Ruszin odüsszeia téren és időn át

Maroš Krajňak olyan közegből érkezett, amely – a látszat ellenére – kivételes lehetőségeket kínál egy prózaíró számára. Krajňak ugyanis Szlovákia ruszinok lakta részén, Felsővízközben (Svidník) született, és a Kárpát-medencében ugyan melyik népcsoport sorsa kívánkozna inkább regényíró tollára, mint a Kárpátok lejtőin, valamint a vajdasági diaszpórákban élő, önálló anyaországgal nem rendelkező, Rákóczi által egykoron a gens fidelissimaként (a leghűségesebb népként) emlegetett ruszinságé?
Ám a kivételes háttér és téma csak ígéret marad, ha nincs hozzá kivételes regényíró is. Ami a ruszin témát illeti, Maroš Krajňak személyében megtalálta a maga kivételes tehetségű krónikását – mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy amióta a szerző első regénye, a 2011-es Carpathia elnyerte az év legjobb könyvének járó Anasoft litera díjat, a ruszin trilógia további két része, az Entrópia és a magyar fordításban egyelőre még nem hozzáférhető Informácia (Információ) is a rangos elismerés döntőjéig jutott. A siker ismétlődése nem csupán Krajňak írói területfoglalásának tudható be, abban az értelemben, hogy kitűzte szerzői zászlaját Ruszinföldön, mint az első – Száz Pál az Irodalmi Szemlében megjelent recenzióját idézve – „e vidékről topográfiájában és poétikájában is autentikus nyelven megszólaló mű” alkotója. Krajňak ugyanis nem elégszik meg azzal, hogy úttörőként hatoljon be a kortárs irodalom eme szűz területére, de annak legeldugottabb vidékeire is indít egy-egy regényexpedíciót. Az Entrópia fókuszában ugyanis a ruszinságnak a történelem viharai által talán leginkább megtépázott néprajzi csoportja, a lemkó áll.
A második világháború előtt nagyjából másfélszázezer lemkó élt Lemkóföldön, amelyen ma Lengyelország, Szlovákia és Ukrajna osztozik. A népcsoportra a múlt században az mérte a legsúlyosabb csapást, amikor 1947-ben, a Visztula Művelet során, az Ukrán Felkelő Hadsereg által Délkelet-Lengyelországban folytatott gerillaháború potenciális támogatását eliminálandó, a lengyel kormány a bojkókat és lemkókat főként a Szovjetunióba, részben pedig a Németországtól megszerzett nyugati területekre telepítette. Szülőföldjükre később alig ötezren tértek vissza, és a 2011-es népszámlálás során – bár a lemkót ma már önálló nemzetiségként ismerik el – mindössze tizenegyezren vallották magukat teljesen vagy részben e népcsoporthoz tartozónak Lengyelországban.
E történelmi tények ismeretében nem csupán indokolt, de talán elkerülhetetlen is, hogy egy olyan regény, amely a lemkókról kíván szólni, nem csupán országok, de a jelenkori fizikai valóság határain is átnyuló odüsszeia legyen. Ebben az odüsszeiában két rejtélyes-mitikus figura, Forel és Buko lesznek az olvasó útikalauzaivá, akik hol futnak, hol gyalogolnak, hol pedig az általuk megszelídített állatok hátán utaznak népük kényszerű vándorlását követve Lemkóföldtől a Kárpátokon át Kurdibanivkáig, amely „az elnéptelenedett falu prototípusa”, és „halott. Halottak a házai, halott romos temploma és iskolája, elvadult kertjei és elhagyott gyümölcsösei. Lengyelek, ukránok, zsidók és ezek legkülönfélébb keverékei éltek itt, de ez már a múlt. Egyetlen ember maradt a faluban. Egy öregasszony, a hóhér felesége, akit semmilyen nemzethez nem tudtak besorolni, ezért békén hagyták.”
Lemkóföld tehát az elmúlt bő hét évtized során leválasztódott a geográfiai tértől, amelyben hajdan elhelyezkedett, és szellemi térré vált, amely csupán a történelmi és a személyes emlékezetben létezik. Ennek megfelelően a lemkók földjét bejárni vágyó utazás csak akkor lehet hiteles, ha fittyet hány térre és időre, és a hol álom-, hol pedig egyenesen delíriumszerű, szürreális látomások terét választja expedíciójának terepéül. Mert a széthullás érzékeltetéséhez a spontán, visszafordíthatatlan folyamatok átláthatatlan szabályrendszere által meghatározott rendezetlenség, az entrópia a legautentikusabb eszköz – és ez a termodinamikából kölcsönzött fogalom Krajňak írástechnikájának is remek definíciójaként szolgál. A regény lapjain ugyanis észrevétlenül, szédületes dinamikával folynak egymásba részletgazdag aprólékossággal ábrázolt mikrojelenetek, valamint történelmi látomások, amelyek a nemzeti narratívák önkényességét, következésképp valóságtorzító jellegét is demonstrálják azáltal, hogy például a szláv, cigány, valamint germán nézőpontok között is képesek ide-oda váltogatni néhány oldalon belül. Ebben a szürreális kavalkádban éppoly természetességgel jelenik meg Kurdibanivka elhagyatott utcáin Simon Wiesenthal szelleme, mint ahogyan a cigányokat harcba szólító sámán, Kacab beszélyéről szóló passzus is magától értetődően olvad át a russzofília vádjával halálra ítélt lemkó pap, Maksym Sandowicz kivégzéséről szóló látomásba.
Mindez nagyon is természetes, legalábbis a regény logikája szerint, amelyben az sem meglepő, ha a harmadik személyű narrációt megszakítva egy-egy fejezetben Buko, valamint Forel is elbeszélővé léptetik elő. Az Entrópiában a szerepek egyébként sem állandóak: Pepó, a kurdibanivkai öregasszony férje is teljesen törvényszerűen lesz hóhérból áldozattá, amikor az unalmukat pogrommal kezelni vágyó szakiskolásokat használva meggyilkoltatja a Girhes Filozófus, aki szintén olyan szimbolikus-mitikus szereplője a műnek, akinek definíciójára csakis maga a regény egésze képes. A történelem egyszerre kimért és zavarodott, céltudatos és cinikus megszemélyesítője ő, aki Pepó megölése után megörökli annak fejszéjét, amelyből a hóhér rendszeresen kifőzte áldozatainak vérét, hogy az így készített ital garantálja gyorsaságát. Az utolsó fejezetben a Girhes Filozófusnak köszönhetően éppen a „Pepó-féle fejsze főzetével kevert bor” válik a jövendő generációk eszméltetésének eszközévé, ami mintha azt sugallná, hogy a történelem csak a saját logikájának engedelmeskedő, megzabolázhatatlan természeti erő, melynek káoszában az egyén önnön akaratától függetlenül találhatja magát bármikor az eszköz vagy éppen az áldozat szerepében. Ennek az Entrópiának az emberi logikán felül álló szabályrendszerébe még az is belefér, hogy a kérészéletű Ruszin-Lemkó Köztársaság egykori zászlaja csak színeiben jelenjék meg szinte észrevétlenül, amikor a hatéves kisgyermekként újjászülető Pepó által megriasztott macska „ijedtében feliramodik a barna fatörzsön, fel a terebélyes korona zöld sűrűjébe, amely felett kéklik az ég”.
A lemkók Krajňak-féle rekviemjében ugyanis már csak így működik a világ.


Maroš Krajňak: Entrópia. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2017. Fordította: Böszörményi Péter.