Rövidprózák

Csóka Szilárt-Zsolt: Integráció

Búcsú nélküli generáció

(Generation ohne Abschied)
Kötődés és mélység nélküli generáció vagyunk. A mi mélységünk szakadék. Mi vagyunk a boldogság, a haza, a búcsú nélküli generáció. Napunk keskeny, szerelmünk kegyetlen, fiatalságunknak nincs fiatalsága. Mi vagyunk a határok nélküli, gátlás és oltalom nélküli generáció is – gyermekkorunk járókájából kitaszít, és ezekre készít fel bennünket a világ, őrájuk, csakhogy ők emiatt megvetnek bennünket.
De nem adtak mellénk Istent, aki tartotta volna a lelket bennünk, mikor e világ szelei örvénylettek. Így Isten nélküli generáció is vagyunk, mi, a kötődés nélküliek, múlt nélküliek és elismerés nélküliek.
A világ szelei megfosztottak bennünket a búcsúzástól, amikor tüzesen égő, embermagasan behavazott utcáikon lábunkat és szívünket vándorcigánnyá tették.
Mi a búcsú nélküli generáció vagyunk. Képtelenek vagyunk búcsúzni, nem szabad nekünk, mert vándorló szívünkre tévelygő lábaink miatt végtelen sok búcsú vár. Vagy kössük meg szívünket egy éj erejéig, melynek reggelén mégis búcsúzni kell? Elviselnénk az elválást?És ha úgy élnénk át a búcsút, ahogyan ti, akik különböztök tőlünk, és a búcsú minden pillanatát kiélvezitek, akkor megtörténhetne, hogy könnyeink áradattá nőnek, melynek gát, még ha ősapák építették is, nem állhatna ellen.
A búcsút, mely ott áll az utak minden kilométerén, sosem lesz erőnk úgy átélni, ahogyan ti átéltétek.
Némák legyetek, mert szívünk képtelen szólni, nem lehet hangja, mert nem beszélhet kötődésről és búcsúzásról. Ha minden elválást, amit átéltünk, szívünk vérrel átitatna, mélyen, gyászolva, vigasztalva, akkor megtörténhetne, mivel búcsúnk légió a tiétek ellenében, hogy érzékeny szívünk kiáltó hangjára éjszakánként ágyaitokon ültök, és istenért könyörögtök nekünk.
Ezért vagyunk mi búcsú nélküli generáció. Megtagadjuk azt, reggelente aludni hagyjuk, ha elmegyünk, feltartjuk, spórolunk vele – megspóroljuk magunknak, és az elbúcsúztatottaknak. Hálátlanul hálásan elosonunk előle, mint a tolvajok, elvesszük a szeretetet, és otthagyjuk a búcsúzást.
Idő és búcsú híján, de mindig találkozunk egymással, akárcsak a csillagok. Megközelítik egymást, fénymásodpercekre egymás mellett időznek, majd eltávolodnak: nyom nélkül, kötődés, búcsú nélkül.
Szmolenszk katedrálisa alatt találkozunk, egy férfi, egy nő – és elosonunk.
Normandiában találkozunk mint szülő és gyermek – és elosonunk.
A finn tengernél találkozunk egy éjszaka, és szerelmesek vagyunk – és elosonunk.
Egy vesztfáliai birtokon találkozunk, kedélyesek és lábadozók vagyunk – és elosonunk.
A város egyik pincéjében találkozunk, éhesek és fáradtak vagyunk, a világért sem hagynak bennünket egy jót aludni – és elosonunk.
A világban találkozunk, ember az emberrel – és elosonunk, mert kötődés nélküliek, nyugalom nélküliek és búcsú nélküliek vagyunk. Egy búcsú nélküli generáció, tolvajként eloson, mert fél szíve kiáltásától. A mi generációnk nem térhet haza, mert nincs semmink, amihez hazatérhetnénk, és nincs senkink, akinél szívünk felemelkedhetne – így lettünk búcsú és hazatérés nélküli generáció.
De mi vagyunk a megérkezés generációja. Talán egy új csillagon, egy új életben egy teljesebb megérkezés generációja vagyunk. Teljesebb megérkezés, új nap alatt, új szívekhez. Talán teljesebb megérkezés a mienk, új szerelemhez, új nevetéshez, egy új istenhez.
Búcsú nélküli generáció vagyunk, de tudjuk, hogy minden megérkezés a miénk.

Vonatok délután és éjszakánként

(Eisenbahnen, nachmittags und nachts)
Áradat és utca, számunkra túl lassúak. Túl görbék. Mert haza akarunk jutni. Nem tudjuk, merre van: haza. De oda vágyunk. És az utca és az áradat számunkra túl görbe.
De hidakon és gátakon át lüktetnek a szerelvények. Feketés zöldet lélegző erdőkön és a csillagokkal terített, selymes, bársonyos éjszakákon át fújtatnak a tehervonatok fel-alá, kerekek folytonos egymásutánjában. Milliónyi érzéketlen talpfa felett dübörögnek. Feltartóztathatatlanul. Szakadatlanul: a vonatok. Gátakon átvágva, bömböltetett hidakon, páragőzből mennydörögve, a sötétségben szertefoszolva: zümmögő, dörmögő szerelvények. Tehervonatok, morogva, sietve, valahogy tétlenül és nyugtalanul, olyanok, mint mi.
Olyanok, mint mi. Jövetelüket fenségesen, nagyszerűen és már roppant messzi messzeségből jelzik, egy kiáltással. Majd zivatarként jönnek el, mintha csoda tudja, milyen világokat forgattak volna föl. Ebben mindannyian egymásra hasonlítanak, és újra meg újra meglepőek és nyugtalanítóak. De pillanat alatt, alighogy felfoghatnánk, egyáltalán mit is akarnak, már el is haladtak. És minden olyan, mintha nem is lettek volna. Legfeljebb korom és felégett fű jelzi útjukat. Majd elbúcsúznak, valami melankolikus, és már roppant messzi messzeségből, egy kiáltással. Akárcsak mi.
Néhányuk énekel. Zümmög és dörmög boldog éjszakáinkon át, mi pedig szeretjük monoton éneküket, ígérettel teli, sóvárgó ritmusukat: hazafelé – hazafelé – hazafelé. Vagy az alvó vidéken át sokat ígérően felbőszülnek, öblösen üvöltenek a megfélemlített, álmos fényekkel kivilágított, magányos állomásokon: holnap Brüsszelben – holnap Brüsszelben. Vagy még sokkal többet tudnak, piano, csak neked és a melletted ülőnek, nem hallja, piano: Ulla vár – Ulla vár – Ulla vár. De egykedvűek is akadnak köztük, akik végtelenek és bölcsek, és telt ritmusuk régi tehervonatokéhoz hasonló. Mindenfélét mormognak, és maguk elé morognak, sosem látott láncokként fekszenek a tájon, felettük a Holddal, pompájukban és bájukban és színeikben behatárolhatatlan láncok a sápadt holdfényben: vörösbarna, fekete vagy szürke, világoskék és fehér: teherkocsik – húsz ember, negyven ló – szenes vagonok, melyek meseszerűen állatoktól és parfümtől bűzlenek – faszállító vagonok, melyek mint az erdő, úgy lélegeznek – cirkuszi kocsik, világoskékek, horkoló atlétákkal és tanácstalan állatokkal gyomrukban – jégszállítók, grönlandhidegek és grönlandfehérek, halillatúak. Gazdagságuk határtalan, és értékes füzérekként fekszenek az acél gyapjúfonalon, és úgy siklanak, mint pompás, ritka kígyók a holdfényben. És azoknak mesélnek, akik éjszakánként fülükkel élnek, és fülükkel vannak úton, a betegeknek és bebörtönzötteknek, a világ megfoghatatlan tágasságáról, kincseiről, édességéről, végeiről és végtelenségéről. Akik álmatlanok, azoknak pedig álmot hoz mormolásuk.
De vannak könyörtelenek, kérlelhetetlenek, brutálisak is, akik dallam nélkül dübörögnek át az éjszakán, és füledből nem múlik pulzusuk, mert kemény és utálatos, mint mögötted loholó mérges, asztmás kutya lélegzete: fut tovább és tovább – sohasem vissza – örökké – örökké. Vagy ádázabban haragos kerekekkel: minden elmúlik – minden elmúlik. És daluk nem hagy aludni, és szörnyű erővel úgy felveri álmukból jobb vagy bal oldalán a békés falvakat, hogy a kutyák dühükben berekednek. És sikítva és zokogva gurulnak a matt csillagzat alatt, a kegyetlenek, csalhatatlanok, és maga az eső sem lágyítja őket. Kiáltásukban kiált a honvágy, az elveszettség, elhagyottság – zokog az elkerülhetetlen, az elszakított, a megtörtént és a bizonytalan. És tompa ritmust zengnek, áldatlanul és vigasztalanul, a holdfényes síneken. És nem felejted őket soha el.
Olyanok, mint mi. Senki nem ígéri, hogy hazájukban halnak meg. Éjszakánként sem pihennek, csak akkor állnak meg, ha betegek. És céltalanok. Talán Szczecin az otthonuk, vagy Szófia, vagy Firenze. De szétforgácsolódnak Koppenhága és Altona között, vagy Párizs egy külvárosában. Vagy Drezdában adják meg magukat. Vagy csalnak még pár évet aggkori kikötményként – szakaszmunkásokat esőtől védő kunyhó vagy polgárok hétvégi házikói gyanánt.
Olyanok, mint mi. Többet bírnak, mint azt bárki gondolta volna. De egy napon kidőlnek a vágányról, mozdulatlanul állnak, vagy elvesztik egy fontos szervüket. Mindig valahová tartanának. Sosem maradnak sehol. Mi lesz az életük, ha vége ennek? Hogy úton vannak. De pompásan, szörnyűen, határtalanul. Vonatok, délután, éjszakánként. A kormos fejű virágok a vasúti töltéseken, a kormos hangú madarak a drótokon, ők mind barátaik, és még sokáig emlékeznek rájuk.
És meglepetten mi is állva maradunk, ha – már roppant messzi messzeségből – bíztató kiáltás hallszik. És lobogó hajjal állunk, mikor megérkeznek, mint a zivatar, mintha csoda tudja, milyen világokat forgattak volna föl. És még ott állunk kormos pofánkkal, ha – már roppant messzi messzeségből – kiáltás hallszik. Milyen távolból kiált. Kiált. Valójában ez semmi volt. Vagy minden. Mint mi.
És édesen veszélyes, sokat ígérő ritmusban kopogtatnak a fogdák ablakai előtt. Ekkor te vagy a fül, bátortalan fogoly, éjszakánként dobogó, érkező vonatok végtelen hallgatósága, és sikolyuk és füttyük fájdalommal és vággyal végigremeg zárkád lágy sötétjén.
Vagy bömbölve átzuhannak az ágyon, ha éjszakánként lázban égsz. És az erek, a holdkékek, vibrálnak és ráhangolódnak a dalra, a tehervonatok dalára: útközben – útközben – útközben – – És füled szakadék, elnyeli a világot.
Útközben. De újra és újra vasútállomásokra köpnek, elválásnak és indulásnak kiszolgáltatva téged.
Sötét utcád mentén homlokként emelik sápadt tábláikat az állomások. És nevük van, a barázdált homloktáblák nevek, amelyek a világot jelentik: ágynak hívják őket, éhségnek és leánynak. Ullának vagy Carolának. És megfagyott lábfejeknek és könnyeknek. És dohánynak hívják az állomásokat, vagy rúzsnak, vagy töménynek. Vagy Istennek, vagy kenyérnek. És az állomások sápadt homlokainak, a tábláknak nevük van, így nevezik őket: lányok.
Te magad vágány vagy, rozsdás, foltos, ezüstös, fényes, szép és bizonytalan. És állomások osztanak föl, vasútállomások közé vagy kikötve. És táblájuk van, az áll rajtuk, hogy lányok, vagy Hold, vagy gyilkosság. És akkor ez a világ.
Vonat vagy, ordítva elzötyögsz – vasvágány vagy – rajtad történik minden, és rozsdavakká és ezüstfényessé válsz.
Ember vagy, agyad fent van valahol magasban a végtelen nyakon zsiráfmagányban. És szívedet senki sem ismeri pontosan.

Maradj még, zsiráf

(Bleib doch, Giraffe)
A nagy, holdmagányos, szürkére kormozott csarnokban, az esti ürességben átsüvöltött peronon állt. Éjszakánként az üres vasútállomások a világ végét idézik, kihaltak, értelmetlenné váltak. És üresek. Üresek, üresek, üresek. De ha továbbmész, elveszel.
Akkor elveszett vagy. Mert a sötétség hangja félelmetes. Ami elől nem menekülsz, ami egy csapásra legyőz. Rád támad, emlékezik – a gyilkosságra, amit tegnap elkövettél. Rád támad, előre sejti – a gyilkosságot, amit holnap elkövetsz. Kiáltást szít benned: a magányos állat sosem hallott halkiáltását, ami legyőzi önnön tengerét. És a kiáltás széttépi arcodat, a gödröket megtölti félelemmel, alvadt veszéllyel, hogy mások megrémüljenek. Ily néma a magányos állat szörnyű sötétségkiáltása saját tengerében. Árrá duzzad, és sötéten lebegő fenyegetéssel, hullámverésként zubog. És mint tajték, romlottan sziszeg.
A világ végén állt. A hidegen fehér, ívelt lámpák könyörtelenek voltak, minden meztelen, siralmas lett alattuk. De mögöttük förtelmes sötétség növekedett. Fekete még nem volt oly fekete, mint az esti ürességben húzódó peron fehér lámpái alatt növekedő sötétség.
Láttam, hogy van cigarettád, mondta a sápadt arcán túl vörös szájú hölgy.
Igen, mondta ő, van valamennyi.
Miért nem jössz akkor velem? suttogta közelről.
Nem, mondta, miért?
Egyáltalán nem tudod, milyen vagyok, szimatolt körülötte.
De, válaszolta, mint mindenki.
Egy zsiráf vagy, te hosszú, egy makacs zsiráf. Tudod hát, hogy nézek ki, te?
Éhesen, mondta, meztelenül és kifestve. Mint mindenki.
Hosszú vagy és ostoba, te zsiráf, kuncogta közelről, de kedvesnek tűnsz. És cigarettád is van. Fiú, gyere csak, hisz éjszaka van.
Ekkor ránézett. Jó, nevetett, megkapod a cigarettát, én pedig megcsókollak. De ha a ruhád megfogom, akkor mi lesz?
Akkor elpirulok, mondta a nő, és a fiú aljasnak vélte grimaszos mosolyát.
Egy tehervonat kurjongatott át a csarnokon. És hirtelen megszakadt. Spórolósan halványodó hátsó lámpája zavartan elszivárgott a sötétben. Botladozva, nyöszörögve, csikorogva, zörögve – elment.
Ekkor a fiú a nővel tartott.
Aztán kezek, arcok és ajkak. De az arcok mind véreznek, gondolta a fiú, szájukból véreznek, és a kezek kézigránátot tartanak. Ekkor megízlelte a sminket, a nő átkarolta sovány karját. Nyögés hallatszott, egy acélsisak leesett, megtört egy szem.
Meghalsz, ordította a fiú.
Meghalni, ujjongott a nő, az lenne csak valami, te.
Ekkor újra homlokába húzta az acélsisakot. Sötét haja mattul csillogott.
Ah, a hajad, suttogta a fiú.
Maradsz? kérdezte a nő csendben.
Igen.
Sokáig?
Igen.
Örökre?
Hajad illata, mint a nedves faágaké, mondta.
Örökre? kérdezte a nő újra.
És akkor a messzeségből: közeli, öblös, nagy kiáltás. Halkiáltás, denevérkiáltás, ganajtúró kiáltása. A lokomotívok sosem hallott állatkiáltása. Megtorpannak-e félelemmel telve a síneken ettől a kiáltástól a vonatok? Sosem értett, új, sárgászöld kiáltás sápadó homlokon. Megtorpannak a csillagok ettől a kiáltástól?
Ekkor kitépte az ablakot, hogy az éjszaka hideg kezekkel a meztelen mell után kapjon, és így szólt: nekem tovább kell mennem.
De maradj, zsiráf! A lány szája betegvörösen csillámlott fehér arcán.
De a zsiráf hosszú lábaival, üresen kongó léptekkel távolodott a flaszteren. És mögötte a holdszürke utcák vissza kőmagányukba, újra némalétbe süppedtek. Ragadozószemmel, holtan néztek az ablakok, mintha tejüvegből lennének. A függönyök, csipától nehéz, lopva lélegző szemhéjak, csöndesen lebegtek. Lengedeztek fehéren, lágyan és mélabúsan integettek a fiú mögött. Az ablakszárnyak nyávogtak. És a lány mellkasa fázott. Amikor a fiú körülnézett, az ablakon túl találta a túl vörös szájat. Zsiráf, zokogta a lány.


BORDÁS MÁTÉ fordításai


Wolfgang Borchert (1921–1947) német író, költő. 1941-ben besorozták, a keleti fronton 1942-ben súlyosan megsebesült. Élesen háborúellenes magatartása miatt többször börtönbe zárták. A háború után súlyos betegen segédrendezőként és kabarészínészként dolgozott, közben megírta korszakos drámáját (Az ajtón kívül; Draussen vor der Tür), de bemutatója előtt egy nappal meghalt. A háború utáni német elveszett nemzedék első nagy hatású, nagy tehetségű írója volt. Rövid életműve a híressé vált Gruppe 47 írócsoport közvetlen irodalmi előzménye. Írásművészetét a német expresszionizmus hagyományai, erőteljes költőiség, és végtelen, kétségbeesett pesszimizmus jellemzik.