Reditio

Lassan fogtam csak fel, hogy sikerült élve eltemetnem magam.

Pedig olyan könnyen ment az elején. Az alagút már jó darabon kész volt, jutott hely a mozgásra, sőt még némi világosság is szűrődött le odafentről. Mielőtt elindultam, megfentem az ásó élét; gond nélkül hatolt a rögök közé. Kezdetben lefelé haladtam, majd oldalirányba. Ekkor persze már kúszni kellett, de nem zavart, lendületben voltam. Pár jól irányzott szúrás, és mászhattam is tovább, magam mögé kotorva azt, ami addig az utamat állta. Kúszás, lapátolás és megint kúszás, pihenő nélkül. Egyre gyorsabban ástam ki egyre nagyobb földdarabokat. Óvatosságom elpárolgott; csak minél messzebb akartam jutni. Aztán hallottam valami tompa dübbenést. És a nyakamba szakadt az a fekete tömeg.

Nem láttam, nem is éreztem semmit. És meg se ijedtem. Csak vártam, bár nem tudtam, mire. Múltak a néma percek; aggasztó gyanúm támadt. Hogy ez talán már az. Furcsálltam, mert nem erre számítottam. De hát, gondoltam, miért is ne lehetne ilyen? Se jó, se rossz. Nekem az már-már megváltás lenne. A semmi.

Csupán az örök unalomtól tartottam, de ahogy telt az idő, a sötétség homályos képeknek adta át a helyét. Lomhán követték egymást. A mészfehér cellaház, a clausura levendulaéréskor, a visszhangos káptalanterem, az árnyas vadalmáskert, a kastély porszagú könyvtára. Sok-sok kötet; a legtöbb majd’ szétfoszlik, van viszont néhány vadonatúj is, Bécsből hozatva; a többségnek a címére sem emlékszem, de néhányat betéve tudok. Ekkor jött az ötlet. Ha ezek itt most emlékek, és az enyémek, márpedig azok, akkor én is létezem még. És talán nem is csak a lelkem.

Megmozdultam. Épp csupán annyira, hogy kiderüljön, megvan-e a testem. Megvolt. A térdem a hasam alá húzva, a karom a fejem felett. A bordám sajgott is egy kicsit, ahogy egyenletesen meg-megemelkedett. Éltem tehát, de hamar rájöttem, hogy nyilván már nem sokáig. Az üreg, amelyben feküdtem, alig volt nagyobb nálam. Az a kevés levegő, ami még maradt, mintha nem is onnan, hanem a nedves rögök közül szivárgott volna a tüdőmbe. Mégsem estem pánikba. A tudat, hogy én ezt megérdemlem, hogy csak azt kapom, amit adtam, különös megnyugvással telepedett rám. Összébb húztam magam; egy adag föld a bokámra omlott. Meleg volt. Átfutott az agyamon, hogy talán mégiscsak jön a tűz, melyben örökké égek majd. De nem nőtt tovább a hő, maradt a kellemes langyosság. A képek eltűntek. Mindegy volt, hogy nyitva tartottam-e a szemem, vagy csukva. Lehunytam. Pusztán a rend kedvéért. Hallgattam a szívverésemet; számoltam a dobbanásokat. Lassult az ütemük. És ezzel együtt a fejem is nehezebbé vált. El-eltévesztettem a számokat; nehezen figyeltem bármire. Majd már nem is.

Nagy robaj és egy hosszú zuhanás. A becsapódás fájdalmára eszméltem fel igazán. Még mindig feküdtem, de már nem a koporsóméretű üregben. Mély lélegzetvételeim visszhangja elárulta, hogy valamilyen tágasabb térben vagyok. Tapogatóztam. Kezembe akadt az ásó nyele, majd a tűzszerszám is, amely bizonyára kiesett a csuhámból. A gyertya még nálam volt. Pattant a szikra, a kanóc sercegve meggyulladt. Gyér volt a fény, de felnézve rögtön láttam, a járatom teljesen beomlott, és féltem, hogy a föld hamarosan továbbzúdul, egyenesen rám. Nem volt visszaút; igaz, nem is akartam, hogy legyen. Az ásóba kapaszkodva feltápászkodtam; egészen kiegyenesedhettem. Körbenéztem. A nyirkos, barna fal folytonossága csak az egyik oldalon tört meg; a gyertyavilág beleveszett a sötétbe. Egy, a korábbinál sokkal ősibb alagút bejáratánál álltam. Nem volt kérdés, merre tovább.

Hiába próbáltam eldönteni, hogy a járat vajon mesterséges vagy inkább a természet szüleménye. Boltozata már-már tökéletesen szabályos volt, mégsem leltem rajta nyomát sehol az emberi kéznek. Csak föld és szürke kő. A fejemre apró rögök, kavicsok potyogtak, olykor egy-egy féreg. Lejtett a talaj, a levegő pedig egyre csak hűlt. Kezdtem megdermedni. Mintha nem is vér, hanem fagyos víz folyt volna az ereimben. A gyertyáról lecsorgó forró viaszt nem is éreztem a kezemen.

Az alagút összeszűkült, muszáj volt lehajtanom a fejem. Odafentről eredő, hajszálvékony gyökérvégek siklottak végig a tarkómon. Lépéseimet élesen roppanó hangok kísérték; először csak üres csigaházak, később viszont már elhullott kártevők csontocskái is. Fáztam. Minden egyes mozdulathoz külön erőt kellett gyűjtenem. Aztán egyszer csak tömör földbe ütköztem; az út véget ért.

Kimerülten rogytam le egy vaskosabb, kettéágazó gyökér villájába. Sejtésem se volt, milyen rég hagytam el a felszínt; talán csak néhány óra, de akár már egy egész nap is eltelhetett. Képtelenségnek tűnt, hogy folytassam. Összeszorítottam vacogó fogaim. Tudtam, hogy jobb lenne, ha belenyugodnék a sorsomba, ám ezúttal nem volt olyan könnyű, mint korábban. Folyton csak az járt a fejemben, hogy az Úr még nem akarhatja vesztemet, hisz akkor nem engedte volna, hogy ilyen messzire jussak. Némán fohászkodtam, mintegy megszokásból. De az égnek címzett gondolatok visszapattantak a járat boltozatáról. Ilyen egyedül még a cellaház magányában sem voltam soha. A gyomrom hevesen remegett. Akárcsak a gyertya fénye.

Így vettem észre. A kezem merev volt már; csak egyvalami táncoltathatta meg a lángot. Egy gyenge fuvallat volt az, valahonnan a hátam mögül. Reménykedve fordultam a földfalhoz, melyet addig végső akadálynak hittem. Figyelmesen átvizsgáltam, és az egyik pont mellett csakugyan jobban vibrált a gyertya. Alig lehetett látni, de ott volt a rés. Belemélyesztettem a körmöm. A rögök puhák voltak; hamar kivájtam őket. Előbb a csuklóm tűnt el, majd a könyököm is. A levegő áramlása felerősödött. Immár biztos volt, van olyan, hogy odaát.

Visszahúztam a karom, megmarkoltam az ásót, és ügyetlenül szurkálni kezdtem a földet. Csak fél kézzel dolgozhattam, mert a fényt is tartanom kellett közben. Az ásóhegy gyakran gyökérfonatokba vagy zöldesen csillogó kövecskékbe ütközött. Végül azonban, egy nagyobb döféssel, áttörtem a másik üregbe. Bevilágítottam a lyukba, de az el-ellobbanó, egyre hidegebb színekben játszó lángocska mit sem ért. Persze nem számított. Igyekeztem kitágítani az átjárót, és mikor úgy ítéltem, hogy már át fogok férni, egyetlen lélegzettel léptem tovább a sötétségbe.

Dőreség volt, rögtön el is botlottam valamiben. Az ásó meg a gyertya kihullott a kezemből; tehetetlenül zúgtam alá egy meredek lejtőn. A fájdalmas bucskázás végén tompa puffanással terültem el, és mintha ezernyi tüske szúrt volna belém. Kicsi, hegyes kristálydarabok borították a talajt, sejtelmesen tükrözve azt a halovány fényt, amely ott derengett körülöttem.

Felkászálódtam, és tekintetemmel a gyertyát kerestem. Nem találtam, de nem is kellett. A jeges levegő úgy összetömörült, hogy akár haraphattam volna belőle. Bár valamennyire át lehetett látni rajta, ahhoz épp elég sűrű volt, hogy újra meg újra visszaverje, és így mindenüvé szétszórja az elgurult gyertya kékes világát. Ebből tudtam mindjárt, hogy milyen hatalmas is az a tér, amelynek a szélén álltam. Olyan volt, akár egy kör alapú dóm, melynek magasba vesző kupoláját vastag gyökérkötegek alkotják. Hunyorogva kémleltem a velem szemközti oldalt, de túl messze volt ahhoz, hogy a ködszerű légben kivehessem. Viszkető érzés futott végig a hátamon. Nem tudtam, mi van ott, csak azt, hogy oda kell mennem. Ám egy hirtelen támadt, különös borzongás eltántorított attól, hogy egyenesen átvágjak a barlangon. Inkább az íves fal kanyarodását követtem hát.

Egy-két ölnyi távolságban ráakadtam az ásóra. Jólesett újra a markomban tartani. A talpam alatt elpattanó kristályüveg zaja egészen furcsán visszhangzott; néha már azt hittem, rajtam kívül más is járkál arrafelé. Sokszor lestem hátra, és bár nem láttam semmi mozgást, a bőröm alatti hideg bizsergés megmaradt. Sőt még erősödött is, mikor a szórt világosságban egyre-másra sejtelmes formák kezdtek felbukkanni. Hosszú, vaskos rudak, félig a földfalba ágyazódva. Először fogalmam se volt, mik lehetnek, de amint közelebb merészkedtem hozzájuk, kiderült, hogy csontok.

Óriási karmok és lábszárak. Hullámos csigolyasor, embernagyságú bordák. A hát csúcsán legyezőként szétnyíló, vékonyabb szálak. Egy szárny. Behunytam, majd kinyitottam a szemem. Sosem akartam elhinni, hogy létezhet, hogy egyáltalán valaha is létezhetett ilyen. De ott volt, és amint remegő térddel elosontam mellette, előkerültek a mellső lábak és azok karmai. Aztán jött a koponya. Akkora volt, akár egy szénásszekér; megnyúlt pofájából huszárszablyányi fogak meredeztek rám. Lábujjhegyen lépdeltem, mintha csak évszázados álmot aludna, és én bármelyik pillanatban felriaszthatnám. Pedig halott kő volt mindössze, ki tudja, már mióta.

És mégis. Ahogy megtorpantam és belenéztem a dézsaméretű szemgödörbe, olybá tűnt, van valami a sötét üresség mélyén. Valami kék parázslás. Megráztam a fejem; nyilván csak képzelődtem, nem lehetett ott semmi. Delejes zizegés járt át a testem legbelsőbb pontjáig. Szerettem volna elhátrálni, de nem ment. Úgy éreztem, hogy egy rideg, ítélő tekintet tárgya vagyok. Leszegtem a fejem. Ekkor viszont megmozdult a lábam, és mint akit megtaszítottak, hátralökődtem. Az ősi maradványokat elnyelte a köd.

Egy erős gyökérszárnak csapódtam. Zavartan néztem körül, ám mindenhol ugyanazt láttam. Facsemetényi gyökereket, melyek odafentről eredtek, majd a kristálydarabok közé fúródva továbbterjedtek lefelé. Akár egy erdő. Akár éppen az az erdő.

Megint hallottam a lépéseket, és ez nem lehetett ekhó, hisz én mozdulatlan voltam. Sejtelmem se volt, ő hogyan kerülhetett ide. Messze járt még, de nem akartam megvárni. Elindultam; nem is érdekelt, hogy merre.

Gyökértörzstől gyökértörzsig botorkáltam, olykor-olykor irányt váltva, hátha lerázhatom. Hiába. Egyre közeledett. Aztán már ott is volt, szorosan a nyomomban. Úgy, ahogy akkor.

Csak az ég a megmondhatója, hányszor kísértett álmomban, hányszor tettem meg újra, és hányszor riadtam verítékezve. Ám ez most más volt. Valódibb.

Máig nem értem, hogyan, egyszerre megelevenedett az az őszi nap, és vele együtt az a rémséges tölgyrengeteg is. Mindent elöntött a köd, a fák szürke oszlopokként sorakoztak. Az avar bűzösen párolgott; a távolban emberek kiáltoztak és ebek csaholtak. Ricsajuk azonban egyre halkult, majd meg is szűnt. Magunk maradtunk.

Ábellel sokszor voltunk így, ketten. Jó társnak bizonyult vadászatban, lovaglásban és néha még a korhelykedésben is. A tiszttartó fia volt csupán, de a barátomnak tartottam. Amíg nem jött Júlia.

Cserkészéskor Ábel mindig mögöttem haladt, aznap viszont mellém szegődött. Nem törődtem vele. A hajtókkal benyakalt bor elzsibbasztott; csak arra bírtam figyelni, mikor bukkan fel a vad. Megszólalt. Először nem is értettem, olyan bátortalan volt a hangja. Mintha csak a szél susogott volna a fülembe. Tovább fürkésztem az erdőt. Egyre gyorsabban és hangosabban mondta. Csendre intettem, ám észre se vette. Ez már bosszantott, és így végül eljutottak tudatomig a szavai. Magáról beszélt. És Júliáról. Hogy reméli, nem haragszom. Mert komolyan gondolja. És hogy az áldásomat kéri.

Nem néztem rá, de meglassítottam a lépteim. Csak ment előre, homályos alakká fakulva a ködben. Elborult elmém pedig meglátta a lehetőséget.

Sosem éltem még át ilyet. Bár tisztában voltam vele, a valóságban épp a föld alatt vagyok, az érzékeim olyan hűen idézték fel azokat a borzalmas erdei pillanatokat, hogy alig mertem kételkedni. Megint meg fog történni, gondoltam. Egyedül voltunk, akkor is, most is. Senki nem látott minket. Most talán még az Úr se.

Felemeltem az ásót, de már nem tudtam eldönteni, hogy az, ami a hónaljamba vágott, az ásóél volt-e, vagy a puskatus. Nyilván csak egy tömör fanyelet markoltam, mégis olyan volt, mintha egy szépen megmunkált vascsővel céloznék. Lehet, hogy csupán az a fura, hideg pára tömörödött előttem emberalakúvá; talán épp az én odavetülő árnyékom volt mindössze. De az a rég kihunyt, bűnös indulat ismét felhorgadt bennem. Olyan kihívóan állt ott, olyan büszkén. Hogy hiába vagyok én az, aki; ami igazán számít, az akkor is az övé lesz. Hogy apám és a bátyám után immár ő is kiválóbb nálam.

Hát nem. Éreztem, hogy a levegő összesűrűsödik az ujjaim körül, s egy ravasz görbületét formázza. A pillanat megnyúlt. Akkor, először azt hittem, hogy borzasztó hosszú lesz, de mihelyst az akaratom elbillen erre vagy arra, tovaillan, és soha nem tér vissza. Mekkorát tévedtem! Sok éven át szinte minden éjjel visszajött. Aztán már csak néha. Ezúttal pedig utoljára.

A dörrenést nem hallottam, se akkor, se most. Az elmosódott ködfigura összeomlott. De még mozgott. Összeugrott a gyomrom. Talán még lett volna esély. Ha segítek, vagy ha csak úgy otthagyom. És mégse. Már végig kellett csinálni. Csontig fagyott tagjaim szinte maguktól mozogtak, akárha egy láthatatlan mutatványos irányította volna őket. Tudtam, mindegy, hogy már nem ezt akarom. Azzal bűnhődöm, hogy újra megteszem.

Lassan odasétáltam mellé, és letérdeltem. Furcsa, szögletes mozdulatokkal igyekezett a hátára fordulni. Féltem, hogy mond valamit, de csak lihegni bírt. Nem néztem rá. Tekintetemet mélyen a ködbe fúrtam. Felém tapogatózott, ujjai a ruhámat birizgálták. Én pedig fogtam a puskát, és ráfektettem a torkára.

Nem kellett sokáig nyomni. Alig volt már benne erő. Egy kicsit még vergődött ugyan, de aztán csak rángatózott. Kiáltani sem tudott. Halk nyüszítése tompa hörgésbe fulladt. Majd egy roppanás, és néma csönd. Nem néztem rá. A ködöt figyeltem. Hogy milyen unottan hullámzik.

Akkor mertem odalesni, mikor már semmit nem éreztem. Nem is volt ott semmi. Csak az az egyszerű ásónyél. Percekig maradtam úgy, négykézláb. Majd, mint aki mély álomból ocsúdik, felcihelődtem. Vége van, gondoltam, örökre. Lassan megindultam, magam után húzva az ásót, melynek éles hegye ütemesen döcögött a színes kristálykavicsokon.

Sejtelmem sincs, meddig bolyonghattam még a gyökérrengetegben. Ám idővel kezdett megint átlátszóvá válni a levegő, és én ott találtam magam a barlang túlsó oldalán. Alig kellett keresnem, szinte rögtön ráakadtam egy újabb alagút bejáratára. Nem lepődtem meg; valamiért biztos voltam benne, hogy ennek így kell lennie. Vetettem még egy utolsó pillantást a föld alatti dómra. A mindent betöltő fény egyre halványabban pislákolt. Semmi sem marasztalt. Az ásót hátrahagytam; tudtam, hogy már nem lesz rá szükség.

Sötétben haladtam, egyértelműen fölfelé. Nagyokat léptem, gyors egymásutánban. Egészen kimelegedtem, a tagjaimba visszatért az élet. Kétségem se lehetett, kijelölték nekem az irányt, de végre megint énrajtam múlt, hogy követem-e.

Nehéz volt a mászás, ám kitartásomnak meglett a jutalma. Ahogy az alagút falába kapaszkodtam, egyszer csak szabályos, megmunkált kődarab simult a tenyerembe. Egy tégla. Majd még egy és még egy. A talaj megkeményedett. A következő pillanatban pedig már bele is rúgtam valamibe, amiről kiderült, hogy egy lépcsősor legalja.

Kettesével szedtem az ősi fokokat, nem is érdekelt, hová vezetnek. Csak akkor torpantam meg, mikor elfogytak, és engem csupán egy súlyos kőcsapóajtó választott el a felszíntől. Nem tudhattam, mi vár rám. De aztán rájöttem, hogy lényegtelen; vállalnom kell. Nekiveselkedtem hát a kőlapnak. Tán már évszázadok óta érintetlen volt, úgy betokozódott. Az égnek hála volt erőm, és ha nem is elsőre, de végül sikerült megmozdítani.

Tágas, mégis dohos szagú helyiségbe tornásztam fel magam. Se ablakok, se lámpások. Némi fény viszont biztosan beszűrődött valahonnan, mert nem voltam teljesen vak. Kisebb-nagyobb tárgyak körvonala rajzolódott ki előttem. Szerszámok és dézsák, rendetlenül egymásra halmozva. Óvatosan kerülgettem őket, meg-megérintve egyiket-másikat. Vastagon állt rajtuk a por. Odébb hordók sorakoztak, a falak mentén pedig robosztus polcok. Ismerős volt. És mikor megpillantottam az üvegek halványzöld csillogását, már tudtam is. A pincében voltam, a mi pincénkben.

Először ki a boltíves pincekapun, fel a recsegő falépcsőn, el a konyha mellett, újabb lépcső, aztán jobbra, majd balra; csukott szemmel is ment volna, annyiszor jártam végig ezt az utat, oda-vissza. Borgőzös éjszakák és nappalok emléke sorjázott a fejemben. Éveket tettek ki. De mind egyformák voltak. Beleszédültem a felismerésbe, hogy hiába minden, a remeteségben töltött idő, megint itt vagyok, és talán újra kezdődik minden. Bizonyára ezért eszméltem rá csak utólag, hogy egyetlen lélekkel sem találkoztam a cselédszárnyban. Feljebb is kihalt volt minden. Akárhová kukkantottam be, némaság és félhomály uralta a termeket. A hatalmas ablakokat mindenhol csukott zsalugáter fedte. Nem lehetett megmondani, a napnak melyik szakában járunk.

Csupán az én sarum kopogása jelentett valami zajt, ám azt is elnyelte a szőnyeg, mikor rákanyarodtam a nagy folyosóra. Meggyorsítottam a lépteim. Mindig is utáltam itt áthaladni. Feszélyeztek a falakon lógó ősök. Az a rengeteg dísztoll és aranyozott dolmány. A vöröslő arcok és kackiás bajuszok. Meg voltam győződve, hogy mind engem követ szigorú, sötét tekintetével. Persze mind közül az apám másától tartottam a leginkább. Bár az ő szemében nem égett az a büszke tűz, mint a többiekében, hűvös, lemondó pillantásától száraz keserűség öntötte el a számat.

Tovább is fordultam az utolsó portréhoz. Széles mellű, egyenruhás fiatalembert ábrázolt. Vonásaiban hozzám hasonlított, de nyugodt, önelégült ábrázata elütött az enyémtől. A bátyám. Többször láttam így, képen, mint eleven valójában. A Mama halála után az akadémián kadétoskodott, majd pedig apám megbízásait teljesítette a császárvárosban. Ez is lett a veszte. Nem kerülte el a figyelmem a festmény keretén függő, bársonyos gyászlepel. Eszerint, gondoltam, igaz volt a hír.

A folyosó végén résnyire nyitva várt a kétszárnyú, dombormintás ajtó. Felsóhajtottam. A könyvtár. Az volt az én helyem. Ott magamban lehettem, olvasgattam, iszogattam. A drága kötetek persze gyakran végezték a földre hullva, mikor elnyomott a buzgóság.

Nagy volt a kísértés, hogy betoljam az ajtót és elbújjak az egyik kopott huzatú karosszékben, ám ekkor valami neszt hallottam a hátam mögül. Megfordultam. Egy leány közeledett, ki a mi cselédeink ruháját hordta. Messze volt még, nem láttam tökéletesen. Ám az az egyszerű, mégis bájos mód, ahogy egyik lábát a másik elé helyezte, elárulta.

– Bocsásson meg, atyám – szólt halkan, de határozottan –, a kolostor ispotályából érkezett?

Ő volt az. Júlia. Hideg remegés futott végig a gerincemen. Próbáltam behúzódni az egyik sötétebb sarokba. Reméltem, hogy ez és az eltelt esztendők meggátolják, hogy felismerjen.

– Atyám? – vonta össze vékony szemöldökét.

A legszívesebben rákiáltottam volna, hogy nem vagyok én atya, de csak mordultam egyet. Különös fájdalom reszelte a torkomat; rég nem használtam már a hangszálaimat. Júlia tett egy lépést felém. Tekintete találkozott az enyémmel, és egy pillanatra mintha elködösült volna az a gyönyörű mélybarna szempár.

– Erre, kérem – mondta kissé színtelen hangon, és mutatta az utat.

Zavartan, némileg lemaradva követtem az emeletre vezető lépcsőn. Valami megváltozott, ám nem bírtam rájönni, hogy mi. Csak az tűnt fel, milyen szaporán lélegzik. A fordulóban meg is álltunk, s ő, mint aki szédül, a mészkőkorlátba kapaszkodott. Elfordította a fejét, megdörzsölte a homlokát. De mindez csak pár másodperc volt, már folytattuk is az utunk.

A hálótermek szárnyára még sűrűbb homály telepedett. A levegő olyan állott volt, mintha napok óta nem szellőztettek volna. Nehéz orvosságszag terjengett.

– A báró úr nagyon súlyos beteg – szólalt meg Júlia, de nyilvánvaló volt, hogy nem vár választ.

Meglepett, hogy alig érzek valamit, ám nem volt időm eltöprengeni rajta. Ekkor ugyanis megérkeztünk apám szobájának előterébe, mely zsúfolásig volt emberekkel. Ott sorakozott az egész háznép. Amint beléptünk, Júliához szinte azonnal odaugrott az egyik inas. Ismertem. Szép szál legény volt már akkor is, amikor elmentem, mostanra pedig igazán jókötésű férfi lett. Bizalmasan megsimította Júlia karját, úgy kérdezte, hogy merre járt. A lány felém intett, mondván, engem kellett felkísérnie az urasághoz.

– De hát már itt van az ispotály küldötte – mondta az inas, majd gyanakodva végigmért. – Nem is úgy néz ki, mint aki a kolostorból jött.

Valóban furcsa látványt nyújthattam. A szakállam bozontos, a bőröm mocskos volt. Egykor fehér csuhámat teljesen befeketítette a rátapadt föld; szakadt volt és véres is, ahol az ásó éle megvágott. Mindenki rám nézett. Kivéve Júliát. Kinyitottam a szám, bár máig nem tudom, mit akartam mondani.

Mert akkor hirtelen koppant a kilincs, és apám hálójának súlyos ajtaja nyikorogva feltárult. Minden lélegzet bennrekedt. Már-már végtelenségnek tűnt, míg előbukkant egy roskatag szerzetes alakja. Severinus mester volt az, a medicina nagy tudója. Végigjáratta tekintetét az előtérben állókon. Mikor rám került a sor, egy kicsit megakadt. Aztán mintha fanyarul elmosolyodott volna. De ebben nem voltam biztos. Lehet, hogy csak a vénség rángatta az arcizmait.

Severinust egy kolostoron kívüli pap követte, majd a tiszttartó. Ábel apja. Kisebb lett, mióta utoljára láttam. Haja megritkult, arca beesett. Nem nézett az emberekre. Csak az öreg szerzetest figyelte, aki végül ünnepélyesen bólintott. Ekkor fejét leszegve, alig hallhatóan mondta:

– A méltóságos úr nincs többé.

A háznép néma maradt. Itt-ott ugyan felszisszent valaki, ám sírást sehonnan sem lehetett hallani. Az ég kegyelmezzen, de ahogy ők, úgy én se rendültem meg. A tiszttartó motyogott még valamit a pótolhatatlan veszteségről, majd utasította a cselédséget, hogy térjen vissza teendőihez, hiszen apám is így akarná. Jól ismerte az apámat.

Jobbnak láttam, ha megvárom, amíg a szolgálók egykedvűen elvonulnak. Igyekeztem elkerülni, ám a nagy emberáramlatban valahogy mégis a tiszttartó mellé sodródtam. A gondolataiba mélyedt; tán épp azon töprengett, mit kezdjen most a birtokkal így, örökös nélkül. Csak a szeme sarkából pillantott rám. Megrázkódott, és olyan sápadt lett, mint a gyertyaviasz. Vissza is fordult volna, ám Severinus mester pont akkor lépett oda mellé, hogy beszélni kezdjen hozzá. Így tűntek el a szemem elől.

Ezek után már csak egy-két ismerős és rengeteg idegen cselédet láttam. Meg persze Júliát, aki ügyelve rá, hogy mindig háttal legyen nekem, belekarolt abba az inasba, és úgy indult a kijárat felé. A férfi, mikor azt hitte, senki sem figyeli, lopva megsimította a lány hasát.

Apám szobája komoran ásított rám. Becsuktam az ajtót. Reszketni kezdett a térdem, rég nem tapasztalt fásultság vett erőt rajtam. Nekitámaszkodtam a falnak, lihegve szívtam az áporodott levegőt. És eldöntöttem, hogy nem érdekel. Az, ami volt. Csak ami lesz. Az otthonomban. Ahová visszatértem.

Az utolsó cseléd, egy nyúlánk fiú észrevette gyengeségemet, és megkérdezte, mit segítsen.

– Nyisd ki az ablakokat! – Sok-sok éve egyetlen szó sem hagyta el a számat, most mégis olyan természetességgel rendelkeztem, hogy a fiú azonnal szaladt. – Az összeset!

Kisvártatva vakító, fehér fény ömlött a kastélyba, és langyos tavaszi szél söpört végig a folyosókon.