Rövidfény (rövidprózák)

Rövidfény

Sötét volt, egészen fekete volt körülöttem a tér. Rövid fénnyel mentem, az elég volt, így csak foltokban bukkant fel az erdő széle az agyonfoltozott aszfalt fölött. Minden döccenésnél újabb darabot láttam belőle, egy kis avar, ami még kilátszik a hó alól, egy elszáradt bokor, a fák dereka. Általában a kanyarokban villantotta meg magát, abban a pár lélegzetvételnyi időben, ami azután jön, hogy belefékezel a kanyarba, fokozatosan, és majdnem megállásig lassulsz. De még pontosan azelőtt, hogy betörnéd a kormányt, rányomnál a gázra, s kijönnél a fordulóból.

Minden kanyarnál elképzeltem, ahogy a tavat úszom át, visszaidéztem a vizet, a megszokott ritmust. Az ember nem ugyanúgy úszik végig, egyik partról a másikra, külön metódus visz a közepéig, és másra váltasz azután. Ez történt ezen a szerpentinen is, véget nem érő emelkedők és lejtők között gurultam, a kanyarokban pedig azt az egy pillanatot vártam, ahol megváltozom.

Fekete magassarkúban nyomtam a pedálokat, vagy feszítettem a lábam felettük, ha épp nem használtam őket. A magas sarok nem engedi, hogy csak úgy letedd pihenni a lábad a kuplung és a fék mögött. Hirtelen jöttem el, nem emlékszem, honnan, de ki voltunk öltözve, mind kicsíptük magunkat, talán ünnepeltünk valamit. Minden nő lehúzta már a cipőjét, úgy táncolt, én meg az utolsó – habár egyetlen – pohár borom mellett magyaráztam egy férfinak, milyen hülyék a nők. Erre emlékszem, zavartan nézett, mintha a saját csapatomról csak szépet vagy semmit, mint a halottakról. Hát, valahogy így mondtam neki, mi értelme egy szép cipőnek, ha csak egy óráig bírja a lábad, utána a nejlonharisnyáddal mártod fel a földet a vendégek alól, aztán reggelig panaszkodsz a felsértett sarkadról és az összeszorított lábujjaidról. Az én cipőm kényelmes, vagy csak már régen eldöntöttem, hogy bírom a fájdalmat, már ezt sem tudtam pontosan visszaidézni.

Ismeretlen táblák mellett haladtam el, sosem tanították őket, nem léteznek a kreszben. Némelyiknél lelassítottam. Nem irányokat jeleztek, nem is az erdei vadakra figyelmeztettek, dátumokat közöltek velem. Május kettő, éjfél, április tizenöt, reggel nyolc, augusztus tizenhárom. Talán most már a határidők lettek a múzsáim. Nem vágyom utánuk, de örülök, hogy vannak. Életre keltek, rugdosnak, pedig egy múzsa tétlen, csak úgy van, tudtán kívül munkálkodik bennem, így kellene lennie.

Nem voltak letérők, ez az egyetlen út vitt az erdő között. Vettem a megnyugtató kanyarokat, fáradt a lábam, elengedtem magam a sötétben, csak a motor halk zúgását hallgattam. Vártam, hogy fogyjanak a táblák, mindegyiket felírtam egy kicsomagolt rágó papírjára, az ülésen találtam, recsegett alattam.

Órákig, talán napokig vezettem, éreztem, ahogy a sarkamon lefolyik a vér és szétkenődik a talpam alatt. A sötét megmaradt, a hó folyamatosan nőtt, talán még a tizedik táblánál kezdett havazni. A rágó csomagolópapírja megtelt, mindent feljegyeztem, közben a semmittevés nyugalmával vezettem tovább, a motor nem fáradt, ugyanolyan kedvesen zúgott. Az utolsó kanyarba mélyen belehelyezkedtem, éppen a megállás előtt nyomtam rá a gázra, beleremegett a bokám. Új tábla érkezett, fekete volt, csillogott, mintha egy kisgyerek dekorálta volna. Én is szerettem azokat a nagycsomagos csillámporokat, flittereket, ez jutott eszembe.

Közvetlen a tábla mellett álltam meg, a motort hagytam, duruzsolt, a rövidfényt visszaverte a hó. Nem vettem kabátot, a hideg megnyugtat, mindig ezt gondoltam, kezemben szorongattam a kis papírt, s megnéztem, hova vezet a tábla. Régi fürdők maradványait láttam a fák között, lábáztatók, hangosan bugyogó források, talán ide járnak fel a falvakból. Néztem a zöldes, vöröses vizet, hiába néz ki úgy, mint ha forr­na, jéghideg. Kiléptem a cipőből, nehezen akart leválni a húsról. Leültem a deszkára, a ruhámon átütött a hó s a kissé odafagyott víz. A vérem szétterült a vízben. Szép, ez jutott eszembe, a hideg egyszerre marta és masszírozta a lábam. A pillanatokra gondoltam, ahol változni lehet, nagy döntéseket hozni, aztán gyorsan mégis ugyanannak lenni, mint azelőtt.

Belülről szorítani

„Egyetlen napon meg lehet élni a pokol rettenetét; 

az időből bőven futja rá.”

(Wittgenstein)

A paplan, az már idegesített. Érdekes, hogy hiába kényelmes, az ágynemű idegenné válik, ha napközben fekszünk benne. Próbáltam úgy magam alá gyűrni, hogy ne keljek fel igazán, fáradt voltam a mozdulathoz. Nem voltam fáradt, csak nem működtem. Gombócszerű alakot formáltam belőle, áttoltam a jobb oldalamra. A lepedő színes volt alattam, az már belefér a napba, a fehér lepedő tenné kényelmetlenné a dolgokat, az éjszakára való.

A kávén gondolkodtam, amit lefőzhetnék, jó illata lenne. Nem ülve innám meg, közben fontos dolgokat csinálnék, bögrével járkálnám körbe a házat. Egyből elmosnám utána. De hát ahhoz erő kellene, az meg nekem nincs, elhagyott, vagy én hagytam ott valahol. Messze van, mindketten engem szidunk.

Ez a csend jó, nappal, hallani lehet mögötte a villamost. Kívül élet van, behallatszik a ritmusa, körbezárja a néma szobát. Újra és újra végignézem a repedéseket a mennyezeten, nem tudom, mitől vannak ott, lehet, a gyerek, aki folyamatosan futkorászik a fölöttem lévő emeleten. Gyerek. Mi lenne, ha most itt lenne az enyém, nem lenne már felnőtt, és nekem kellene rá figyelnem. Ülne ott, a szoba másik sarkából figyelné, ahogy a fejemben élek. Tönkretenném, aztán azt kiabálnám, vigye el valaki, mentsék meg tőlem.

Éjjel jobban hallatszanak a roppanások. Nappal valójában nincsenek is, ezen gondolkodtam, hiába fülelek. A szekrény csak abban a vaskos, masszív csendben szólal meg, amikor már nincs villamos, autó, beszéd az ablak alatt. Csak én vagyok, a fejem, nekem mondanak valamit. Nappal végre megunják belülről szorítani a bútort, és kimásznak belőle a dolgok. Bogarakat látok, majdnem akkorák, mint én. Mindent tudnak rólam, azt is, hogy gyűlölöm a fajtájukat, pontosan ezért is lettek bogarak. Meg sem kell szólalnom, tudják, hogy mit fogok mondani. Igazolnak, mindennel egyetértenek, azért jöttek, hogy elmondják. Tompán bámulom őket, engem is feszítenek belülről, mint a szekrényt. A fejemben változnak a kameraállások, mindent látok, ami elromolhat, kisiklik, kizár a kinti ritmusból. Ők pedig bólogatnak közben.

Mégis kellemetlenné vált a lepedő. Megemelkedtem, kihúztam magam alól. Az oldalamra feküdtem, mert már a plafon is unalmas, behunyt szemmel is lerajzolnám a repedések vonalát. Fent megint elindult a kisgyerek. Idegesít, nekem is kellene az az energia. Az összegyűrt paplan mintáit bámulom. De igazából a kis képernyőket figyelem, bent, követem a kamerát, végig a tegnapon, a múlt héten, az öt évvel ezelőtti napon. Hamar továbblép, meg nem történt dolgokról forgat, minél többször veszi fel, elhiszem, hogy így lesz. Nem sírok, de érzem, hogy az arcom meg a párna közé beszorult és szétpattant egy csepp könny.

A bogarak este tízig szoktak elöl maradni. Utána a szobában recsegnek tovább, bekucorodnak a kicsi helyekre. Az órára nézek, sok van még addig. Rovarirtó kellene, egy rettenetes spré, ami megszünteti őket. Tompán feküdjenek, ezt szeretném, és nézni, ahogy kimúlik belőlük az élet, nem mozognak a lábaik. De engem feszítenek, belém másztak, velem együtt kellene lefújni őket.

Kint megint elment a villamos, elképzeltem, ahogy emberek ülnek rajta, mennek valahová, akarnak menni, milyen érzés lehet.

Ferencz Hedvig (1998, Kézdivásárhely) jelenleg a Szegedi Tudományegyetemen végzi mesteri tanulmányait alkalmazott irodalomtudomány szakirányon, emellett irodalmi és színikritikákat, valamint szépprózát ír. Mikor épp nem Erdélyben van, akkor Szegeden él, biciklizik, varr és még mindig zenél.

‍