Öröklétre készülve
Bornyúként bámult a lányra, közben járt az agya, sietve fontolgatta a blendenyílást és a megfelelő exponálási időt. A bezsongástól kapkodott, hogy megörökítse a legígéretesebb képet róla. Később már nem volt szüksége fényképezőgépre. A legkörmönfontabb technikájú gépnél is jobb volt számára az a minden valószínűség szerint szuper, hús-vér-ideg digitális gép, amit az anyaméhben kapott sokféle táplálékból apja génjeinek parancsára kiépíthetett önmagában. Az agyába épített dupla égszínkéklencsés virtuális gép, ha az évek során kissé megkopott is, még sokáig kielégítően működött, redőnyzára is túltett minden fémlamellás redőnyzáron, még a titán fémfóliából készült japán gyártmányúakat is lepipálja, mert expozíciója 1/2000 s-nél jobb, a záridők képzése pedig nyilván elektronikus. Gépe tárhelye pedig végtelenül nagy, minden pillantásával számlálhatatlanul sok színes képet ment el takaros fájlokban agya memóriarészében, és bármikor, a pillanat tört része alatt, előhívhatja ezeket. Álmaimban pedig a legbonyolultabb képszerkesztési programnál is könnyebben alakíthatja mindet, elegyítheti, újrakomponálhatja tetszése, bizarr ötletei szerint. Gépe tökéletes kezeléséhez folyamatosan felhalmozott tudása pedig valószínűleg arra lesz jó, hogy a világban tapasztalt szerelmetes dolgait az örök életre készülve rögzítse. Meggyőződése, hogy teste csontkemény táblájára, harcos sejtjei porcikáira rótt tudása soha nem veszhet el. Digitális képei kiszámíthatatlan elektronikus pályákon tovább keringve, a kozmosz végtelen tárhelyén tömött fájlokban raktározódnak, és a folyamatos frissítés használhatóvá teszi majd mindet, amit életében fontosnak és lényegesnek tartott.
Ösztönző
Kapj magadra valami ruhát, és ki innen, ahol fájlkupacokba gyűjtve digitális szemétként, senkinek sem érdekes fotókkal és gondolatmorzsákkal tele a számítógéped, s íróasztalodon sohasem használt, olvashatatlan jegyzeteid tetszhalottként hevernek a képzelt feltámadásig, hogy majd egyszer értelmes mondanivalóddá váljanak valamelyik leveledben, jegyzetedben vagy a nagyvilágnak szóló üzenetedben.
Párban magány
Bocsánatot kérek minden fájdalmat okozó könyörtelen vallomásomért, amelyek félreértésed magasra épített küszöbén fennakadva illetlen sértések mosogatórongyaként halmozódva megakadályozzák józan és harmonikus együttélésünket. A napi történésekből kiragadott apró melléfogásaink túlzott hangsúlyozásának tekervényei nem hoznak megértést, messze fröcskölődnek a tudatosan keresett csendes békességtől. Írom ezeket, miközben sejtem, hogy nem jutnak el hozzád egyre csomósabbá váló gondolataim. Oda jutottam, hogy belátom, jobb hallgatnom. Nem mondhatom el neked, elmondom magamnak. Annyi próbálkozás után megértésedet nem remélem. Hallgatnom kell. Tudom, nehéz hallgatásban oda a remény. De talán nyugodalmat hoz. Rideg, hideg, kimért viszony, a megszokott polgári módra. Makulátlan házastársi viszony látszata, diszkrét mosolygásba burkolt sablonos viselkedés dekagrammokban adagolva a kölcsönösség jegyében. Aprólékos pontossággal, akár a közös gáz- és villanyszámla aprópénzre porciózása. Fennhangon hirdetett egyetértés, jogosnak ítélt külön-valóság és különvagyon, bármilyen titok elé állítható spanyolfal joga. Nem ezt akarom. Keresnem kell valamiféle bizalomgerjesztő hallgatás-magatartást, ami olyanformán jó, mint Lao-ce szótlanságra biztató bölcsessége.
Így volt?
Amikor a vasárnap délelőtti hallomásos csendben tapogatódzva lebotorkálok a dombra épült kopott tömbházunkból, a mise előtti magamba nézést gyakorolom. Tudatosan. Otthon erre nincs időm, akár az öreg banyáról szóló viccben: teszek-veszek, mosogatok és várom a postást, aki hosszan csenget, mert tudja, hogy hallókészülékemet elfelejtem fülembe gyömöszölni, spórolok azokkal az apró, gurulni módfelett pajkos elemekkel. A postás az én emberem. Feltételezésem szerint csak azért űzi mesterségét, mert adni szeret. Leszámol nekem néhány ezrest. Mindenféle aprólékos rézkarcos rajzolatokkal díszített bankjegyet, kiszedegetek belőle néhányat, mosolygó ábrázattal visszaadom neki, mert magam is szeretek adni. Életem ez ideig csupa adok-kapok volt. Megszoktam. Szokásaim teszik elviselhetőbbé napjaimat. Különben tengődő gyomorsavamnál inkább bánt az örökösen felhorgadó „hogyvolt” agyszomorító bumerángom. Magamat hibáztatom: miért nem csak a szépre emlékezem?!
Ámulat
Micsoda különös kapcsolatok hálózatában válik egyetlen egésszé a világ. Terebélyesedő bükkfaként indult sétára az erdőben. Árnyas erdei úton haladt a füves tisztásig, ahol a költő, valószínűleg édesanyja altatódalát felidézendő, gyötört gyomrában maroknyi altatóval, lelépett a térképről, hogy a halhatatlanság végtelen tengerében olykor újra előtűnjék, gondolatainkban úszkáljon szelíden dalolva, mert bizony „… csak az igaz, ami végtelen, minden véges: megalkuvás”. És mert a megalkuvás orvossága a tagadás. „De mit? Mikor? Miért? A tagadást is tagadva?” A végtelen sok kérdés elől zihálva menekült a gondolatmagvakból sarjadt sokszögű erdőben: „nem egy apa, nem egy nemzet, nem egy faj, de maga a nem: emberiség, aki nemzett”. Átsuhant rajta a gondolat, hogy „nem lehet az ember fából”, de nyögve ragaszkodott erdő-természetéhez, profetikus hajlandóságok munkáltak benne, mint az éltető nedvek, minden arra biztatta, hogy keljen és járjon, tudással törölje nevét a veszélyeztetett emberi állatok csordáinak egyre bővülő listájáról.