Rendezés

Ez a címe a drámának, amelyet január végén, ősbemutatóként vitt színre a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat. Szerzője és rendezője is Bartis Attila.
Az egyszavas cím és az egyszerű, mégis szuggesztív plakát miatt az egyszeri néző azt gondolhatná: egy jellegzetesen mai, játszadozós, rohangálós, kísérletezgetős, netán felszínes előadásra vált jegyet. Hatalmas tévedés! Ezen előretolt egyszerűség ugyanis Bartis Attila első, minket célzó, brutális átverése.
Amint megnyílik a kisterem ajtaja, fekete díszletfalak között vonulunk helyeinkre. A sötét folyosó végén kitárul a tér: egy nyomasztó, ajtók nélküli szobába érkezünk, a kétoldalt elhelyezett nézőterek között egy kis asztal, karosszék és ágy látványa fogad. Világítás alig, minden sötét, gyászos, fekete. A karosszszéken ül, férjét átkozza és annak kéziratait tépdesi Olga, az író és rendező János felesége, miközben férje az ágyban fekszik. Mint hamarosan kiderül: már halott. Órák óta az.
És innen kezdődik a játék – a szó igazi értelmében vett, a homo ludensre korántsem emlékeztető, súlyos, nehéz, hazugságokkal terhelt, nyomasztó, mégis felvillanyozó, pergő, színházból, lelkiismeretből és emberi sorsok rétegeiből összeálló dramaturgia, cselekmény és szüzsé. Hirtelen felgyúlnak a fények, a jelenet leáll, János felkel. A halott nem más, mint Karcsika, a kellékes (Galló Ernő). Vissza az egész! Mert kiderül: egy készülő előadás egyik jelenetét láttuk éppen. Színházban vagyunk és színházcsinálást nézünk – próbafolyamatot, amelyet az író, az igazi János (Korpos András), a színház főrendezője állít éppen színpadra. Színház a színházban – íme, Bartis másodszori, minket érő, fellélegeztető átverése! Az a nyomasztó valami, aminek az előbb tanúi voltunk, csak egy előadás részlete. Mi pedig részesei lehetünk annak, ahogyan ez az előadás megszületik. Egy jópofa, színházi klisékkel, poénokkal teli próbafolyamatnak. Hátra lehet dőlni, lazíthatunk. Ismét hatalmas tévedés!
János, az egzaltált, gyakran filozófusi magasságokban derengő rendező titokban a saját életét írta bele bemutatandó darabjába, és színészeivel különleges szimbiózisban él. Mert ő az Olgát játszó Klára (P. Béres Ildikó) egykori férje, aki ezt a kapcsolatot és szakítást nem felejtette el. Fiatal színésznője, az Olga lányát, Annát játszó Lili (Kádár Noémi) titokban szerelmes belé. János az Olga szeretőjét alakító Péterre (Bartha László Zsolt) irigykedik, annak szép családi élete miatt, miközben folyamatos konfliktusban áll régi kollegájával, az Olga egykori államügyész, de megvakult apját megformáló Sándorral (Kilyén László). És ahogyan a János által írt darabban minden sötét, súlyos titok a felszínre kerül, úgy történik ez a „való” életben is, a próbafolyamat során.
E történések bemutatásához mesteri formulát választott Bartis. A jelenetek váltakozása a következőképpen alakul: a színészek a színpadon találkoznak a rendezővel, és végigpróbálnak egy-egy jelenetet. Majd másnap ismét. Harmadnap ismét. A néző így két előadást láthat egyszerre: azt, amelyet János írt és rendez – ez képezi mindennek az alapját –, és azt, amelynek során az előbbi megszületik. De e két történet lassan, nagyszerű dramaturgiai fordulatsorok következtében összefonódik, majd eggyé válik. Mindkét esetben a kommunizmus bukását követő években vagyunk, valahol Közép-Kelet-Európában. A darabbeli János író és rendező volt, aki meghalt, mert Olga nem hívta ki idejében a mentőt. Olga gyűlölte Jánost annak feltételezett, színésznőcskékkel történő kicsapongásai miatt, Anna pedig gyűlöli az anyját, mert hagyta Jánost meghalni. Mindezt egy sötét, végérvényesen helyrehozhatatlan, titkokkal teli mechanizmus működteti. Jánost Olga apja ítélte tíz évnyi börtönre annak ’56-os tevékenysége miatt. Olgát egy szovjet diplomata megerőszakolta, Anna az ő lánya. Olga a János legjobb barátjának szeretője lett. Amikor az évtizedekig rejtegetett igazság kiderül, Anna tönkremegy, az addig is csak nyomokban létező család szétesik. A darabot rendező „valódi” Jánost az Olgát alakító Klára apja ítélte börtönre.
A rendezés tulajdonképpen János önéletrajza, amit kollegái, főként egykori felesége, nehezen viselnek. E két szálból tevődik össze a bonyolultan hangzó, de cselekményében egyszerű történet, amelynek gyilkos feszültségét Bartis Attila időről időre bravúrosan oldja fel. Valóban láthatunk benne színházi kliséket – hisztis rendezőt, bosszúszomjas dívát, rajongó kellékest, szerelmes ifjú színésznőt, színpadi poénokat, elvont fogalmakról szóló veszekedéseket – de a lényeg nem ezek között keresendő. A lényeg ott van, ahol a színésznő Klára teljes átéléssel adja tovább a karakter Olga tragikus sorsát – a sorsot, amely az övé is. Ahol a dühbe és depresszióba süllyedő Anna szerepével tolmácsolja Lili viszonzott, mégis viszonzatlan szerelmét. Ahol a vak apát játszó, régi barát, Sándor végül összeroppan a borzasztó igazság súlya alatt.
Bartis Attila drámája tobzódik a nagyszerű fordulatokban, pergő jelenetekben, a látszólag egyszerű, de roppant súlyos és egy sokat tapasztalt ember bölcsességét tükröző vitákban, veszekedésekben, párbeszédekben. Ismeri a csend hatalmát és tudja, hogy mikor kell használni azt. Ismeri a fogak között kisziszegett igazság erejét, a néma, de fájdalomba torzult arcok mögötti tragédiák megjelenítésének módját, miközben egy percig sem válik giccsessé, ömlengőssé. De rendezőként mindeddig nem jegyezhettük. Most már igen. Mert a Rendezés az író ezirányú tapasztalatlanságát csöppet sem tükrözi.
Egy olyan sötét, nyomasztó, mégis lebilincselően izgalmas előadást láthattunk, ahol minden kerek egész, ahol semmi sem válik idegenszerűvé, ahol a sötét harmóniája megvalósul és bennünk marad. A próbafolyamat nagyszerű trükknek bizonyult a jelentsorok egymásutániságának biztosításához – János közülünk, a láthatatlan nézők közül rendez, mi vagyunk a kukkoló harmadik. A különböző dühkitörések és viták ellenére az előadás egészére a nagyfokú letisztultság, egyszerűség jellemző: ennek is köszönhető a szenvedés megjelenítésének, a titkok végső kimondásának, majd az ebből következő meghasonlásnak az átütő ereje.
Mindebben remek partner volt a társulat. Korpos András kiégett, lelkifurdalástól gyötört főszereplője, P. Béres Ildikó múltját betegesen tagadó Olgája és a bánatát cinizmusban kiélő Klárája, Kádár Noémi nagyszerű, a tinédzserkor nehézségeit tragédiák között átélő, gyilkos iróniába menekülő Annája és tisztaságától megfosztott Lilije, Bartha László Zsolt a helyzetet menteni hiába próbáló Pétere, az Olga lelkiismeretét megjelenítő Kiss Bora sunyi eltántoríthatatlansága, illetve Kilyén László karakterei: a makacs és magányos, vérbíró államügyészt játszó, majd hatalmasat csalódó Sándor... Mindvégig hihető, letisztult, sokszor szókimondó és a maguk összetettsége ellenére szükségszerű és tökéletes egyszerűségben tolmácsolt alakításokat láthattunk.
Bartis Attila mesteri fordulattal zárta le előadását, fordulattal, amelyet nem árulhatunk el. De a záró jelenet megindító tisztasága volt az, aminek kapcsán, a fentebb említettek mellett is meggyőződhetünk arról, hogy az utóbbi évek egyik legjelentősebb előadását láthattuk Marosvásárhelyen.



Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata. Bartis Attila: Rendezés. Rendező: Bartis Attila. Szereplők: Korpos András, P. Béres Ildikó, Kádár Noémi, Kiss Bora, Kilyén László, Bartha László Zsolt, Galló Ernő, Csíki Szabolcs, Varga Balázs. Díszlet- és jelmeztervező: Márton Erika, rendezőasszisztens: Kölcze Kata, ügyelő: Vajda György, súgó: Ferenczi-Tóth Katalin.