.svg)
Mikor rájöttem
Mikor rájöttem,
mennyire esetlegesek az emlékeim,
mennyire részlegesek, csonkák, torzak
– nem akartam már emlékezni semmire.
Mikor rájöttem,
a dolgokban az érzékeim korlátai munkálkodnak,
hogy tapasztalataim örvényébe zuhanva
kap lángra minden, ami elér
– nem akartam már semmit látni, hallani, szagolni, ölelni.
Ezért többnyire csak képzelődni szoktam.
Így nem tévedhetek.
Szövöm
Szavakból szövöm a hálót,
hurkolom, csomózom a zsineget,
saját mirigyeimből fakasztottam fel,
ott tekereg a lábam előtt,
elvarázsoltan követem,
hogyan lesz a kezeim között belőle
biztosan összefogó bog, tartós szerkezet.
Mintha nem is én dolgoznék rajta,
hanem maguktól kapcsolódnának össze a szálak,
alakulnának ki a kötések.
Kettős csomót kötök, halászcsomót,
egyszerű kötést használok,
míg feszes lesz a háló és erős,
eltéphetetlen.
Majd a kész hálót végighúzom az óceánok, a tengerek alján,
a folyamok, a folyók medrében,
felfelé a patakok, az erek kanyargós vájatain,
s lélegzet-visszafojtva lesem,
rettegve várom,
hogy amikor kiemelem,
lesz-e a valami más is benne,
mint amit én helyeztem bele.
Sokáig
Sokáig azt hittem,
ez elég:
csendes szuszogásod mellettem,
bőröd hajlékony páncélja,
tested ideékelt jelenléte.
Több semmi más nem kell,
hogy elhiggyem:
összetartozunk.
Aztán megszólaltunk.
Létezik
Létezik egy olyan odafigyelés,
túlvilági fókuszálás,
amitől a szavak vízcseppeknek kezdenek tűnni,
a mondatok hullámoknak,
az egész nyelv pedig óceánná változik,
amelyben minden jelentés, utalás nélkül,
értelmetlenül háborog a mélység.
Mindent
Az állatok mindent tudnak.
Kevés a mindenük.
Az emberek keveset tudnak.
Mindig sok, végtelenül sok,
visszabonthatatlanul sok a mindenük.
