Részlet Szilágyi Máté-Sámuel olimpiászos dolgozatából

Szemelvények a Mikes Kelemen Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyverseny országos szakaszának díjazott dolgozataiból

Az Utunk, illetve a korai Helikon szerkesztőségében bevett szokás volt évente ellátogatni az 1972-ben indult Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyverseny – vagy ahogy akkor hívták, olimpiász – országos szakaszára, Utunk- és Helikon-különdíjat osztani az arra érdemesülteknek, majd a lap hasábjain válogatást közölni a díjazott diákok dolgozataiból. Sokunknak életük első publikációit jelentették ezek a dolgozatszemelvények. Ezt a hagyományt elevenítette fel 2023 áprilisában a Helikon szerkesztősége, amikor lapszámbemutatóval és kiállítással egybekötve ellátogattunk az immáron Mikes Kelemen nevét viselő tantárgyverseny országos szakaszára a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnáziumba. A Pavilon 420-ban közölt dolgozatszemelvényekben Vámos Miklós Rajzlapjának Károlykájáról, Kosztolányi Dezső jó bírójának álláspontjáról olvashatunk, de kreatív szövegek születtek Örkény-egypercesek mentén a színész abszurd halála és az átváltozás motívuma kapcsán is. Mikes Kelemen Fannihoz írt levelei után fiktív élettörténeteket olvashatunk Arany Hídavatása alapján, valamint meghallgathatjuk Medve Gábor beszédét és Bébé monológját is.

‍

Szilágyi Máté-Sámuel

Tamási Áron Elméleti Gimnázium, Székelyudvarhely, XI. osztály, I. díj

Búcsúlevél a magyar Raszkolnyikovtól

A nyomorba születtem. Apám meghalt az 50-es évek tisztogatásaikor. Anyám és Márta nővérem közösen neveltek fel engem. Már tizenöt esztendős koromban kiviláglott, hogy nagyszerűen értek grammatikához, poétikához, és tapadnak elmémben a klasszikusok. Egyetemi pályára való voltam. Anyám és nővérem támogattak is tanulmányaimban, de kikötötték, hogy a jogot kell választanom, legyen valami szakma a kezemben, mielőtt költőségre adnám a fejem. (…) Váltig meg voltam győződve róla, hogy én azok közé a korszakos zsenik közé tartozom, mint Napóleon. (…) Hogy fenntartsam nyomorúságos életem, uzsoráshoz folyamodtam. Erről anyám és Márta nem tudtak, sose mondtam nekik. (…) Az uzsorásom utálatos alak volt. (…) Szóval olyan állatfajta volt – mert nem ember, az biztos –, akiért nem kár. Még jót is teszek vele, ha megszabadítom tőle az emberiséget. (…) Minden ember okos, míg meg nem jön Kovács őrnagy leleplezni tetteit. Ez az istenverte a nyomomra akadt! Felajánlotta, hogy feladhatom magam, és akkor enyhül a büntetés. Fenét! Azt hiszik, megbántam. Nem, nem, soha. Nem fogok elmenni munkatáborba, hogy röhögjön rajtam a többi nyomorult senki. Majd sugdosva gúnyolnak: „Övé a hadvezéri pálca, mely megveré Napóleont.” Hát tudjátok meg, ti satnya sarjadékok, hogy az enyém. A világnak nem kell a lelkem, hát nekem sem kell a romlott világ, melytől rejtve kell tartsam kincseim. Vadásznak rám az irigyek, pedig valóban enyém a hadvezéri pálca, mely megveré Napóleont!