Rejtőzködő félelem

Angolkeringő 11.

(Mark Haddon: The Red House)

Remekül válogatod a szereplőidet, szívemnek kedves helyen gyűjtöd őket össze. Három-négy család egy faluban, ennél több nem is kell egy írónak” – írja 1814-ben egyik levelében Jane Austen regényírással kísérletező unokahúgának. Austennél feltétlenül bálokra és utazásokra van szükség ahhoz, hogy a cselekmény felpörögjön, a fordulatok bekövetkezzenek. A vidéki házak szalonjaiban és reggelizőasztalai mellett viszont, miközben látszólag nem történik semmi, csak úgy szikrázik a feszültség.

Legyen az krimi, lektűr vagy szépirodalom, Agatha Christietől, P. G. Wode­house-ig, Virginia Woolftól Ian McEwanig minden olvasó által „általánosan elfogadott igazság”, hogy ha néhány embert összezárnak pár napra egy vidéki házban, előbb-utóbb összetűzésekre, bocsánatkérésekre, szövetségek kötésére és árulásra kerül sor. A különböző generációkat egymással szembefordító, majd kibékítő családtörténet a huszadik század fordulóján, első felében volt igazán népszerű. Mark Haddon gesztusa, amellyel egy házba gyűjt különféle családtagokat, hogy a műfaj konvencióit követve szembeforduljanak egymással, ugyanakkor megpróbálják meg is érteni egymást, olyannyira szabványkövető, hogy az már merésznek is mondható. Ahogy első felnőtteknek írt, sikerkönyvvé lett regénye, a 2003-as A kutya különös esete az éjszakában voltaképpen nem tesz mást, mint átlép a detektívregény megszokott „kiagyilkos?/whodunit” kérdésén, úgy új regényében, a 2012-es The Red House-ban (A Vörös ház) sem hagyományosnak mondott családregénnyel van dolgunk.

Christopher Boone az első regény narrátora, egy tizenöt éves, autista fiú, aki a szomszéd pudlijának megölését kutatva fedi fel családja titkolt ügyeit, és találja meg halottnak hitt anyját. A kutya különös esete az éjszakában azonban nem a nyomozás története, hanem a kamasz Christopheré, az autisták avatatlanok számára különös, felfoghatatlan belső szabályok mentén formálódó világának rajza. Christopher John Francis Boone Asperger-szindrómás, fel tudja mondani „a világ összes országát és fővárosait, és minden prímszámot 7057-ig. Jól kijön az állatokkal, de nem érti az emberi érzelmeket. Nem bírja elviselni, ha megérintik. És gyűlöli a sárga színt.” Életét fellebbezhetetlen törvényekké nőtt apró szokások irányítják, ezek ismeretében válik a nagy földrajzi felfedezések korát megszégyenítő, világteremtő hőstetté a pudligyilkos személyének leleplezése közben mintegy mellékesen kibontakozó családi dráma megismerése és egy londoni utazás.

A The Red House látszólag hagyományos angol regényvilágot ígér: van benne vidéki udvarház, néhány kisebb-nagyobb családi titok, szerelem és hűtlenség, egy kvázi-gyilkosság (az egyik szereplő agyonüt egy patkányméregtől haldokló cickányt), némi hősiesség és még egy kísértet is. Mégsem a Hitchcock-filmek sokaságát ihlető Daphne du Maurier Rebeccáját olvassuk, hanem egy nagyon egyszerű, huszonegyedik századi történetet, amelyben a ház titokzatosságát nem a korhadt lépcsők nyikorgása okozza, hanem az akadozó, kiszámíthatatlan térerő.

Mark Haddon nyolc embert, négy felnőttet és négy gyermeket zár össze egy hétre, hogy „ne tegyenek semmit, és élvezzék”. Richard, a jól kereső edinburghi orvos húsz éve nem tartotta a kapcsolatot húgával. Amikor anyjuk temetésén találkoznak, egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve meghívja az anyagi gondokkal vesződő Angelát családostól, hogy töltsenek együtt egy hetet egy Herefordshire-i vidéki házban. A gyermekkori emlékek idézésére, gyermekkori traumák feloldására szánt vakációra Richard magával hozza második feleségét, Louisát és annak kamasz lányát, Melissát, míg Angela örök munkakereső, link férjével, Dominickal és három gyermekükkel, a tizenhét éves atléta Alexszel, a tizenöt éves, frissen hívő kereszténnyé vált Daisyvel és a nyolcéves Benjyvel érkezik, akit egzisztenciális kérdések, szuperhősök és az altesti humor különféle formái foglalkoztatnak.

Nyolc ember, akiket vérségi és házassági kötelékek fűznek össze, de akik voltaképpen szinte semmit nem tudnak egymásról. És ez a nem tudás nem csupán azokra vonatkozik, akik gyakorlatilag először találkoznak, nem csak a testvérek idegenek egymás számára, de a történet során kiderül, hogy a házastársak is titkolóznak egymás előtt, szülők és gyerekek sem értik meg egymást. Ebben nincs semmi különös, de az idegenség attól még fáj, érzékelteti Haddon.

„Nem törte össze a kocsit és nem csinált fel senkit, amiért hálásak lehetnek neki, de mindig ott volt a távolság – gondolja Dominic a nagyfiáról. (…) Lehet hogy ez is valami tinédzser-dolog. A szülő dolga, hogy végzetesen és totálisan tévedjen. Végül is nincs rád szükségük, a nemzedékek, mint fán a levelek, a fiatalok átveszik tőled a világot, amely már nem is érdekel igazán.”

A regény impresszionista indításában sorra jelenik meg a nyolc szereplő, ahogy autón, illetve vonaton tartanak Hay on Wye felé, ahol egy bérelt ház várja őket, benne „scrabble, rongyos doboz valamelyik fiókban, egy ötvenegy darabos kártyapakli és egy kecskefarm prospektusa. És persze eső.” Az ablak túloldalán felvillannak és eltűnnek képek, apró jelenetek. A gyors váltások miatt az olvasó eleinte nem is érzékeli, éppen melyik szereplő belső monológjába hallgat bele.

Könyvrészletek, zenefoszlányok, tévéműsorok töredékei keverednek intim gondolatokkal, levélrészletekkel, bevásárlások listájával. A mindennapi élet pontosan megfigyelt és visszaadott banális pillanatait átszövi a környező táj derűs szépségének leírása vagy egyik-másik szereplő gondolatai arról, hogy vajon milyen lehetett a régi háznak és lakóinak élete. A jelen pillanat átfutó képeinek egy része szinte véletlenszerűen rögzül, emlékké válik, de az emlékezet néha pontatlanul helyezi el őket: „valahányszor Louisának eszébe jut a völgy, úgy fog emlékezni rá, hogy felpillant a kertből, és egy repülőt lát, éghet a motorja, mert füstöt és lángcsóvát húz maga után, holott ezt majd csak hazamenet fogja látni, amikor egy repülőtér mellett hajtanak el.”

A The Red House első látásra nem kifejezetten olvasóbarát próza, Mark Haddon a gondolatfolyam Virginia Woolf óta bevált technikáját alkalmazza, de egy pörgős videoklip gyors vágásaival: néha bekezdésenként más-más személy kerül a figyelem fókuszába. A párbeszédek dőlt betűvel szedettek, mintha háttérzajként hallanánk őket, itt sosem az a fontos, ami elhangzik, hanem amit gondolnak róla. A nyolc ember gondolatai helyenként összecsengenek, de többnyire nyolc különböző dallamként futnak egymás mellett. Haddon ezzel a prózatechnikával aláhúzza azt, amit a regény cselekménye is érzékeltet, hogy a szorosnak, sorsszerűnek hitt kapcsolatokban is mennyire egyedül tud lenni az ember.

Mark Haddon

A változó fókuszú közelképekből lassan kirajzolódik, hogy miközben látszólag pihennek és élvezni próbálják egymás társaságát a vigasztalhatatlanul zuhogó angol esőben, egyik szereplő sincs igazán jelen, mindannyian saját életük megoldatlan konfliktusait hurcolták magukkal a telefonos fedettséggel és internetkapcsolattal nem, vagy csak a széljárás függvényében, mintegy véletlenszerűen rendelkező udvarházba.

A szereplők legtöbbjét valamilyen kimondatlan probléma nyomasztja, amelyet megpróbálnak felfüggeszteni egy hétre, de szabadulni tőle természetesen nem tudnak. Richard egy küszöbön álló malpraxis pere miatt aggódik, Louisa azon őrlődik, beszéljen-e a konzervatív Richarddal drogozással, depresszióval és üres szexuális kapcsolatokkal teli múltjáról, Dominicot egyre kényelmetlenebbnek érzett házasságon kívüli kapcsolata nyomasztja. A tanári munkájában kiégett, elfásult Angela mindegyre halva született csecsemőjének szellemét látja, a lányét, aki azon a héten töltené be tizennyolcadik évét, és akinek a nevét rajta kívül a családból már mindenki elfeledte. A szép Melissa az iskolából való kicsapástól fél, Daisy esze az élet értelmén, Benjyé az elmúláson, Alexé a szexen és a pályaválasztáson jár.

Richard és Angela problémás szülők traumatizált gyermekei, egy zsarnoki apa és egy alkoholizmusba menekülő anya árnyékában nőttek fel. Az egyhetes vakáció alatt ismerik fel azt, hogy emlékeikben más-más szülők élnek, hogy a kettőjük közti távolságért („Sokszor nehezemre esik elhinni, hogy Richard meg én rokonok vagyunk”) valahol a soha el nem ismert, emlékekben kiigazított, felejtéssel kozmetikázott gyermekkor okolható. Angela törleszteni, számon kérni érkezik, elismerésre vágyik, amiért az ismert képlet szerint éveken át ő törődött haldokló anyjukkal, míg Richard csak a csekkeket küldte és gondosan került minden kapcsolatot. Richard viszont szívesebben tetszeleg a számára kényelmes, nagyvonalú házigazda szerepében, nem akarja felnyitni a már lezártnak tekintett múltat. Végül mindketten kénytelenek engedni, egymás felé fordulni, elfogadni, hogy életük meghatározó élménye, a közös gyermekkor más-más módon él bennük, és hogy éppen kettejük közös erőfeszítésére van szükség ahhoz, hogy szembe tudjanak nézni vele. Richard és Angela nem találnak vissza a testvéri szeretet elveszített érzéséhez, idegenek maradnak egymás számára, de olyan idegenek, akik talán már tudnak beszélni egymással.

A gyors fókuszváltásoknak köszönhetően Haddon nemcsak megragadja azt, ami az egyes nemzedékek fejében jár, hanem állandóan ütközteti is azokat. Felnőttek, kamaszok és a gyermek Benjy kirajzolódó portréi közül a gyermek/kamaszportrék tűnnek sikerültebbeknek. Miközben a felnőttek meglehetősen egysíkúak, van egy erős, határozott férfi (Richard) és egy önmegvalósításra képtelen lúzer (Dominic), egy gondoskodó, csinos nő (Louisa) és egy, a folyamatos gondoskodásban elfásult (Angela), addig kamasz gyermekeik, és a serdülőkoron még innen várakozó Benjy helykeresése, formálódó jelleme izgalmas portrékat eredményez.

A tizenöt éves, gyönyörű Melissa a tinifilmekből ismert „szívtelen, menő csaj”, aki miatt egyik meghurcolt osztálytársnője öngyilkosságot kísérelt meg. Ő a ravasz manipulátor, a taktikus játékos, aki közben szenved az ürességtől, a szeretetlenségtől, az igazi célok hiányától. Kislányként vágyik arra, hogy szeressék, tüskés kamaszként riasztja el a kedvességet, érzéki és jéghideg femme fatale, aki éjszakánként telesírja a párnáját. „Olyan lesz, mint az apja: gazdag, sikeres és mindig mindenkire dühös” – mondja róla az édesanyja.

Az ugyancsak tizenöt éves Daisyt a világ és az élet értelme izgatja, a frissen megtalált keresztény hit (amit laikus családja némi lenézéssel kezel), és a váratlan homoszexuális indíttatásban megnyilvánuló ébredező szexualitás. Daisy igazi csendes, befele forduló kamaszlány, aki kétségbeesetten próbálja megtalálni a különféle indíttatások között önmagát, a kitárulni látszó lehetséges utak közül a „helyes” és „egyedül üdvözítő” utat.

Benjyt egzisztenciális kérdések nyomasztják, a nagymama halála és temetése óta a létezés és a halál gondolata foglalkoztatja. Zavarja, hogy nem érti a felnőttek világának szabályait, kényelmetlenül és elveszetten érzi magát az érkezések, távozások, ajándékozások és megköszönések rituáléi között. Nintendo és fakard a helyi szuvenírboltból, esti mese és utazásokra a kő-papír-olló Benjy által kiötölt változata, amit „kaka-pisi-hányásnak” neveznek, a nagytestvérekkel való meleg, hol bakalódó, hol összeboruló kapcsolat, ilyesmikből áll Benjy vakációja, amelyet azonban minduntalan beárnyékol az, hogy képtelen megbékélni az elmúlás gondolatával. „Mert Benjy pandaként vagy gorillaként szeretett volna visszatérni, de bármibe beleegyezett volna, ha biztosítják, hogy visszatérhet. Nem akart arra gondolni, mi történt a cickánnyal, mi történt Nagyival, nem figyelt oda Alexre, és beleírta a nevét a rizottóba, nehogy elsírja magát.”

A könyv talán legemlékezetesebb figurája Alex, aki tesztoszterontól vibráló, nemtörődöm kamaszként érkezik a Vörös házba, ahol esténként hol Melissáról, hol az anyjáról fantáziálva önkielégít a fürdőszobában, reggelenként kilométereket szalad a környező dombokon és rövidesen összeakaszkodik a családfő és alfahím szerepet játszó Richarddal. Kamaszgyerekként érkezik, egy hét múlva erős, másokról gondoskodni képes férfiként távozik, és ebben nem csak az játszik szerepet, hogy megmenti balesetet szenvedett nagybátyját a viharban. Alex felnőtté válik, amikor felismeri, hogy gyenge és komolytalan apja helyett neki kell vigasztalnia kétségbeesett húgát, támaszt biztosítania öccsének és kímélnie az idegösszeomlás szélén álló anyját. Ehhez persze elengedhetetlen az apával való konfrontálódás, a rituális „apagyilkosság”, amelynek végén Alex tudja: „igen, az apja lusta, gyenge és önző, de ő áll közte és valami más között, ami hideg, hatalmas, sötét és teljesen embertelen. Rájön, hogy amikor majd meg fog halni, a szülei nem lesznek ott, hogy átöleljék. Először életében valóban egyedül van.”

A halál mindig is jelen volt Mark Haddon munkáiban, de most mintha erőteljesebben érződne: a Vörös ház minden alkalmi lakójának szívében szorongás bujkál. Ez a rejtőzködő félelem nem indít nagy tettekre, nem jár nagy felismerésekkel. Eltelik egy hét, és a nyolc ember csaknem ugyanolyan idegen marad egymás számára, mint amikor megérkeztek. Majdnem. Mert azért megtettek apró lépéseket egymás felé, és ha nyugalmat nem is, de valamelyest éleslátást mégis nyertek a konfliktusokból, valamennyi vigaszt merítettek abból, hogy a kényszerű közelség hatására beszélhettek félelmeikről, meghallgathatták mások gondjait. Ezt a félszeg egymás felé fordulást, amit már nem a vérségi kötelékek, hanem a közös élmények és a szimpátia hitelesít, jobban érzékeli a műszer, mint az emberek. Távozáskor elkészül az elmaradhatatlan csoportkép, és évekkel később, ha rápillantanak, „rádöbbennek, hogy a fényképezőgép mindannyiuknál tisztábban látott valamit”.