.svg)
Azúr Kinga: Mindenek felett. Háttérben: A Nagyfejű
(Íródott Garay János motívumainak felhasználásával)
Felvezető szólam
Ül valahol, talán a lélek füstjén, vagy egy felhő
alákéklő csücskén, pár ember. Eggyel se több, mint három.
S ha nem lennének ily’ magas szinten, a helyet én
biz’ korcsmának találom… Látnám…
Curükk, Tibor bátyám!
Való, hogy ez nem felhő csücske. Ez Abony.
Származásom súlya, nem tagadom, néha nyom.
Mert Abony oly’ hely, hol csak hősök születtek.
(Eddig.) (Általamig.) (Amíg.) (Írva is leszen így…)
(Isten teremte…)
S hogy kik? És hogy kiket? Momentán nem jut
eszembe egy se.
Attól még lehettek…
Beszéljenek inkább helyettük a tettek!
S ha a tettek beszélnek, én a legnagyobb ottani voltam.
És már mindörökre vagyok. Rám nem mondhatja senki, hogy akárki.
Én János vagyok. A híres. A Háry.
Persze, helyieknek nem a híres. Csak a János.
A nem akárki. Már most így is tetszetős. Némiképp. Bár nem
annyira büszkén talányos. Inkább vidékies. Kissé csalányos.
Abony amúgy falu. Volt régen. Aztán község.
De most már város.
Ácsi, Háry bácsi! Hagyjuk a jelent!
Ezt a deák mondja. Nekem. Hoppá! És tüsszent is hozzá.
E legény olyan beteges forma. A tüsszentés, no
meg a furfang, az összes gondja…
Meg még itt a bíró. Potroha porba, bajusza borba lóg.
Tudós ember vakkantna rá, hogy analóg. Mondásból
van elég. Törvényeket hozni, ennyi a gondja. Mondja
így, s neki sincs más dolga.
De már beszéljen a Háry bácsi! S az ablakon kinéz.
Nincs oly’ vitéz! Bár kint nem lát semmit. A sötét miatt.
(A fej lehajlik, s lecsüng a kéz…) Erre mondják, matt.
Nincs oly’ vitéz!
A bíró mondja újra. Nekem. Vereslik hozzá az orra.
S fölmered kövér mutató ujja.
Ő világot látott. Folytatja. Vagy őt látta a világ.
Egyre megy. Esze vág még. S hogy mit mesél? Már most ez
mindegy is! Ő ha megszólal, mindenik szava szín ezüst,
bár magam volnék színvak. A deák meg rövidet lát. Leginkább
emiatt nem sikerül elkapnia orrát, amikor tüsszent. Csak borul
pohár, lámpa. Mondják is rá, bőgő, inkább, mint hogy hárfa.
Meg itt vagyok én. Ha nem is végül.
Az ember öregen gyakran elszerényül. S belebékül.
Pedig ifjúságom! Emlékeim nagyok! Szétszéledt sok jószág.
Voltam, aki vagyok. Valék, ki lehettem. Lennék, ki voltam.
Kicsit megkevertem. Van erő a borban!
Aztán? Megsüvegelt a szultán. Egyszer. De erről soha nem
danoltam. Minek, ha volt más! Életem így lazán is sommás.
Híja nincsen. Kezem a kilincsen. Nyílik a múlt kopottas ajtaja.
Kibomlik mesém aranyos kóchaja. Dalia voltam. Hogy ne
mindig csak így: valék. Világban kóboroltam. Határ a csillag-ég.
Mármost, ereszkedjék csak iccényivel lejjebb!
Így beszól a bíró. A fantáziával nem is nagyon bíró.
Tölt a kupákba. Valami történet, Háry bácsi!
Megfogható. Hátha! A deák is int. No, csak mondja,
mondja! Kupát ürít megint. Torka ehhez tökéletes
szolga. S hogy a lámpafény, ez álom-kerítő ráterül,
akár egy régi terítő a kocsma legére, eszembe jut
életem hajdani legénye, s a sok kaland. Mit átéltem,
én bolond, kerge lélek, fönt és alant. Éltem, mit elém
hozott a természet, s egy kalandos élet.
Lássuk hát újra, mit hozott, Háry bácsi!
Ezt a deák mondja. Jő a korcsmáros lány,
kemencényi kontya fölibénk magaslik, a kancsót
cseréli. Hallgat ő is engem, a Háryt beszélni. Hát
szóra nyitom borra, korra, s mesére termett számat.
S eloldja az idő füstös kis szobánkat. Tágul, mi szűk
volt, már hatalmas térré. Virít ott egy sátor. Francia
vezéré. Császáré, vagy mi franc. Innen már ki tudja! Tény,
hogy karvaly orrát egy résen kidugja,
kinéz is sandán, horkant is randán, s parancsot ad: elmúlt
früstök-idő, kezdhetni a harcot, induljon a had.
No, lett is nagy haddelhadd! Csak aztán mind elhidd!
1. ÉNEK
Napóleon elfogása
Lusta volt a Nap. Vakarta a hasát. Nem akarta sütni sok
katona vasát. Mert égnek meredt a francia szurony.
De még mennyi! Lett volna zsebemben arany feleannyi!
Kétszázezer jó vitéz. Annak bár fele rossz. Annyit se értek,
mint köröm alatt a kosz. De hogy szavamat henyén ne öltsem,
eszembe a napot helyesen betöltsem, katona levék, mi több
huszár, ki megülte lovát, derekast, egyenest, a derest…
Prüsszent a deák, tőle meglebben a lámpa betegsárga
lángja. Hogy látott-e tán lovat, nem hogy megülte volna,
ez a Háry bácsi! Ezeket fontolja… S agyát csiszolja
kétely és sejtés. Bár nem túl termékeny merengés…. De
mert a bíró kinéz a setétbe bambán, nincs is oly’ vitéz!,
mondja hozzá, s bólint.
Hogy el ne püfölje Ábelt a Káin benne, mármint az
agyában, igyekszik a deák, azt kiáltja, úgy van! Vagy,
úgyis lehetne! Pislantok csak felé, úgy folytatom, kell is
ez a nézés, mert még abbahagyom.
Derekast, egyenes, a derest
hogy megültem, s hogy dombok zöldelltek előre
mögülem, áll egymással szemben a két had. A Nap
meg csak vakarja hasát, és kushad. No, így
félárnyékban mustrálgattuk egymást, gondolva
jót s rosszat, gondolva egyet s mást, amaz
kétszázezer, mi meg itten kétszáz.
Aranynak nem arány, erénynek nem irány, teszem
hozzá, bátran ácsorogtunk szemben, szemében
kétszázezernek. Sejtettük, hogy valakit itt nagyon
megvernek…
Borsódzik egészen, no meg a verejték, meg aztán
valami rettenetes tajték csorog a hátamon, ahogyan
így látom a két roppant hadat ott a nagy síkságon.
No, de talán mégse, volt tán annyi esze, belátta a
magyar, s ott meg nem ütköze! És elvonult békén. Az
ész nem gyávaság, mondják Abony vidékén.
Fölös rázni üresen a gatyád! Szólal meg a bíró,
pipáját megszíva, s kidülled a szeme, mint két
ringlószilva orcája gödréből.
De bizony én akkor a tomporába vágtam
ezüstsarkantyúim deres paripámnak, és az élre hágtam.
Hatalmas szablyámat tokjából ragadtam, kicsit már
rozsdás volt és nehéz, tagadhatatlan! Ám acélos izmom
meg sem érzé súlyát, mivel észrevettem ellenségem
gúnyát. Mind a kétszázezer pofa vigyorgott, arcukon két
oldalt mind lefelé csorgott a gőgös bizodalom, hogy
ők franciák.
Sokan is vannak… Szól közbe a diák. Azaz, hogy
prüsszent megint egy nagyot.
De én ilyenkor már
lendületben vagyok, látom, ahogy szemben a másik föld
sok fia, rendben áll, s vigyorog reánk a francia.
Szablyámat, mely tokját az imént már elhagyta, magasba
emelem, félnap csillog rajta, hátra sem fordulok, úgy
mondom, előre! S élen vágtatok a kies mezőbe. Elérvén
a franciák legelső sorát…
Emeljünk a nagy harc előtt még egy kupát,
szól bele a bíró, így nincs mit tennem, magam is
emelem számig kedves terhem, egy kortyra a kupát
kiiszom teljesen, nem nagyon van ám mit csodálkozni
ezen, szomjaztam rendesen.
Tűzben, lángban állok, szól közbe a bíró. Pöffenget
pipáján. A tányérján túró…
Én bajszomat ottan szépen megpödörtem, szablyám
feltartva az ég felé közben, talán már mondtam, egyenest
a franciák közé rontottam. Az első sort, mintha említettem
volna, egy nagy suhintással küldtem le a porba. Aztán kettesével,
mármint kétsorosan, vágtam csak az ellent. Megmutatnám hogyan,
ha lenne itt néhány eltévedt francia. De mert hogy nincs, a mutatvány
oda. Szóval, ott a harci tűzben, néhányat, kit űztem, csak úgy,kedvtelésből, a bajszomra tűztem. Egy-két ágyúgolyót megcsak úgy,
röptében elkaptam, s a franciák közé vissza-vissza csaptam.
Rettenve futottak ide-oda-szét. Mintegy elvesztette ellenségaz eszét.
Bírta derék lovam a kegyetlen tempót, mígnem elértem egy cifra francia sorompót.
Jegyzet
1A könyv a 2017-es Könyvhéten jelenik meg a Pagony Kiadó gondozásában
