Rövidprózák

Ferencz S. Apor: Portré (R.75/1), 2017

Varjak

Csak annyira emlékszem, hogy a varjak iszonyúan károgtak. A tömbház fölött köröztek, ellepték az egész negyed egét. Mikor kiléptem, éreztem, ahogy átjárja a hűvös nyáresti levegő az arcomat. A fölöttem lévő égszelet színe már a lila, kék és a fekete közé sötétedett. Az utolsó emeletek narancsosan vibráltak, az ég alja pedig, a házakon, kerteken és erdőkön túl, még vérvörösen izzott. A földszinten lakó szomszéd rántottát sütött vacsorára. A nyitott ablakon keresztül szivárgott a szag, az esti focimeccs kommentátorának érdes hangjával együtt, a levegőbe.
Aznap paradicsomlevest ettünk rántott hússal. A húst én sütöttem, a leves zacskós volt. Lepecsételtem paradicsommal az amúgy mustárfoltos fehér kötényemet, amit egy konyhakészlethez kaptam anyáméktól. Ebéd közben beszéltük meg, hogy fél kilencre odamegyek a bárba, mert be akart mutatni pár barátjának, hisz még elég frissek voltunk. Nem együtt mentünk, mert nekem főznöm kellett, neki pedig volt valami elintéznivalója héttől. Fénymásolt egy könyvet, azt hiszem.
Valamiért nem a szokásos úton mentem a bár felé. Talán a varjak károgása térített el, talán a szinte meseszerűen vörös felhők vonták el a figyelmemet az eredeti útvonaltól, nem tudom, de nem arra mentem, amerre szoktunk. A pocsolyák kerülgetése közben figyeltem fel egy kávézóra, amellyel az új útvonalnak nagyjából a felénél találkoztam, s amelynek az ablakain keresztül iszonyúan vörös fény világította meg a sötétet, és a nyitott ajtaján keresztül valami számomra ismeretlen rockbanda iszonyú lassú, talán egyetlen híres száma szólt. A teraszán pedig mintha egy hozzá hasonló valaki üldögélt volna. Ez a hozzá hasonló valaki nem látta, hogy közeledem. Senki sem láthatta, hogy közeledem a sötétben, hála az aznapi fekete outfitemnek. Egy macska előmászott az egyik zöld kapu alól, és elkezdett a lábam körül keringeni. Megsimogattam, majd elsicceltem, de nem volt rá hatással se a sicc, se a simogatás. Hangtalanul közeledtem. Hunyorítanom kellett, hogy ismerjem fel azt az embert, de nem sikerült. Megtorpantam egy pillanatra. Képtelen voltam úgy elhaladni, hogy ne nézzek oda. Az a hozzá hasonló valaki lassan, nagyon lassan, mintha az idő hirtelen megfagyott volna, csókolta meg a mellette ülő, huszonöt éves, bretonos, tetkós lányt. Negyven éven keresztül álltam az utcán, méterekre a kávézótól, a mellettem épp zárni készülő szupermarket halvány neonfényében, és próbáltam rájönni, hogy az ő, vagy sem. Egy taxi süvített el mellettem, ez ébresztett fel ebből a pillanatnyi ezer évből. Mikor felálltak, és beletúrt a nőnek a hajába, a kabátja olyan volt, mint az övé, amit olyan háromnegyed hét körül magára vett. A mozgása is olyan volt, mint az övé. Picit sántikált is, pont mit ő, bár nem igazi sántítás volt, csak olyan billegve ment, pont mint ő. Az arcát nem láttam, de egy kissé részegnek tűnt. Végül bementek a kávézóba, én pedig rágyújtottam és közelebb mentem az épülethez. Ott álltam a teraszon, közben a bent lévő embereket kémleltem, de mindenkinek mintha fekete maszk borította volna arcát. Valaki megkérdezte, hogy kell-e egy tűz, mert már percek óta a kialudt cigarettát szívom. Nem tűnt fel. Végül, egy sóhajtás után úgy döntöttem, hogy tovább megyek.
Megérkeztem a bárba. Olyan huszonöt perc múlva ő is. Ugyanaz a kabát volt rajta, mint amit fél ötkor felvett, kissé részegnek is tűnt, meg sántikált, vagyis billegett, hisz ilyen volt a járása. Semmit sem mondott, semmit sem mondtam. Csak erre emlékszem aznapról, meg persze arra, hogy a varjak iszonyúan károgtak, és hogy paradicsomlevest ettünk. Finom volt. A fekete macska pedig a mai napig kísér.

Zongora

Valami van a Zongorával, mondta, és elkezdte nyomkodni a fehér billentyűket. Valami van a Zongorával, mondta, és elkezdte nyomkodni a fekete billentyűket. Valami van a zongorával, mondta és elkezdte nyomkodni felváltva a fekete és fehér billentyűket, avagy elkezdte játszani C. Debussy Noktürnjét. Valami van a zongorával, mondta és abbahagyta a zenélést kereken húsz évre.
Egyedül élt Zongorájával, ami a nappalijában, egy perzsaszőnyegen pihent. Húsz éven keresztül egyedül élt egy pálmafával, ami egy tíz évvel azelőtti képeslapra volt felrajzolva, mert az eredeti elkopott. Arab-félsziget, írta a hátán. Szeretlek, üdv Arabországból, írta az Arab-félsziget alatt. Húsz éven keresztül nem nézett rá a képeslapra. Húsz éven keresztül nem nyitott ablakot. Húsz éven keresztül nem húzta el a sötétítőket, és csak marhakonzervet evett erdélyi házikenyérrel és paprikával. Mikor elege lett, tíz éven keresztül olvasta az Esti Kornélt és Csehov 6-os számú kórtermét. Tíz éven keresztül olvasta ezt a két könyvet hol felváltva, hol egymás után, hol új könyveket szerkesztve magának azzal, hogy mindkettőből szavakat vagdosott ki, amiket aztán összekevert és összerakott. Tíz éven keresztül játszott Istent. Mikor befejezte a könyveit, nekifogott zenét hallgatni. Tíz éven keresztül hallgatta Liszt Ferenc Magyar rapszódiáját, Mozart Éji zenéjét meg hasonló dolgokat, de Debussyt soha. Hazudtam. Csak tizenöt évig hallgatott zenét. Milyen könnyű is magukat félrevezetni. Majd öt éven keresztül nézte az este nyolc órás híreket. Öt éven keresztül nézte az este nyolc órás hírek másnap reggel nyolc órai ismétlését. Öt éven keresztül nézte és már kívülről tudta az egészet, annyira, hogy együtt mondta Vajda Krisztián szerkesztő-hírmondóval, hogy az ország melyik felében nőtt meg átlagosan a játékboltokból eltulajdonított kisvasutak száma, és egy idő után, már nem csak az ismétlésekkel beszélt együtt, hanem az élő adással is. Öt éven keresztül látott a jövőbe. Öt éven keresztül mondta meg az időjárás-jelentés előtt kereken öt perccel, hogy aznap milyen idő lesz, bár neki mindegy volt, hisz húsz éven keresztül nem nyitotta ki az ablakait és nem járt kint az erkélyen. Húsz éven keresztül nem nézett a Zongorára, csak a port törölte le néha róla, vagyis minden hónap utolsó péntekjén.
Majd napra pontosan húsz év múlva, egy szennyes, szürke augusztusi fülledt vasárnap délelőtt, 11:37 perckor, vagyis percre pontosan húsz évvel később, leült a Zongora mellé és mielőtt hozzáért volna, csak annyit mondott, hogy valami van a Zongorával. Valami van a Zongorával, mondta, miután már kereken húsz Kosztolányi és Csehov volt felsorakoztatva a Zongora tetején, miután már kívülről tudta mind a húsz év minden este nyolc órás hírét és időjárás-jelentését és miután hangról hangra el tudta dúdolni a Magyar rapszódiát és a Kis éji zenét, nem feltétlenül ebben a sorrendben, felhívott egy zongorahangolót. Valami van a Zongorával, mondta a zongorahangolónak, aki értetlenkedve nézte őt és a Zongorát. Valami van a Zongorával, hát nem hallja, mondta, miután lenyomott egy fekete billentyűt. Valami van a Zongorával, hát nem hallja, majd lenyomott egy fehér billentyűt. Valami van a zongorájával, kiáltott fel a zongorahangoló, majd felnyitotta a Zongora fedelét, és szétrepültek az összevagdosott szövegrészletek. Szépen lassan, kecses hattyúléptekkel bemászott a Zongorába, kereken 7 műszerrel a kezében, amikkel leellenőrizte, hogy van-e valami a zongorával. Volt valami a zongorájával, mondta, majd felmutatta a koponyadarabot, amit kipiszkált a húrcsomó közül. Erre ő elhúzta a sötétítőket, hogy jobban lássa, de a fény nagyrésze a képeslapra esett, amin kedvese állt egy odarajzolt pálmafa alatt. Húsz év után előszőr ránézett a papírdarabra, leült, ráhelyezte kezét a fekete-fehér billentyűkre és húsz év után előszőr elkezdte játszani Debussy Arabeszkjét vagy Noktürnjét, amelyiket Önök jobban szeretik. Nem öregedett ez alatt a húsz év alatt, természetesen.
Köszönöm. Már mindenhol kerestem, mondta, de hol lehet a többi része?


Cseke Tamás 1999-ben született Marosvásárhelyen, jelenleg is ott él. Minden más lényegtelen.