Prózaversek

Szűcs Enikő: A ház emlékei

Valparaiso

Ha a plázacicák mint ablaküvegen néznek át rajtad az utcán, jusson az eszedbe Valparaiso.
Ha szószünet van a feleségeddel, a főnök úgy üvölt rád, mint egy vezérbölény, a haverok pedig szívatnak, hogy kopaszodni kezdesz és sörpocakod nő, jusson az eszedbe Valparaiso.
Ha egy visszamaradott megütteti autód a parkírozóban, és eltűnik utána, mint szamár a ködben, jusson az eszedbe Valparaiso.
Ha elveszíted a kártyád, a mobilod lehal és senki nem válaszol többé a neten, jusson az eszedbe Valparaiso.
Ha megtudod, hogy brüsszelózisban, retropátiában, azoospermiában, pati­bu­lá­ris szinkretizmusban, János–János, Girlandi–Scrooge vagy Schultheiss–Kertész szindrómában, kompulzív onanizálásban, epehomoktól, kontaktneurózisban és szűznemzésben szenvedsz, jusson az eszedbe Valparaiso.
Ha érzed, hogy az élet éppen „delete”-et nyomott rád, és elvágtat melletted, mint egy Mercedes S 7 Klasse, jusson az eszedbe Valparaiso.
Valparaiso létezik! És te megérdemled, ezért megkapod.

Pamela

Még senki sem találta meg a tökéletes párját. Kivétel dáktör Niku, nyilván. Az övé magas, 1,85, szőke, nagymellű és kékszemű. A neve Pamela. Nem Pamela Anderson, mert az már elég kacat, hanem egész egyszerűen Pamela.
Pamela mindaz, amit egy férfi kívánhat: istenien főz és mestere a tantra jógának. Egyesek azt mondják, cseh vagy svéd, mások szerint egy răşinari-i juhpásztor unokája, Goga és Cioran szülőfalujából, megint mások úgy vélik, egy butikos kisebbik lánya a Colentina lakónegyedből. Kit érdekel! Pamela Pamela, és basta!
Ráadásul takarékos is. Bár dáktör Niku végtelenül gazdag, Pamela kizárólag turkálókból ruházkodik. De hát olyan szép, hogy minden cafat úgy áll rajta, mintha tegnap szabta-varrta volna saját kezűleg Paco Rabane vagy Calvin Klein.
Dáktör Niku szavából nem tér ki, pedig két doktorátusa van: egyiket a Sorbonne-on szerezte, nyelvfilozófiából, a másikat Oxfordban, komputációs logikából. Amikor dáktör Niku nincs otthon, Pamela elheveredik a medence szélén lévő nyugágyon, persze miután elvégezte háztartási teendőit, és Kierkegaard-ot, Wittgensteint, Heideggert, Derridát olvas.
Normális, hogy sohasem veszekednek. Amikor felmerül valamilyen probléma – hiszen, nna!, ők is emberek –, tartanak egy gyors briefing-et, és tisztáznak mindent, ahogy partnerek között szokás, észérvekre alapozva. Ha ez nem működik, bevonulnak a hálószobába. A tantra jóga tévedhetetlen.
Egyesek, a nyavalyások, azt hangoztatják, hogy Pamela valójában egy bionikus nő, csipekből és áramkörökből, némi hús és bőr beültetésekkel, lényegében csak egy klón dáktör Niku & his Skyzoid Band laboratóriumából. S ezért van az, hogy közelről még senki se látta.
Francokat! Pamela olyan nő, mint a többi, csak épp tudja a helyét: távol tartja magát a lesifotósoktól, az agyament divatparádéktól, bemutatóktól és beszélgetőműsoroktól.
Ilyen feleséget nem találni manapság. Ezért van az, hogy róla beszélnek a nagyságák is egy kávécska mellett, a nyugdíjasok a parkban, sakkjátszma közben, a kislányok, akik a tömbház előtt ugróköteleznek, és róla a nagyvagányok is, míg kihozzák nekik a sört.
S ezek azt mondják: „Keményebb, mint Mimi. Ami az én Ginámat illeti... hát na, jó lány, nem mondom, hogy nem... na, de Pamela... Isten, Isten, s dáktör Niku soká éljen!”

A vidéki nagymamák

(Bunicile de la ţară)
Még akadnak olyanok, hogy nagymamájuk van vidéken, a hegyek gyomrában vagy ki tudja milyen, Isten háta mögötti zugokban a nagy alföldön... valahol a földgolyó szájperemén, ahol elég egy plusz lépés, és a nagy semmibe zuhansz. Fa- vagy vályogházikó az otthonuk, tetején zsindely vagy szalma, amilyeneket csak a Discovery-n látni ma már.
A konyhában alszanak, a kecskékkel és a tyúkokkal. Ezér’ bűzlenek úgy mindig, mint a túró és a leforrázott csirke. Aprók, hajlott hátúak, csupa csont és bőr, fekete fejkendőjükben és fogatlan szájukkal mintha boszorkányok lennének. Abból a jóravaló és eléggé lestrapált fajtából. Second-hand boszorkányok.
Na de nem tudnak semmiféle varázslatot. Csak kivinni a kecskéket a legelőre, magot szórni a tyúkok elé, fát vágni és tüzet gyújtani a dinoszauruszok idejéből származó kályhákban, amelyek folyton befüstölik a szobát. Puliszkát és csirkecsorbát főzni, a reggeliben fejt tejet odatenni a forralóba.
Éldegélnek ők is. A férjek, nagyapáink, régen halottak már, mert iszákosak voltak. „Szeretett, szegény, felönteni a garatra. Isten nyugtassa!” Mindegyikük ezt mondja. Aztán kimennek az udvarra tojást keresni a bokrok közt lévő fészkekben; csomagoljanak nekünk valamit hazulra. Erősen jószívűek ezek a mi nagyanyáink. És erősen magányosak. De sohase panaszkodnak.
Még dáktör Niku sem lenne képes segíteni rajtuk, hát akko’ mi! Úgyhogy évente egyszer keressük fel őket: délben érkezünk, délután távozunk. Semmi értelme tovább maradnunk.

Happy Cartier Tour

Kezdetben minden okésnak tűnt: két-három fura figura, mennek körbe-karikába a lakónegyedben, mint a mérgezett egér, egyik kezükben GPS, másikban turistakalauz. Legalább volt, akiken röhögjünk, lelkünk nyugodalmára.
Na de miután a Discovery, az Animal Planet, a Travel, a Mistery Planet s még néhány ilyesmi leadott pár filmecskét, olyan gagyi címekkel, hogy lehidalsz tőlük, mint például: A hős patkány a könyörtelenség lakónegyedéből, A G13-as tömbház istenei, Az apátlan negyed, A hely, ahol nem történik semmi, Álomkirándulás az álomnegyedben (sálálálálá!), Egyenruhás angyalok, na azután lett akkora köcsög­invázió, hogy ilyent még nem pipáltál. Rosszabbak, mint a vándornépek! Az utcán már szuszogni se tudsz tőlük. Japánok, akik mindent lefotóznak, ami él és mozog, csicsergő sárgácskák, amerikaiak, mintha pumpával fújták volna fel őket, németek, olaszok, spanyolok, fehér lepedőbe öltözött arabok, nagy zsebkendővel a fejükön, folyamatosan tökrészeg ruszkik, ezen kívül eszkimók, kalmükök, bordóiak, hottentották...
Fuck! Az összesnek kirándulást kell szervezni. Mindegyiknek szája ízére & zsebe méretére: két, négy, hat, sőt, tizenkét órást. Negyednéző körút helikopterrel, busszal, villamossal, rollerrel vagy éppen riksával, amelyet közösségi munkára fogott csőlakók húznak. Sőt, gyalogtúra; ez a legdrágább, mert védősisak, golyóálló mellény, kevlárból készült jégeralsó és személyes testőr kell hozzá.
Az útvonal mindig ugyanaz: Biciklista Mica Madám, az alapító anya szobra; a Gyöngyvirág utcai óriásgödör az aszfaltban, amely tizennégy autót nyelt el, eddig legalábbis; a Drakula bár, friss vér kóstolóval; a Boldogság Fája; Emma néni ebédlőjéből származó Coco, a több nyelvet beszélő papagáj minimauzóleuma; a 666-os autóbusz Apró Vágy nevű megállója; a parkban a zöld pad, amelybe bele van vésve: TITI + GINA = LOVE; Mérleg pópa temploma, tetején aranylemezkékkel, odabent szentképek helyett hollywoodi színészportrékkal; a Trabant, amelyben Jimmy 497 napig lakott szünet nélkül, s világrekorder lett ezzel; a Táblajátékosok Múzeuma; Dudu, a költő kukája; az alagsor, ahol őseink rablópandúrt játszottak és szertartásosan áldoztak patkányt, kutyát és macskát; a világon a legrégebbi, csőtörést szenvedett és azóta se megjavított vezeték, amely harmincöt éve megállás nélkül folyik; a Dáktör Niku & His Skyzoid Band. A prekambriumtól napjainkig című állandó kiállítás.
Ami igaz, igaz: a dolog erősen jól tejel. Hiszen a turista torkosborz, dedós az agya, bármilyen baromságot elhisz, amit mondasz neki, és az összes görbe szeget megveszi, csak épp „helyi termék” legyen. De a magánéletednek annyi. Ahelyett, hogy egy cseppet jól érezd magad te is, mint minden ember, miccs, sör, meccs a tévében, fogod a kezüket és ott ülsz a fenekükben: sétálgatás, papálás, hájcsika, csajozás, ilyen-olyan porok, papírzsebkendők...
Szar ez a kapitalizmus!

Szonda Szabolcs fordításai