.svg)
– Hallottad-é, Zakariás Erzsiéknél lakodalom lösz a hétvégin! – mondta Mariska néni ebéd után, miközben a mosatlant leszedte.
– Erzsiéknél? – kérdezett vissza az értetlent játszva az öreg. – Csak nem mönt el vénségire az esze?
– Nem Erzsiről van szó! – játszotta meg a bosszankodót Mariska néni, látva, hogy a férjét már megint fogja a figura. – Hanem hát Jani megházasodik, no!
– Jaj, most már értöm! Hát akkor Isten segítse, mind a tököt löjtőre! – színpadiaskodott az öreg.
– Legszöbb üdeje… már szinte vénlegényszámba mönyön… Erzsi se úgy bírja már magát… Kettővel nagyobb, mind én…
– Annyira még bírja, hogy a fiát rózongassa…
– Réafér arra… Igön sokat jár az italon az esze…
– Immár hoz még égy asszonyt a házhoz, hogy biztosítsa bé magát: ha nem égyik, akkor a másik…
– Azért nem csak rózongatni tud az asszony, no!
– Nem, nem! – hagyta helyben Bíró János. Majd rövid szünet után folytatta: – Van Janinak traktora, mindöne, lehet házasodni…
– Nem a traktor a legfontosabb…
– Tudom, más szerszám is kell még…
– Mire gondósz, te embör?
– S hát te mire, te asszony?
Elkacagták magukat, egyszerre. Tekintetük simogatóan egymásba kapcsolódott.
– S hát ki a léány? – kérdezte aztán az öreg.
– Nem idevaló… Odalentről valamelyik faluból… De nem léány…
– Hanem?
– Elvált asszony…
– Az is jó…
– Hát… Kinek mi…
– Münköt híttak-é?
– Nem… Nem vénnek való már a lakodalom…
– Nem. Ezök szerint szószólónak se akarják, hogy elmönjek…
– Kivénültél már abból, Jánosom…
– Ha nem, hát nem… – mondta sértett önérzettel.
– Még nem lehet tudni, mit akarnak…
– Nem akar idekőtözni a mönyecske?
– Városon van munkahelye…
– Akkor az el van vacsorálva… – legyintett az öreg, s azzal kifordult a házból.
Mivel jó beszélőkéje volt, Bíró János már fiatal házasként lakodalmi szószólóvá avanzsált, akit szívesen hívtak minden mulatságba, mert jókedvvel, lendületesen adta elő mondandóját, humorral bőven fűszerezve. A helyi színjátszó körnek is tagja volt, mondhatni a rendező-tanító jobbkeze. Született tehetség volt: főként a komédiákban érezte otthon magát. A színjátszás egészen az 1980-as évekig működött, aztán megcsappant, kiöregedett a gárda, az a tanító elment nyugdíjba, az újnak, aki helyette jött, már nem volt kedve a dologhoz.
Szószólóként még hívogatták, de mind kevesebb volt a lakodalom. Újabban már a lakodalmi szokások is kezdtek megváltozni, nem kell már annyi beszéd, a zenészek bömböltetik a muzsikájukat a hangfalakból, a vendégek táncolnak vagy maguk elé bámulnak, mert beszélgetni nem lehet. A közös éneklés, a mulatozás is kezd visszaszorulni. 1975-ben, amikor a kor divatjához képest némiképp megkésve, majdnem harmincévesen megházasodott, még hét lakodalom volt a faluban. A következő években négy-öt, a 80-as évektől már csak egy-kettő. Ekkorra érett be a Kárpátok Géniusza iparosítási, városiasítási megalomániájának gyümölcse – mely egyébként ezt a hegyes-dombos régiót kevésbé sújtotta, mint a síkvidéki országrészeket. Itt kollektív sem volt sokáig, mert a dekrétum szerint a magas fekvésű, 650 méter feletti településeken nem kellett megalapítani: annyira oldalasak a területek, hogy nem alkalmasak a gépesített művelésre, termőértékük is csekély. Az 1950-es évek második felére, végére lejjebb, az egész rajonban megalakultak már a kollektívek, csupán itt nem (csak a beszolgáltatásokkal zaklatták a gazdákat), de aztán a politbürónak feltűnhetett, hogy túlságosan jó dolga van az ittenieknek, s 1962-ben néhány hektárnyi, egyenesebbnek mondható terület „bevonásával” létrehoztak itt is egy szerényebbecske kollektívet. Erről a „bevonásról” Bíró Jánosnak, aki ekkor az állategészségügyi iskola tizenegyedik osztályát járta a megyeközpontban, s nővére ugyanitt tanult, rossz emlékei voltak, mert részint miatta történt: a párttitkár azt mondta az apjának, ha azt akarja, hogy a gyermekei elvégezzék az iskolát, akkor ezzel és ezzel a területtel be kell állni… Maradt földjük elég a kollektíven kívül is, de azok már oldalas, „zergebaszta” helyek voltak, inkább csak legelőnek vagy kaszálónak alkalmasak. Aztán, ahogy lenni szokott, némi jó is származott a dologból: néhány évvel később a szomszéd faluból Pál Mária, a kereskedelmi iskola friss végzőse ehhez a kollektívhez került mérlegkezelőként és előkönyvelőként. Hosszas kerülgetőzés után itt estek szerelembe és házasodtak össze. Persze olykor, ha vircsálódós kedvében volt, és ez gyakorta megtörtént, Bíró János színpadiasan „elkeseregte” magát felesége előtt, hogy nem volt elég az egyik csapás, a kollektív, még jöttél te is másodiknak… Mariska ilyenkor csak mosolygott, valahogy úgy, hogy mondj, bolond, mondj…
Nagy lakodalmot tartottak, talán azóta se volt akkora a faluban. Bíróék erős családnak számítottak, Jánosnak állatfelcserként nagy volt az ismerősi, baráti köre; és hát a Pál család is tehetős volt a falujában. Megadták a módját, ahogy illik, kontyolóval, mindennel. Háromtagú cigányzenekar húzta – hegedűs, brácsás, bőgős; egész éjszaka ropták a táncot vagy éppen énekeltek. Az utolsó férficsoport reggel nyolckor még gajdolt, tizenegykor pedig már kontyolóval folytatódott a mulatság… Szószóló is volt, egy jóbeszédű ügyes helyi ember, de kissé öregecske már, fogai elöl meggyérülve, hangja elvékonyodva. Itt, a saját lakodalmán jött rá Bíró János, hogy annyiszor hallotta már ezeket a rigmusokat, hogy kívülről fújja az egészet, s hogy kedve volna kipróbálni. A következő alkalommal, amikor egy barátja házasodott, be is jelentkezett. Kissé kétkedve néztek rá, hogy biztos-e benne, de ő addig erősködött, hogy szóhoz engedték. S bizony meg is hódította a vendégsereg szívét! Olyan átéléssel adta elő a szövegeit, mindenkit megríkatott vagy megkacagtatott. Híre ment csakhamar a tehetségének, hívták másfelé is, a felesége zsörtölt is olykor, mert mindig italozás volt a vége.
Milyen rég nem kapott már szószólói felkérést, hümmentette most szomorán, a pajta felé tartva. Lehet, már nem is fog. Vége ennek is, a fene ette vóna meg, mérgelődött. Aztán úgy döntött, még azért sem esik az önsajnálat csapdájába, inkább megpróbálja felidézni régi mondókáit. A legtisztábban a bor felszolgálásakor mondottra emlékezett, örömmel ismételgette magában: „Hogy mily cudar férög a filoxéra, / Ismeri, tudja azt minden embör fia. / Látom a sarokban Pista komámot, / Hogy a szömiben mily nagy aggodalom támadt. / Tudja, hogy a borának valami baja lött, / S ezért a szomszédtól kölcsön kérni kellött. / Az igaz gazdának nincsen annyi bora, / Hogy elég lönne égy vízimalomra, / De beéri ennyivel ez a vendégserög, / Így hát, Pista komám, tovább ne keserögj!”
Ilyen s efféle rigmus tízesével volt a tarsolyában. Nemcsak átvette s továbbadta a régi szövegeket, hanem mindig módosított is rajtuk, hozzátoldott, elvett belőlük, a saját szája íze szerint. Ilyenkor mindig különös izgalom járta át, kicsit költőnek érezte magát. Az ifjú párt és a vendégeket köszöntő, mulatságindító verselményen sokat variált. Most megpróbálta elmondani azt a változatot, amit annak idején végsőnek, letisztultnak gondolt, de döbbenten kellett megállapítania, elsőre milyen nehezen megy a felidézés, hogy egész sorokat, részeket elfelejtett. Nagyot szusszant, s elhatározta, hogy megpróbálja újrafogalmazni. Improvizálni (bár, nyilván, ő ezt a szót nem ismerte). Rontani és újraírni a hagyományt (a hagyomány kérdésén sem gyötrődött). Egyet gondolt, felment az udorba, hátradőlt a szénán, szemét lehunyta. Az első sorok még döcögtek, aztán mind jobban belemelegedett. Itt-ott nem jutott eszébe az eredeti kifejezés, de unzsenír mással helyettesítette. Vitte a ritmus, a lendület. Kezdetben csak halkan, maga elé mormogta, aztán, ahogy belelendült, felült fektéből, s hangosan, csillogó szemmel szavalt, mintha közönsége volna: „Tisztelt vendégsereg, ki ide összegyűlt, / Hallgassák meg, mi e házasságból kisült! / Nincsen nagy kedvem mostan a beszédhez: / Te lány, hogy is mentél ehhez a legényhez? / Ez folyton a kocsmát s a kártyát óhajtja, / Tanulás és dolog nem sokat fog rajta. / Hogy huncut, csapodár, immár az se újság, / Bújna bőre alá valami rossz kórság! / Eddig nem szóltam, mert más se mondta, / De ehhez a legényhez én nem mentem volna! / Így jár a leány, ha nincs helyén az esze: Gyenge embert kap – fogjad, itt van, nesze! // S hát te, jó vőlegény, merre kujtorogtál, / Hogy ilyen boszorkányos asszonyra jutottál? / Meglásd, ez lassanként mindenből kiforgat, / Titkon a háztól minden jót elad. / Kell a pénz ruhákra, szagos kölnire, / Pedig csihánylé is jó volna a bőrire! / Ez az asszony a tésztát dagasztatlan hagyja, / Mert sütni-főzni nem tanította az anyja. / Meglásd, olyan lesz a napi ebéded, / Hogy mérgedben a hajadat is téped! / A nap már hegyesen süt be a szobába, / S ő csak akkor fordul a másik oldalára. / Ilyen fájin asszony kellett neked, te szegény? / Bolondság, hogy nem maradtál inkább legény! // No, de immár kár erről többet beszélni, / Mi történt, megtörtént, bele kell törődni. / Ha már így akartad, te ember, te asszony, / Nem fogunk mi többet búsulni azon. / Azt mondom, emelje mindenki poharát, / S köszöntse illően az elszánt ifjú párt!”
Átszellemülten mosolygott, amikor befejezte. Hogy igen, még képes rá! Hogy forog még az esze kereke. Szerette az efféle fricskás viccelődést, ahogy a felesége mondaná, a vircsálódást. Milyen kár, hogy más nem hallotta, gondolta aztán. A lánya mondogatta egy ideig, hogy jó lenne ezeket leírni, de ő csak legyintett, hogy minek azt, kinek azt. Most azonban kedve támadt rá. Nekiindult, hogy jöjjön le, de egzaltált állapotában az egyik foknál nem jól mérte be a távolságot, mellélépett. Szerencséjére jó erősen meg tudott kapaszkodni a létrába, az elcsúszott vele együtt, aztán nekicsapódott a tetőzetnek, s levert egy-két cserepet. Az öreg ekkor lehuppant, de már közel volt a földhöz, szinte meg se ütötte magát. Inkább csak bosszús volt, hisz ilyesmi korábban nem történt meg vele.
A zajra kijött a házból Mariska:
– Mit csinálsz, te János?
– Én-é? Hát itt né, igön sok cserép vót a csűrön, gondótam, vajégyet leverök…
– S sikerült-é, no?
– Az igön…
– S még mi sikerült?
– Lejönni… Jobban mondva leesni…
– De nem ütted meg magad erőssen, ugyé?
– Sajnos nem…
– Sajnos?
– Szöröncsére…
– Eriggy, ne hülyésködj ilyenkor is! Immár látom, hogy nincs sömmi bajod…
– Csihánba nem üt a ménkő…
– S hát csakugyan no, mért möntél föl az udorba? Nyáron nem szoktál szénát adni az állatoknak, csak friss kóstot…
– Én biza azért möntem föl, hogy mondjam el a vendégfogadó versöt…
– S há mért kellött ahhoz oda főmönni? Csak nem az állatoknak akartad lesuttogni valami likon…?
– Hát ha más nincs, aki meghallgassa…
– Én meghallgattam vóna, te bolond! – mondta együttérzően a felesége.
Te nem számítasz, gondolta Bíró János, de nem mondta, már csak azért sem, mert tudta, hogy nincs igaza.
