Rétegek rejtekében

A kolozsvári származású Zilahi Nono szerteágazó érdeklődésű alkotó: a Barabás Miklós Céh egyik legfiatalabb tagja (ezenfelül nyolc egyéb művészeti csoportosuláshoz csatlakozott), grafikai munkái mellett verseket is közöl folyóiratokban, internetes portálokon és antológiákban, saját művészeti egyesületén keresztül több nemzetközi képzőművészeti kiállítást szervezett, továbbá műkritikát és tárlatbemutatókat közöl erdélyi és magyarországi kulturális folyóiratokban. Egyéni és csoportos kiállítások résztvevőjeként négy kontinens több mint húsz országában látogathatták munkáit (Európában, Ázsiában, Afrikában és az amerikai kontinensen; hazai kiállítótereken kívül Arizona, Dél-Korea, Egyiptom, az Egyesült Királyság, Franciaország, Grúzia, India, Japán, Kanada, Lengyelország, Mexikó, Németország, Olaszország, Oroszország, Pakisztán, Peru, Puerto Rico, Törökország, Tunézia és Ukrajna területén).

Hasonlóan széles körű érdeklődés és technika jellemzi alkotói világát: újabb munkáiban a számítógépes grafika és kollázsmódszer dominál. Képi repertoárján könnyen megfér egymás mellett a népművészet, a magyar művészeti-irodalmi hagyomány, illetve általánosabb jellegű közéleti témák. Digitális grafikáin olyan problémákra hívja fel a figyelmet, mint a háború és mediatizált erőszak hatása az emberiségre és a gyermekekre (Békeharc_Oximoron), a kapitalizmus kritikája a féktelen fogyasztás okozta környezetszennyezés példájával (PlasticWaters – Műanyagvizeken), de helyet kapnak olyan lokálisabb kérdéskörök is, mint a bányászvilág megpróbáltatásai az Underground Mining (Földalatti bányászat) című sorozatban, vagy a csángó kultúra megmaradásának kérdése (Csángó anziksz). Mindezek mellett olyan jelentős magyar alkotóknak állít emléket, mint Pilinszky János költő vagy Mednyánszky László festőművész.

Az erős kontrasztokkal, élénk színekkel operáló kollázsok néhol olyan magától értetődő eszközökhöz nyúlnak vissza, mint a színek inverziója. Ilyenek például a Békeharc_Oximoron darabjai, melyek uniform fekete hátterei előtt gyermeket és játékait, ólom- és Lego-katonák, felfegyverkezett plüssmackók negatívjait láthatjuk, ezeket építőkockák szlogenjei keretezik: egyértelmű voks a békés együttélés mellett. Hasonló állásfoglalás látható az orosz–ukrán háborús helyzetet kommentáló munkájában, amelynek alkalmazott színskálája is beszédes (elsődlegesen sárgák és kékek uralják a palettát, a kompozíciót kívülről élénk piros veszi körül). Gyakoribbak azok a munkák, amelyeken a háttér nem kiemeli, hanem magába olvasztja az előteret, csupán az erős kontrasztosság, esetenként komplementer színpárok választják el egymástól a két réteget. A Műanyagvizeken sorozatban egyenletes vizuális masszává olvad a háttér, műanyagdobozok, -üvegek és -dugók kontúrjai vagy a koronavírus-járvány által jól ismert sebészeti maszkok lebegnek az erősen szaturált színekkel megjelenített tengeri állatok között. A vizuális összhatás némiképp a kétezres évek végén domináló vaporwave esztétikát idézi, ugyanakkor fellelhetők benne expresszionista jegyek lenyomatai is.

Érdekesek továbbá azok a kompozíciók, amelyek a digitális grafika zabolátlanságát az archív fotók látványvilágával ötvözik, különösen a Földalatti bányászat és a Csángó anziksz esetében. A korábban említett munkákhoz képest már meghatározóbbak a fix geometriai formák, a Földalatti bányászat fehér uniform hátterei előtt meghajlított négyzethálók hegyvilágot imitáló csúcsai emelkednek ki, glifek és gráfok egyvelege képezik a kollázs különböző rétegeit, ugyanakkor az élénk pirosak és sárgák az ipari plakátok látványvilágát juttatják eszünkbe. A Csángó anziksz „képeslapjai” esetében a fix geometriai formákat népi motívumok vetületei váltják, a munkáséletet ábrázoló portrék helyett családi csoportképek, csángó tanyasi házak, népviselet fragmentált egysége tárul elénk.

Zilahi Nono grafikusmunkái változatosak, bátrak, határozottak. Alkotói világa nem csak a szó elsődleges jelentésében „rétegelt” – legalább ennyire összetett szín- és motívumvilága, illetve munkáinak szimbolikája is.

‍