába mentem és ültem a kasszánál, de a szoba veled, a levegővel és mozgásaival, plusz a mérgezett vér követett, és odaült a fejem helyére, és én azt mondtam, „Jól ül nekem.” És kliens érkezett, és vásárolt 103 lejre, és adott 105 lejt, és én 150-ből adtam neki vissza, így hát megkérdezte, hogy jártam-e valaha iskolába, és én azt mondtam, „Nem”, és ő azt mondta, „Látszik.” És ő még azt mondta, hogy „47 lejjel többet adott vissza”, és én azt mondtam, „Adtam”, és ő azt mondta, „Maga biztosan szerelmes”, és én felemeltem a kezeimet, „Ugyan kibe?”, és ő azt mondta, „Mi a neve?”, és én azt mondtam, „Sorina”, és ő azt mondta, „Legyen résen, mert a pokolba vezető út a mások nevével van kikövezve”, és én örültem, hogy nem azt mondta, hogy „más nők nevével.” És ő azt mondta, „Szászrégenből vagyok”, és én azt mondtam, „Én is Szászrégenből vagyok”, és ő azt mondta, „Az lehetetlen, a szászrégeniek nem hibáznak”, és én azt mondtam, „Akkor teszik, ha senki nincs a közelben.” És így ment egész nap, próbáltam felemelni és harcba küldeni az immunrendszerem (amivel megvédem magam a lányoktól), az meg nem akart vagy nem tudott engedelmeskedni a szorongás miatt. És végül azt a megoldást kellett applikálnom, amelyet a férfiak applikálnak, ha nincs semmilyen megoldás, pontosabban, hogy ne tegyenek semmit és várjanak.
Néhány nappal később, amikor mindketten az asztalnál ülve beszélgettünk (nem beszélgettünk), te hirtelen felálltál, hogy valamit csinálj, és én utánad néztem, és azt mondtam a saját fejemnek, „Nézd, olyan hosszú lábai vannak, hogy alig tud járni miattuk”, és arra gondoltam, hogy azokban a pillanatokban erősen hasonlítasz egy őzgidára, aki a lábain kínlódva egyensúlyozik, mint valami nádszálakon. Gida voltam én is negyedik osztályban, amikor a tanító néni elvtárs odajött hozzám, hogy „Tudsz titkot tartani?” Gyermek voltam akkoriban, így hát azt mondtam, „Tudok”, és ő elidőzött e szavamon, és megfontolta minden oldalról, mintha azt vizsgálná, hogy van-e olyan tartós, mint a csipke, vagy ami alatt abban az időben rejtegették titkaikat a nők, és azt mondta, „Rendben, gyere, elmondom”, és én mentem, és ő elmondta, és a végén még azt mondta, „Tartsd a szádat, és egy napon még férfi lesz belőled”, és én majd egy perc múlva tértem magamhoz, hogy „Tartom” és „Egy napon.”

U.i.: Unatkozom, és nem tudom, melyik oldalról tör rám ez az unalom, hogy valamit odatehessek közé és közém. Végül odatettelek téged, ahogy egy gyermek tesz egy homokvárat önmaga és a tenger közé, várat, amelyben félig elbújik és amelyet félig magára is hagy azokban a pillanatokban, amikor elbújik.

Horváth Benji fordítása

Stelian Müller 1977-ben született Szászrégenben. Első két kötete 2011-ben jelent meg, számos folyóiratban közölt. A lapszámunkban közölt fordítás a harmadik, S. című prózakötetéből való.



Összes hónap szerzője
Legolvasottabb