Rövidprózak

Volker Beyer: Csongrádi hangulat 2

A debütáló tudat zavarai

Azt mondták, sikerdarab. Ez lesz az első bemutatkozása a közönség előtt. Epizódszerepben, igaz, de a rendező figyelmeztette: tőle függ, hogy a darab befejezése eléri-e a kellő hatást! Az a mondat a megbocsátás erejéről… amióta az előadás megkezdődött, egyvégtében a száján volt (a színészek, ha sírnak, ha gúnyosan mosolyognak, neki csak arra kell gondolnia, amit a rendező a főpróbán a lelkére kötött)… Ám percek óta erőt vett rajta ez a furcsa kábulat. A kosztüm is túl feszes; szorítja, és mintha valamilyen édes, bódító levendulaillatot árasztana. Megpróbálja némán mozgatni a száját. Mintha nem akarna engedelmeskedni az akaratának… Nem pillanatnyi izgatottság ez, valahonnan mélyebbről jön; az időből. Minden porcikáját bénulás fenyegeti, nem csupán a száját. S ki tudja, honnan – hiába is fogná be a fülét – más szöveget hall… „Istenkém, csak egy pici erőt adj, hogy le tudjam küzdeni a váratlanul rám törő fáradtságot!” Fullasztó ez a levegőtlenség… Hőguta! Más szavak jönnek be. Nem amiket a szerepében mondania kell. A leglehetetlenebb félelemérzés, mikor önmagadtól kell tartanod. Egyszerre verejtékezel, és gátlásoktól szorongatott lelked fázik. A „hőgutát kapok” a nagyanyja szavajárása volt. Amikor utoljára nála járt, mind a két szobát kiszellőztette. A régi házban változatlannak, meghittnek tűnt minden, még a lyukas csatornából csordogáló esővíz is. Nagyanyja arra kérte, hogy vegye ki a szekrényből a komor férfiöltönyöket s a többi ócska holmit, amit „haszontalan rongynak” nevezett… A szomszédok nevettek volt rajta, hogy meg tudja állni, hogy ne szóljon az urához. Amíg tudta, kiszolgálta, de miután szélütést kapott, ült mogorván, félreálló kis kontyával a viharvert karosszékben. Évek óta nem beszélt vele (hogy mit követett el ellene a férje, az családi titok marad). Mikor a vénembert, aki már csont és bőr volt, sikertelen műtét után a kórházból hazavitték meghalni, egyből minden megváltozott a házban. Nagyanyja megmozdult a székében, majd egy botra támaszkodva kibotorkált a konyhába, és megfőzte az ebédet. Kettőjüknek az utolsó előttit.

… Az émelyegtető levendulaszag mintha onnan, a koporsónagy szekrényből törne elő s üldözné. Mielőtt a divatjamúlt férfiöltönyöket jól kiszellőztetve visszaakasztotta volna a ruhásszekrénybe – a szobában már sötétség volt –, az „öreglány” a kezébe adott valamit. „A molyok ellen”, mondta éles cérnavigyorral. (A Noé-korabeli selyempapír zörgését még most is fel tudja idézni.) És azelőtt… a temetés napján milyen légies, szinte kisasszonyosan finnyás volt a nagyanyja, midőn kijelentette: „Béni, jegyezze meg, hogy a másvilágon sem bocsátok meg magának!”…

Végtelen ürességet érez. Aztán a taps sortüzétől egész énjében megrázkódik. Nem emlékszik rá, kimondta-e a megbocsátásról szóló mondatot. Egyáltalán mondott-e valamit?

Amikor személytelenné vált testét a legördülő függöny mögött a Don Quijote-képű ünnepelt színész rutinos mozdulattal a karjában felfogta, eszméletlen volt.

Klementina „áldozatai”

Közös asztalnál ültünk; ő valami zavaros színű kevertet ivott szipókával, én kávét fogyasztottam (mikor kihozták s belekortyoltam, sajnos, már langyosnál is hidegebb volt és ízetlen). Sietve bólintott, s mire felnéztem, már el is tűnt a szemem elől. Egy füzetet felejtett a cukrászda asztalán. Belepillantottam: napló volt; úgy látszik, mindenüvé magával vitte. Megakadt a szemem egy nem is olyan régi bejegyzésen s egy keresztnéven. Gyanítottam, hogy közös ismerősről van szó. Utánaszaladtam, s miközben visszaadtam neki a füzetet, megkérdeztem tőle: „Nem a szeplős aranyosszéki Klementina az illető?” Elcsodálkozott, de nem jött zavarba: visszakérdezett, hogy honnan veszem? „Feltűnő szépség… és olyan kacér mindenkivel” – vágtam rá. Ezen már együtt nevettünk. „Jóságos lány – vélekedett molett ismerősöm Klementináról; egyik cigarettát a másik után szívta –, de elpanaszolta, hogy semmire se ment a jószívűségével.”

Ez a beszélgetés már később zajlott, egy másik lokálban. Keleties zene szólt magnóról. A félhomályban úgy tűnt, hogy a koszos plafonon undok pókok mászkálnak magabiztosan. „Mielőtt teherbe esett, gyanús alakok látogatták – folytatta –, legalábbis ahogy én észrevettem, egy »hadseregnyi férfibarátja« volt. – A dohányszemcsét figyeltem, mely vastagon szederjesre rúzsozott felső ajkára ragadt, s szórakozottan vártam, hogy a nyelve hegyével megpiszkálja. – A látszatból ítélve eszébe se jutott férjhez menni. Volt néhány abortusza, ezt nekem is bevallotta, az azonban már meglepett, hogy utóbb mégis ráfizetett: vagyis szült, s a csecsemő halva született... Később kijavította magát, hogy: oxigénelégtelenségben halt meg.” Közbe akartam szólni, de erélyesen fogta le kezem. „Titkolta, persze. Hónapokig én sem találkoztam vele a megszokott helyeken…” „Én viszont igen” – szúrtam közbe gúnyos felhangon. „… Ki tudja, hova tűnt el. Mert a falujukat messze elkerülte, talán az anyja miatt is szégyellte a dolgot. Én is csak tőle tudtam meg néhány részletet… Elsírta magát, hogy ő milyen árva! Előtte a vodkásüveg; nem is kortyolta, hanem – ilyen rossz hangulatban – valósággal nyakalta a szeszt. »Az anyám agyvérzést kapott«, mondta.” „De hát az anyja él” – szólaltam meg ismét, de mert kissé bőbeszédű nőismerősöm tagadólag intett fejével, kaján mosollyal vártam a fejleményeket. „Amint utólag kikövetkeztettem: az anyjától is már rég meg akart szabadulni.” „Még szép, hogy nem ő maga ismerte be ezt is.” „Amint hallgattam, bevallom, csodálkozásba ejtett, hogy barátnőm milyen folyékonyan, élénken számol be élete legtragikusabb eseményeiről. »Mások hogy nem hallottak a gyermekedről?« – tettem fel neki a kérdést. »Eltitkoltam – mondta Klementina, lebiggyesztve ajkát. – Kurván jókat kérdezel. – S még hozzátette: – Olyan csodálatos fiam már úgyse fog születni, érzem.«” „A kis pihegő »angyal«” – húztam föl a szemöldököm. „Miközben én kiszáradt torokkal a részletekről faggattam, ő kedvetlenül bámult maga elé, mint aki unja a közbeszólásokat. Azt viszont nem tagadhatom, hogy őszintének látszott. Beismerte, hogy egyetlen vágya volt mindig… Hogy szabad legyen!… Ahogy utólag végiggondoltam: szegényke amennyit szenvedett, ez nem olyan nagy önzés részéről” – fejezte be naplóíró ismerősöm; s tapasztalnom kellett, hogy némelykor az öngerjesztett lelkiállapot is könnycseppet csalhat ki az ember szeméből. Ennyi elpazarolt együttérzéstől különben, akárha epekrízis előtt lennék, enyhe hányinger fogott el. (Kár, hogy akkor még nem javasolhattam neki, hogy a rászedettség lelkiállapotáról kíséreljen meg naplót írni.)

A napokban a város egyik mellékutcájában összefutottam Klementinával. Kanárisárga szerelésben feszített, a haját újabban két-színűre festette. Habár enyhén spicces volt, valahogy mégsem tudta leplezni idegességét. Részvétemet fejeztem ki a kettős gyász miatt. „Miféle gyász?… Nem néztem ki belőled, hogy ilyen vicces alak vagy!” Kétségtelen, kiborult állapotban láttam viszont. Barátnőjére hivatkoztam. „Milyen Magdus? – kérdezte fojtott ingerültséggel. – Fogalmam sincs, kiről van szó” „Az, aki naplót vezet…” Nem látszott zavartnak, csak sértődöttnek. „Úgy látszik, mindenki megmarhult!” – mondta meggyőződéssel, s köszönés nélkül faképnél hagyott.