Reggeli

Részegh Botond munkája.

Múltkor is így kezdődött, hogy kint a fagy meg a jég, benne meg ez a drótszőrű kis dög, mormolom, mikor reggel kidob magából az ágy. A kávé illata lassan fő, nem győzöm kizárni mindenhonnan, hogy ne járja át megint az egész lakást. Szobakonyha, itt lakom, hűvös van bent, ilyenkor, télen a legrosszabb. Becsóválja magát a drótszőrű az előszobából, szájában hozza az aznapi postát, amit magamra veszek, és nagy nehezen elolvasom. Recseg a nadrág, amikor felhúzom, lehet, hogy stoppolni kéne. Nem a nadrágot, annak már régesrég befellegzett, hanem bejutni valahogy a városba. Hó vége van… De nem kell hó végének lenni ahhoz, hogy mindig szegény legyek. Ha a ruhám papírból van – gondolok vissza a recsegésre, miközben megetetem a drótszőrűt –, a víz átitatja. És ha átitatja, akkor bármi, ha rám fröccsen, ha rám folyik, ha lehull, legyen az esőcsepp, hópehely, a plafon sötét, penészszörnyéből csepergélő poshadás, vagy megiszom azt a finom, frissen főtt zacckávémat… akkor én meghalok.
A száraz eledelt kesztyűben adom a drótszőrű elé, aki mohón falni kezd, majd hirtelen felemeli a fejét, a falon csüngő, törött tükörbe bámul, és megugatja a képem, mint aki nem ismer fel. Végignézek magamon, azon az arcon, ami nem is az enyém, a lábamon, ami a Blikkből, a sokat hordott pulóveremen, ami a sarki napilapból van és Károly bá’ árulja egy százasért, elfanyalodok. Felkapom a papírokkal teli táskát. Szakadáshang. Papírgyengeség járja át a karom, és akkor veszem észre, hogy a jobb vállamon megsárgult már a cikk, ami az Aranycsapatról szól, és olyan rengeteget forgattam. Sebaj, megyek táska nélkül, stoppolok a másik kezemmel, vagy egyszerűen hajtogatok magamnak egy bankót, egy olyan ízléseset, kaparós sorsjegyből, amit a térdem hajlatában találok. Tollat veszek elő, habozok a tinta miatt, hogy akkor mit, meg hova, meg folyni fog, majd laza mozdulattal egy ezrest firkantok magamra, a tinta jólesően járja át a rostjaim.
Búcsúzóul odaintek a drótszőrűnek, akit cserébe átjár a boldogság. Hirtelen mozdulattal megnyalja az arcom, és egy hatalmas kelést hagy maga után. Így biztos nem vesz majd fel senki, szitkozódom, belerúgok a drótszőrűbe, aki sírva arrébb rohan, hogy fogok így stoppolni, ordítok rá, mintha értené, mit tett. Leragasztom a sebet, majd azt mondom, műtét helye, a karomra meg, hogy balesetben vágta le egy vonat.
Hirtelen eszembe jut anyám. Anyám nem engedett sportolni, anyám nem engedett hócsatákba és a Balatonba sem. Anyám mindennapos programja az volt, hogy alaposan átnyálazott, mint egy soha ki nem nyitott, díszes könyvet, aztán bedugott az ágyamba, és rám zárta a vitrinajtót. Most előttem van anyám mosolygó képe, mikor épp kiveszi a kezemből a fagyit, a kólát és a narancslevet, inkább ismét átnyálaz, inkább ismét csak nézeget, mondja a magáét, édesen csordogáló, szép szavak áztattak el engem mindig, jövök rá, akkor is, mikor megérdemeltem volna a zivatart. És akkor ott, gyalog a főúton, mert stoppra hiába vár így, fél karral az ember, hirtelen elered az eső.

Magyar Boglárka 1999-ben született. Budapesten él, az ­ELTÉn tanul. Prózái eddig többek közt a FÉLonline.hu-n, a Nincs Online folyóiratnál, A Vörös Postakocsiban és a Pannon Tükörben jelentek meg.