Rozsdásszemű

Gaál András: Krisztina, 1962.

Páskándiné Sebők Anna: Emlékezőregény, dokumentumokkal

Leginkább „indali” vagy „öndalló” regénynek nevezném, mert noha annyi „életanyagot”, leírást, egyáltalán információt tartalmaz, hogy két nagy Tolsztoj-regényre is elegendő volna, egészében nem nevezhető regénynek; de határozottan vannak benne „regényzenéjű” fejezetek; mintegy fele a szövegnek; elég olvasmányos a többi is, „fogva tartja a figyelmet”, főleg a nőolvasókét, és persze, az irodalmárokét is. Sebők Anna, többször is, nyomatékosan figyelmeztet: ez igenis az ő élete regénye, és nem a férjéé, azonban Páskándi Géza költő és drámaíró megjelenései nemcsak epizódsorozatot, hanem fő irányvonalat és súlypontokat alkotnak a könyvben, és éppen emiatt vagyok kénytelen rádöbbenni, hogy a Rozsdásszeműről én nem írhatok kritikát, mivel Páskándi Géza életművének valójában csak a töredékét ismerem, azokat az írásokat, amelyek a Magyarországra való kiköltözése előtt jelentek meg.
Negyvenkét drámájából színpadon csak kettőt láttam, filmre vitt vagy televízióra alkalmazott művét egyet se! Szóba se jöhet kritika írása, mindössze a figyelmét szeretném felhívni a kötetre régi ismerősöknek; és van két-három észrevételem, amelyeket a remélhetőleg egyszer csak megjelenendő második kiadásnál a szerkesztő figyelembe vehetne.
Jellegzetes hazai hiba, hogy a kulturális sovinizmus tárgyalásánál a marosvásárhelyi Közművelődési Palota tervező-művészeként Kós Károlyt jelöli meg. Valójában Jakab Dezső és Komor Marcell.1 Ennél több figyelmet érdemelne Bözödi György esete. Bözödi annak idején bírálatot írt a Vendégségről, s ezért Sebők Anna „Bözödi úrnak” nevezi. Bözödi ezt a leurazást semmiképpen sem érdemli meg. Nemcsak azért, mert ő maga az első magyar író volt itt Erdélyben, akit a szocializmus kitörése után bebörtönöztek,2 hanem azért sem, mert bírálata nem rosszhiszeműségből fakadt, hanem félreértésből. Időnként elindulnak úgynevezett „deheroizáló”, hőstelenítő, mítoszrombolásnak nevezett, valójában irigység, vagy kicsinyesség szülte áramlatok. Gondoljunk csak arra, egyes szerzők milyen kéjelegve szokták közreadni például Mozart sihederkori malackodó leveleinek passzusait!
Bözödi Gyurka bátyánk fő-fő unitárius volt. (Azért is írt ilyeneket, hogy „nem esem szent kétségbe, sem szent háromságba.”) Félreértette Páskándi művét Dávid Ferencről, az unitárius vallás megalapítójáról, azt hitte, egy deheroizáló, lealacsonyító célzatú hadjárat-indító művelet a vallásalapító ellen. Holott Páskándi alapállása az: egy nagy történelmi személyiség is lehet „civilben” egyszerűen csak ember, és így ki van téve az embermivolttal járó gyarlóság okozta veszélyeknek. Később többször beszélgettem Bözödivel erről, és belátta, hogy – túlzott! De nem akarta bírálatát visszavonni: „oh, annyi mindent be kellett már nekem vallanom az életben, felejtsétek ezt el!”
Sokáig foglalkoztatott Páskándinak egy valóban groteszk, „abszurdoid” kis darabja, a Bumeráng.
Majtényi Erik olykor-olykor nemcsak tiszteletdíj kedvéért írt és fordított, hanem szórakozásból is, mondjam úgy: élvetegségből! Egyszer felfedezett egy régi, Ringelnatz nevű hírlapi humoristát, és néhány tréfás versikéjét fordításban leközölte. Páskándi Gézának nagyon megtetszett a Bumeráng című:
Bumeráng! Elrepült!Többé vissza sem került.De még órákhosszat várt aközönség a bumerángra.
Páskándi darabjának két szereplője volt: egy szónok, emelvényen, és körülötte egy kis tömeg. A szónok nagy lendülettel elhajította a bumerángot, aztán lelkes előadásba kezdett, és biztatta a tömeget, hogy várja meg a bumeráng dicsőséges visszatérését, amely óriási diadalt jelent majd mindenki számára! A bumeráng azonban nem akart sehogysem visszatérni, és a szónok kénytelen újabb és újabb cikornyás frázisokkal lekötni és helyben tartani a tömeget. Egyszer csak aztán egy jelentéktelen puffanás, és az emberek elé leszottyan egy görbe, redves, időrágta faág. Az emberek megdermednek: ez volna az? – kérdezik elképpedve.
A szónok egy pillanatra maga is megdöbben, de aztán keményen kivágja:
– Ugyan, csak nem képzelitek? Ez nem az igazi! Várni kell még, várni, várni, és meg fog érkezni!
És beszél és várnak és beszél és várnak, várnak...
Talán Szatmáron vagy valahol előadták egy ízben műkedvelők; ha igen? Kérdeztem egyszer Páskándit, hogy mi lett a Bumeránggal? Elkomorult, rázta a fejét: Hagyjuk most, hagyjuk!... Utólag jöttem rá, hogy ő vagy valaki megrettenve rájött, hogy e kis darab félelmetes, megsemmisítő paródiája „a szocializmus diadalmas jövőjébe vetett szilárd hitnek!” Ezért óvatosan eldugta. Nem hiányzott neki még egy leleplezés, éppen akkor.
Egyébként érdekes, az ugyancsak a társadalom mélyéről jövő írókollégái nem kedvelték: Nagy István, Horváth István, Asztalos István... (Toți trei Izsván, ahogy a románok emlegették őket.) A még mélyebbről jövők, a márkás illegalisták még kevésbé viselték el Gézát.
Kolozsváron, az Irodalmi, az Ifjúsági Könyvkiadó, az Előre fiókszerkesztősége egy régi polgári lakás helyiségeiben tanyázott, s ott laktunk mi is egy kamraélében. Nem sokkal a letartóztatása előtt történt, hogy Páskándi bent volt az Ifjúságinál s éppen egy szerződést fogalmaztunk gyermekversei kötetére. Hátam mögött nyílik az ajtó, és belép K. egy ős-ős illegalista. Pár pillanat múlva kimegy, becsapja az ajtót. Ez eszembe juttatja, hogy valami nyomtatványért át kell mennem az Irodalmihoz. És ott K. – háttal állt az ajtónak és nem vett észre – vonítva ordítozott Földes Lászlónak: És tessék! Túl a másik szobában, az egyik csiszlik szerződést köt a másik csiszlikkel! ... Szegény Földes mindent megpróbált, hogy legalább arcjátékkal elhatárolódjék tőle!
Sebők könyvében főbeverő jelenet: televízióban nézik a véresre vert Sütő Andrást; ama bizonyos 1991-es marosvásárhelyi tüntetés után. Páskándi, aki nem volt jó viszonyban Sütővel, megrendülve kiáltott fel: Most felmentem Sütő Andrást! Minden vád alól felmentem!
Nem tudta azonban a következőket: Sütő tragikus megsebesülése nem volt szükségszerű! Az újonnan megalakult magyar nemzetiségi szervezet vezetőinek a csoportjából senki sem sebesült meg, Sütő is csak azért, mert pánikba esett, össze-vissza szaladgált, és a „munkaeszközeikkel tüntető” görgényi hegyilakók közé rohant; élete egy katona lélekjelenlétén múlott, aki megragadta és fölrántotta a teherautóra maguk közé – és a tömegből kimentett nők közé. Mindig is kíváncsi voltam, vajon meghálálta-e valamivel ezt annak a katonának? De restelltem megkérdezni.3
Érdekes, hogy Sebők Anna, aki olyan szuggesztív leírásokat ad családja nőtagjairól több nemzedékre visszamenőleg, férjéről csak nagyon vázlatos képeket rajzolt s inkább csak öregkorából. Ezzel kapcsolatban volt egy különös élményem, amolyan „idegenszerű”, unheimlich, ahogy a német mondja. Imádta a szófacsarásokat, szójátékokat, nagyon tetszett neki pl. a Sodoma és Gomora egybevetése a Sződeme(ter) és Gömör nevekkel. Egyszer a vallásokról csevegve azon lovagolt, hogy ő református és „lóformátus” és ez egybevág; és hogy ő különösen jó református, mivel az arca nagyon lószerű; „hipomorf”. – Figyeld meg a felső fogsorom és a szemeim állását! – Igen, feleltem, de tudod, hogy az ősturáni hagyományok szerint a lovak eleinte ördögök voltak? Ám egyszer, tanácskozva az istenek, úgy vélték, feleslegesen sok ördög van, és nagyrészüket lóvá változtatták... Az ördögöknek azóta lólábuk van és minden kísérteties dologból kiveszik a lovak is a részüket és...
Ne folytasd, fenyegetően nézett rám, majd felkiáltott: Megyek, mert vár egy Mancika...
Így aztán soha sem tárgyaltuk meg, hogyan kell azt érteni, hogy „Nem jó lakni itten, / Magyar Ittabében. / Mert itten az embert megszokták patkolni”. És azt sem: „Micsoda erdő ez, / De nagy zaj van benne, / Tán az én kedvesem, / lovakat hajt benne”.
El kellene mélyednünk a Sütővel való viszonyában is egy kicsit: ez nemzedékek törésvonalának a középpontja. Az a fajta kulturális világkép, sőt mondhatnánk, lelkület, amelyet leginkább Kodály Zoltán, majd Németh László, Kodolányi, Tamási Áron neveivel jelölhetnénk, éppen Páskándiék után, végzetesen megszakadt! Egyik főtünete, hogy a népdalt teljesen kiszorítja az a nemzetközi könnyűzenei irányzat, amelyet, ha pontatlanul is, hol dzsessznek, hol rocknak, hol csak egyszerűen bizniszzenének neveznek; az egész világ fiatalsága (ma a hatvanöt éven aluliak), ugyanúgy dugattyuzik karjával, ugyanúgy rángatja vállát és hátsó felét, elsöpörve a népi kultúrák maradványait.
Páskándi még igyekezett alkalmazkodni, kereste a kompromisszumot, de felesége s annak nemzedéke nem is érti, hogy miről lehet itt szó?
Minálunk, Erdélyben, Sütő lehetett volna egy új szintézis alapköve, de végtelen egyéni becsvágya (és betegsége) megakadályozta, hogy katalizátorszerepben lépjen fel. Páskándi pedig többszintű „áttelepüléseivel” nem tudta végbevinni az igazi szintézist. Ezért aztán Sebők Anna regényében az igazi romantikus személyiségek csak saját családjának felmenői, és zarándoklataik révén a Keleti-tengertől Taskentig, Dnyepropetroszkig, ők az elbűvölő romantikus figurák; míg Páskándi és a hozzá hasonlóak csak árván, komoran, legfennebb úrimurisan túlélik saját magukat! Vissza kellene rájuk még többször térni, és a Sebők Anna által szintén kiadott „különös sorsú” Kolozsvári Perek 1956 című kötetre is. Remélem, a kolozsvári irodalomtörténészek hada teljes vértezetben már dolgozik is!


Jegyzetek
1 Sokan estek hasonló tévedésekbe, én is. Azonban mindenkit felülmúlt Méliusz József, „a Jóska”. Habzó szájjal szidta egy jegyzetében a leechneri „cafrangos magyarkodó” szecessziót, amellyel le-kell-számolni! Amikor szembeszálltam vele egy ellencikkecskében, mondván: az, hogy tetszik-e vagy nem valakinek a tulipános szecesszió, ízlés dolga; ám Jakab Dezső és Komor Marcell, a vásárhelyi szecessziós paloták tervezői, valóban nagy művészek voltak, azonkívül a fasizmus üldözöttei is, beszélhetne ezért róluk egy kis tapintattal. És következett erre a jajveszéklő szánom-bánom!
2 Bözödi öreg korában sokat mesélt börtönélményeiről: „Volt nálunk egy főhadnagy, aki mindig azt harsogta: kétféle ember van: Az egyik: amelyik volt már bezárva. A másik: aki ezután lesz bezárva! ... Ám még utolsó éveiben is voltak kalandjai a szervekkel: Tudod, felkotortuk az egész lakást, kerestük a lehallgató mikrofonját; de csak későn jöttünk rá, a szomszéd lakásban van, a vékony falhoz tapasztva, pont a diványom fejénél. Attól kezdve csupa pozitív dolgokról társalogtunk, de ez nem számított, csak amit azelőtt mondtunk... Tudod, milyen rémes, mikor ott benn hallgatod, hogy miket mondtál?”
3 Mint a haldoklásánál asszisztáló orvosok mesélték, Sütő agydaganata nem a vásárhelyi sebesülése után keletkezett, hanem legalább jó tizenöt évvel azelőtt, ez lehetett oka indulatos türelmetlenségének is. Mikor utoljára meglátogattam Marosvásárhelyen a Kisállomás mellett, főleg új könyvekről beszélgettünk. Akkoriban jelent meg Püski Sándor könyve a Könyvvessors (2002), s benne egy fénykép: A Sütő-házaspár és Kányádi Sándor 1973-ban, Miamiban. Éppen nyaralnak. (Úgy illett tudnunk, hogy akkoriban a rendszer üldözöttjei voltak). Kifele menet az ajtóban eszembe jutott: A Püski könyvét láttad? Arca elszürkült, szeme elkeskenyedett és az előszoba ajtót teljes erejéből rámcsapta.