Repedések költészete

Néhány megjegyzés Nagy Zalán verseihez

‍

„A fantázia egy hógömb, / akár szét is zúzhatnád” – áll az egyik versben, és ez némiképp olvasható ars poeticának is. És valóban, ezek a versek, mintha egy hógömbből tekintenénk kifelé, ami veszettül rázkódik egy karácsonyi coca-colás kamion boardján, miközben elsuhan mellettünk a táj.

Szüntelen helykeresés, bizonytalanság, egyéni tájékozódási pontok kialakításának vágya jellemzi Nagy Zalán költészetét. Tudatos, érzékeny megszólalással találjuk szembe magunkat, amelyben a környezetre és az énre való reflexió kap kiemelt szerepet. Van itt játék és komolyság, kamaszszerelem és élethalál, Késdobálók és meszkalin. Mint egy kiadós házibuliban. Látszólag random, pedig nagyon nem lecsó: okosan vezet át az újabb és újabb képekbe, hatékonyan csatol vissza, hogy segítse az eligazodást. Látványos, explozív költői képekkel dolgozik, sok szálon kötődik a beat és a neoavantgárd poétikákhoz. Ugyanakkor romantikus alkat – és ez alatt a későromantika és a kora modern esztétikákhoz való kapcsolódást értem: a fenséges, a titokzatos iránti őszinte vonzalom, mely ugyanakkor a pusztulás és a bomlás, a szétesés nyelvi megformálására is kísérletet tesz.

Ezeknek a verseknek íve, lendülete van, minden törésvonal szándékos botladás, a részletekből kirajzolódik valamiféle mintázat, ami – mégha nehezen is behatárolható, hogy pontosan mit rejt – mégis hatással van a befogadóra. Felpiszkálja az érzékeink, kimozdít, elbizonytalanít és új tájékozódási pontokat tár fel. Megrajzolja a bogár potrohát. Retorikai érzéke kifinomult, mondataiban van sodrás, van hullámzás, van élni akarás. Ha vádolni is próbálnánk ezeket a verseket, a monotónia, kiszámíthatóság nem róható fel nekik. Sorról sorra meglep, megvezet, eljátszik az olvasójával – mindezt teljesen komolyan. Egyáltalán nem szűkszavú, mégis némiképp zárt líranyelv – és kérdés, mennyire enged be, mennyire engedi magát felfejteni ez a szöveguniverzum?

Zalán költészete egyszerre intellektuális és misztikus: már az első versben is a Hold archaikus szimbolikáját éleszti fel, hogy szembesítse a tudományos racionalitás ridegségével, de az irodalmi, művészeti és popkulturális utalások egyaránt erőteljesen fonják át meg át a szövegeket. Olvasójától fokozott figyelmet és felkészültséget igényel, cserébe viszont meghálálja a befektetett energiákat: olyan egyéni univerzumot épít fel, amelyben van helye a csodáknak. Boszorkányok, oroszlánok, Atlasz a buszon, Jimi Hendrix leskelődik a takarásban. Gyakran, de okosan váltja a perspektívákat: egyszerre óriás és nagyon pici – mint aki sosem lehet biztos, hogy hangyaként vagy elefántként ébred. Márpedig nehéz így eligazodni a hétköznapokban, megérteni egymást a 6-os buszon.

Figyel az apró részletekre, de nem elégszik meg velük: nagyot akar, erőset, felforgatót. Hatni akar, gondolkodni és elgondolkodtatni, folyamatosan kitörni igyekszik a megrögzült jelentésekből, hogy újakat teremtsen helyettük. Költészete felfedezés, alámerülés a részletekbe. Márpedig egy költemény inkább túl sokat akarjon markolni, mintsem hogy fecsegjen üresen, mint csikorgó szélkakas. Hiszen itt mégiscsak Atlaszt látjuk elsuhanni a tájban, hátán fehérlik a Hold. Márpedig ilyen sokfelé nézni, ennyi mindent belátni a holdvilágban nem kis vállalás. Kérdés, hogy ezen versek szentenciózus állításai képesek-e érvényesen megszólalni, vagy pedig a közhelyek felé csúsznak el néhol? Vagy akár egyszerre mindkettő? Hiszen több helyen is bátran, szándékosan nyúl a közhelyekhez, a giccshez, a nagy szavakhoz, hogy leleplezze azokat – kérdés, hogy látjuk, sikerül teljesíteni a vállalását?

Ez a repedések költészete – ugyanazokat a törésmintákat követi végig mikro- és makroszinten, az érdekli, hogyan csúszik egybe és szakad ki egymásból két különböző értelemkonstrukció. Asszociációi futnak, legfinomabb részletektől a legimpulzívabb kinyilatkozásig – merész, sőt, helyenként vakmerő, de közben roppant kíváncsi. Kérdésként felvetem: mennyire érezzük ezeket az utalásokat tényleg összetartóknak? Képesek-e összehangolódni vagy pedig szétfeszítik a verseket azáltal, hogy egyszerre túl sok jelentésréteget préselnek egy helyre?

Mindenképp erős nyelviség, szentenciák, privát törvények működnek ezekben a szövegekben. Hiába tűnik úgy, hogy E/1-ben kitárulkozik, mert sokszor olyankor sem magáról beszél, hanem finoman takarja el magát és hátrál ki a versbeszélő a szöveg mögül. Máshol pedig a legszemélytelenebbnek mutatkozó szöveghelyekbe furakszik be az alanyiság. Szóval nem is tárgyias, mert nem is próbálja eltörölni a szubjektivitást, de nem is alanyi líra, hanem a két pólus közötti oszcilláció. Állandó feszültség, düh, szorongás dolgozik a mélyben: a külső és belső kényszereknek való megfelelés szakítja szét – egyszerre fogna kint s bent egeret. De vajon mennyire bírja összegyeztetni ezeket a különböző síkokat, elérni, hogy tényleg összetartson? Vagy netán pont ez a termékeny széttartás élteti Zalán költészetét?

Ez is egy nagy vers – mondja önironikusan, de ahhoz már kell egyfajta magabiztosság, hogy egy ilyen poénnak megágyazzon a szöveg. És sikerül neki. Elégikusak leszünk, nagyon elégikusak. És ez épp elég is.

Elhangzott a Bréda Ferenc Irodalmi Kör 25. estjén.