Robbanásveszély

A csernobili szarkofág.
A történelem ismétli önmagát, harmincnégy évvel ezelőtt atomkatasztrófa sújtotta a földet, most vírus söpör rajta végig. Április 26 az évfordulója a csernobili atomerőmű-balesetnek, és mit ad az Isten, néhány nappal előtte a reaktor melletti erdő lángokban áll.
Még nem születtem meg, amikor a baleset bekövetkezett, de nagymamám nagyon sokat mesélt arról, milyen volt ott élőben látni a vészhelyzetet. Ő ott volt. A robbanásnál, és a későbbi helyreállítási munkáknál, mert szakácsként kivezényelték. Gyakran kutakodtam szüleim fiókjában, ahol néhány képet találtam az erőműről, azokon még ép és teljes pompájában emelkedik az ég felé. Néhány fotó a városról is akad, szovjet panelházak előtt fenyvespark, ahol nagyanyám egy macskát szorongat az ölében. Mindig is szerette őket, talán tőle örököltem az állatok iránti szeretetemet.
36 órás késéssel kezdték evakuálni az embereket. Még akkor sem árulták el, miért, de a világ már nagy bajt sejtett. Árulkodó volt a hallgatás, mert ugye miért is beszélnénk arról, ha valami nagy baj történik. Mai napig így élünk. El kell rejtőzni minden elől, homokba dugni a fejünket, és nem szabad rámutatni a problémákra, vagy ne adj Isten véleményt nyilvánítani, mert annak fejvesztés a következménye. Patyomkin-falvakban élünk, mesterségesen felépített világban, ahol minden a legnagyobb rendben van, a feletted állók urai a helyzetnek, és természetesen mindent kézben tartanak. Ahogy pedig körbe tekintek, úgy látom, nemcsak nálunk áll fenn ez a probléma, hanem ez a beidegződött megszokás a volt keleti blokk valamennyi államára érvényes.
Hallgatunk, elhallgatunk, és majd minden rendbe jön.
Eszembe jut egy történet, ami nem is olyan régen esett meg, amikor a volt államfő Huszt városába látogatott. A köztereken tujafák és díszcserjék jelentek meg, a parkokat színes virágokkal ültették tele. A látogatás utáni nap minden eltűnt. Elképzelem a helyzetet, ahogy a közterületesek belépnek az első nagyobb kertészeti szaküzletbe:
– Csókolom, holnap jön az elnök, kéne néhány gaz.
– Persze, vigyék nyugodtam, csak utána hozzák vissza.
Már egy hónapja ülünk itthon bezárva, ha nem lenne kertünk, már megvesztem volna. Minden olyan hirtelen történt. Semmilyen előjele nem volt a karanténnak, március 12-én, csütörtök délután röppent fel a hír, hogy lehetséges, aztán rá egy órával már biztos volt. Valószínűleg odafenn mindenki tudta már napokkal azelőtt, mi fog történni, csak a kisembereknek minek is mondani valamit, elég nekik utoljára szólni.
A megbetegedések száma az egész országban folyamatosan nő, a gyógyultak és elhunytak száma általában egyenlő, biztos, hogy nem szabad rontani a statisztikát. Ami a legborzasztóbb, hogy az influenzához nagyban hasonlító vírus ellen ennyi hónap elteltével semmilyen gyógyszert vagy védőoltást nem fejlesztettek ki, és az az érzésem, hogy nem is akarnak.
Szóval Csernobil. Ahogyan hazudtak akkor, ugyanúgy teszi a világ most is. Az életeket mentő szarkofág hiánycikk, hónapok telnek bele, amíg történik valami a halálos áradat ellen. Bár ’86-ban nagyobb volt a vészhelyzet, mint most, mégsem vezettek be ilyen világméretű karantént, pedig igazán csak akkor lett volna rá szükség. Önként zártuk be magunkat otthonainkba, tető alatti szarkofágba, de a vírus bármikor becsusszanhat egy apró résen át.
Nagymamám fiatalon halt meg. Krónikus asztmája volt, rohamot kapott, kórházba vittük. Előre szólt, hogy onnan élve nem jön ki. Ahogyan a szobatársa elmondta, hajnali fél ötkor még kiment a teraszra rágyújtani, aztán visszafeküdt az ágyába. A doktor a hatórás vizitnél már csak a halálát tudta megállapítani. Elaludt.