Részlet Harai Anna olimpiászos dolgozatából

Szemelvények a Mikes Kelemen Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyverseny országos szakaszának díjazott dolgozataiból

Az Utunk, illetve a korai Helikon szerkesztőségében bevett szokás volt évente ellátogatni az 1972-ben indult Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyverseny – vagy ahogy akkor hívták, olimpiász – országos szakaszára, Utunk- és Helikon-különdíjat osztani az arra érdemesülteknek, majd a lap hasábjain válogatást közölni a díjazott diákok dolgozataiból. Sokunknak életük első publikációit jelentették ezek a dolgozatszemelvények. Ezt a hagyományt elevenítette fel 2023 áprilisában a Helikon szerkesztősége, amikor lapszámbemutatóval és kiállítással egybekötve ellátogattunk az immáron Mikes Kelemen nevét viselő tantárgyverseny országos szakaszára a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnáziumba. A Pavilon 420-ban közölt dolgozatszemelvényekben Vámos Miklós Rajzlapjának Károlykájáról, Kosztolányi Dezső jó bírójának álláspontjáról olvashatunk, de kreatív szövegek születtek Örkény-egypercesek mentén a színész abszurd halála és az átváltozás motívuma kapcsán is. Mikes Kelemen Fannihoz írt levelei után fiktív élettörténeteket olvashatunk Arany Hídavatása alapján, valamint meghallgathatjuk Medve Gábor beszédét és Bébé monológját is.

‍

Harai Anna

Nagy Mózes Elméleti Líceum, Kézdivásárhely, IX. osztály, III. díj

Tikkasztó harangvirág

Még ki sem nyitotta szemét, nyújtózkodni akart. Minden reggel így ébredt, egy hatalmas ásítással, majd jó nagyokat ordít, míg kiropognak elgémberedett csontjai, hallja hát a szomszédság, hogy ő, Kerekes Árpád, már reggel hatkor ébren van. Ezen a reggelen azonban valami mégis más volt. Elmaradt az ásítás, az ordítás, a ropogtatás, de talán még a szemnyitás is. Úgy ébredt, hogy látott mindent, mintha nem is aludt volna. Próbálta összeráncolni a szemöldökét mérgében, de nem tudta. (…) Idegességében, hogy megbénult és nem mozgott, észre sem vette, hogy nem otthon van. Valami sokkal világosabb, tisztább és rendezettebb helyen találta magát. (…)

– Az ördög vigye el, ez egy múzeum! – kiáltott magában. Ki nem állhatta az ilyen helyeket, egyenesen rühellte, utálta, messziről kerülte. Aztán most mi történt vele? Itt ragadt, mozdulatlanul. (…)

Szemeivel, amennyire engedték, látta, hogy egy barna keret veszi körül. Szépen kidolgozott, gyönyörű erezetes mintával, elismerően biccentett, ez már igen. Rég nem látott ilyen szép asztalosmunkát. Aztán megpillantott a sarokban egy kék harangvirágot. Sosem volt oda a virágokért, sőt egyetlen növényért sem, így magában elfintorodott. (…)

– Nézd, anya, de szép kép! – hallotta valahonnan lentről. A férfi lenézett, és egy szőke kislánnyal találta szembe magát. Már várta, hogy mikor hallja azt a bizonyos mondatot, de nem jött. A lány csak bámult és bámult, megigézte a festmény. Kerekesnek egyre melegebb érzés fogta körül mellkasát. Egyre érezte, tekintete ellágyul, ahogy nézte a gyerek szemét, valami őt is megigézte.

‍