Rave

Mindig ugyanaz a félelem indul el bennem ilyenkor, ha sietve gyalogolok keresztül az ébredező városon, hívogat az ágy, megnyújtott, a sarkaimat durván előrerúgó lépésekkel, minden erőmet bevetve igyekszem hazajutni és végre ágyba feküdni, érzékeim nagyobb részével még mindig egy homály mélyén lötyögve, támpontok után kutatva, hogy a tekintet egy pillanatra valaminek az erős kontúrján vagy szilárdságán meg tudjon tapadni, csak a hazaúton jön rám, kifelé ebből a zsibbadásból, a hajnali szürkeségben és rigófüttyös morajlásban, nem az ilyentájt lézengő, ijesztően átlagos megjelenésű férfiaktól félve, hanem mindig attól, hogy nem nyílik fel a zár, nem fog beletalálni a kulcsom, hogy egyszerűen nem megy bele, nemcsak a fogazatuk, de már a formájuk sem egyezik. Nem jutok be a kapun, mert valaki, egy krákogó, borostás gondnok az éjszaka folyamán lecserélte a zárrendszert, még érezni utána a cigarettaszagot, kizárt otthonról, elzárt az egész életem elől, emlékeim és terveim elől egyaránt, hiszen mindenem ebben a lakásban van összeszedve, a szobám tele mindazzal, amit az életemnek nevezek, és jobb híján csak ez a pánik maradt rám, hiszen már most, a fejemben pánikolok, mert azon kívül, amit itt összegyűjtöttem, nincsen semmim, mi az isten lesz most velem, hiszen ez a fémtárgy a kezemben mégiscsak a kulcsom, de nem nyitja, a zár nem nyeli le, talán rossz helyre jöttem volna? Nem is itt lakom? Ez nem az az utca, ez nem az a házszám, akkor viszont hol kellene most lennem ehelyett? Megint elfelejtettem a címet, ezek a hülye német utcanevek, sehogy sem tudok jelentést rendelni hozzájuk, hogy egyszerűbben meg tudjam jegyezni őket. Mégis úgy rohanok, mintha pontosan tudnám, merre megyek, ennyire ösztönösen, az izommemóriámból csakis hazafele hajthatom magam, bízva abban, hogy egy számomra békés zugba végül el kell hogy vezessenek ezek az ismerősnek tetsző reklámtáblák, házfalak, plakátok. Újfajta tapasztalat ez is, az órákon át lüktető techno, a derengő sötétség, az elnehezült végtagok és az izzadsággal összevegyült tömeg kényszeres intimitása által megnyílni, felnyitni az érzelmek keringését, mindenhez gyermeki nyitottsággal viszonyulni, még ezekhez az igencsak valószerűtlen, belülről felbuggyanó lehetőségekhez is, hogy a kulcs, például, egyszer csak nem talál bele saját zárába. Mert mindig elfog ez a félelem. Újfajta ízek, egy édes íz képzete megragadva a nyelven, a csillapíthatatlanul kívánt idegen nyál édes íze, képek, nem is az emlékeimben, hanem mintha közvetlenül a szemhártyámba égtek volna. Nem értem, mi köze ezeknek a rave-eknek, ennek a felszínes durvaságnak a legbensőbb folyamatokhoz, tulajdonképpen hogy mit vár az emberben munkáló vágyakozás ezektől a tömegektől, drogjaiktól, széttaposott cipőiktől, a sötétben fel-felfénylő izzadt bőrfelszíntől. A nyitva felejtett szájak ernyedtségétől. Mindig hazafele, a csendben zuhan rám, hogy túl sokat engedtem be magamba a látványból, a hangokból és az érintésekből, amiknek feldolgozását az erre szánt mechanizmus bennem megoldhatónak ítélte volna, ezért valamikor már az éjszaka legelején kikapcsolt, és most, hogy lassan újra működésbe lép, szembesít azzal, hogy néhány óra alatt mennyi mindent éreztem, mennyi érzés ragadt össze bennem, mi mindent hagytam figyelmen kívül és mi indult el, ami ezelőtt hetekig pihent valahol a testben, bogokban, hólyagokban, és hogy mennyire megváltoztak bennem a súlyok, a távok, a keménységek, az ismert és az ismeretlen, az akart és az akaratlan pólusai milyen hirtelen csúsztak el vagy váltottak helyet.

Hajnali fél öt van. Alig két órával ezelőtt mentem kifelé a klubból, a tompuló dübörgésnek háttal, a friss levegő felé. Akit követtem, teljesen ismeretlen volt, izgalommal töltött el, hogy meglátom végre az arcát a fényben. Hosszú ideje játszottunk már egymással, mielőtt megkérdezte, kimennék-e vele cigizni, mintha ez idáig csak a nikotint kívántam volna benne és nem őt magát, bár igaza volt abban, hogy ilyenkor a testben a vágyak irányítatlanul, céltalanul indulnak el, és csak utóbb kerítenek maguknak tárgyat, a másik testét, figyelmét, élvezetét, vagy éppen a dohányt, ami zsebéből árasztja illatát, bólintottam, ő szó nélkül megfordult és rést túrt a tömegben, én követtem. Többször egymás közelébe kerültünk táncolás közben, olyan pályán mozgott, ami, ha az idő mérhető lett volna, másodpercre pontosan vezette mindig vissza mellém, ahonnan lassan arrébb sodródott, egy ideig nem láttam sehol, pedig kutattam arcának foltjai után a sötétben, aggódtam, hogy most talán végleg elvesztettem, de nemsokára megint egymás mellett találtuk magunkat, majd megint, majd megint, és jóval később mindkettőnknek feltűnt az, ahogy a másik rejtegetni próbálja a közeledés és a közelben maradás szándékát, világos lett, hogy játszunk, és hogy ennek a játéknak egyelőre nincsen célja azon kívül, hogy minél tovább maradjunk ebben az ingamozgásban. Éppen csak annyit olvastunk le egymásról, amennyi ehhez szükséges volt, ennél alig többet, mindössze, hogy a másik kapható erre a játékosságra, majd mintha minden változatlanul folytatódna a hemzsegő tömegben, afrikai ritmusokra épülő, viszonylag lassú zene szólt, csak úgy mellékesen törtek ki a törzsi hangzásból a kemény négynegyedes lábdobok, lehunytuk szemünket, kinyitottuk, élveztük a fényeket, a színes neonlámpákat a sarkakban, a füstöt, a vakságot, a rejtőzködést, néha hosszabban elidőztünk a másik tekintetében, de még ebben is tartottuk a távolságot, nem növekedett, nem is csökkent, épp csak az változott meg, hogy egymáshoz mértük most már e távot. Nem sok minden történt, se az én, se az ő közeledése nem volt folytonos, egy hirtelen törés eredményezte, egyszerre gyengéd testi közelségben találtuk magunkat, nem tudtuk, ki lépett oda a másikhoz, ki törte át azt a határt, de amint megtörtént, kölcsönösen fogódzkodtunk a másik izgató közelségébe, ő felém térült, én feléje, de nem értünk egymáshoz, nem mertünk, az óvatosság, a bizalmatlanság ekkor védelmez a leghevesebben, néha a ruhánk ugyan összesúrlódott, és az érezhetően viszonzott ellentartás jelezte azt, hogy nincs egyszerű kiút abból a viszonyból, amiben testeink éppen állnak, de tudatosan kerültük egymás bőrét, illatát, ellenálltunk, ez volt a lényeg. Hiszen a közelség éppen ebben a távolságban, annak ellentéteként válik mérhetővé, és ez ezekben a nagyon gyorsan telő percekben neki éppen annyira nyilvánvaló volt, mint nekem, hiszen fényképész, ezt nemsokára ő maga tudatja velem, éppen az foglalkoztatja, hogy miként tárulkozik ki a szem együtt a látottakkal és a látkép együtt a szemmel. A közelségnek ebben a hideg völgyében nyílni meg a másiknak és egymásra csusszanni, csendesen osztozni magunkon és kisajátítani a másikat, lúdbőrözve. A testeknek ez a túlfokozott, fárasztóan intim viszonya csak fényképeken ábrázolható. Csak fényképeken ragadható meg igazán, hogy mi történik most bennünk, miként ömlünk egymásra az érzékekben, például egy buliban, mint szardíniák az olajos pléhdobozban. Egyszerre közeledni és távolodni, engedni és kizárni, falakat nem ismerve adni át magunkat valaki másnak, de mégis visszatartani, nehogy saját magunkat teljesen elveszítsük. Billegünk, egyensúlyozunk, belső egyensúlyokkal játszunk, felmérjük, mennyire billenthető ki, honnan vagyunk képesek még visszahúzni, mely nyugvópontokban tudjuk hosszasan megtartani, keressük a billegés egyensúlypontjait, és el-elvétjük néha, a kelleténél jobban megindulunk egymás felé, összeütődünk, a medencecsontok koppannak, mélyre szívjuk a levegőt, hogy kitisztítson, de abból is csak a másik hajának illata önt el, mégis közel maradunk, nem taszítjuk el, szoktatjuk magunkat a megváltozott érintkezési pontokhoz, majd egy mélyebben fellelhető egyensúlyhelyzetben nyugszunk le megint. Néha megindul egy kéz, és megáll a bőr finom felületét még éppen nem érintve, néha köröz egy száj a másik ajkai körül, és nem harap rá. Olyan vonal ez, ahol a határ és a határolt mintha semlegesítenék egymást, eggyé válunk a válaszvonalakkal. Fényképeken válik láthatóvá, bizonyos lencsék és nézőszögek hoznak egy másik embert ilyen közelségbe, az idegent és az ismerőset ennyire összefolyatva, egymásra engedve, a test is, a kéz, a szem, ebbe a vékony sávba vágyik, de ezt nagyon könnyen eltéveszti, túl távol marad és nem ragadja el, vagy túlzott erővel csúszik át a másikba és felsérti mindkettejüket. Fényképeken képes a nézésünk ilyen átható közelségben megmaradni, lebegni. Át akarna ugyan csúszni a fotóba, a másikra rázúdulni, de persze azon kívül kell maradnia, nem tud annál közelebb férkőzni, mint amennyire a másik testből azt a kivágott darabot a kép felnagyítja. Nem a szemek természetes látószöge ez, ahhoz az érzékeltolódáshoz hasonlítom, ami olyankor lép fel, ha a magasból egy lencsén át a mélybe közelítünk és magunkhoz egészen közel emeljük a felszínt, mintha egyszerre két helyet kellene betöltenünk. A bőr pórusos felszíne szintén ebből a két, egymástól elzárt terület összefolyását előidéző szemszögből válik ellenállhatatlanná, nem túl közel, nem túl messzire tőle, furcsán közel, mégis furcsán messzire tőle. El kell távolodnom, hogy láthassam, mit körvonalaz ekkora undorral a vágyam. Hátrébb lépek, bár nem sok szabad hely van mögöttem, mégsem sikerül ebből a szélesebb látószögből jobban megértenem, hogy kivel vagyok én pillanatnyilag ennyire elfoglalva, kivel alkotunk egy különálló, belső rendszert a nagy, összefüggéstelen tömegben. Talán nem is amiatt érezzük magunkat ennyire sérülékenynek a sötét klubokban, mert be kell mérnünk, pontosan mennyit engedhetünk meg önmagunkból, vagy fel kell mérnünk, kinek mutatjuk meg magunkat, hanem mert itt, ebben a vékony sávban, amely nálam kezdődik és őnála ér véget, végre választhatunk, kik is akarunk lenni valójában.

És az, hogy én ki leszek ma, éppen ekkor, kifelé menet fogalmazódott meg, amikor még az ajtó belső felén állva megtekerte a két cigarettát, és közben megkérdezte, hogy szóval én akkor mi vagyok, mondanám el neki, így, hogy szóval te akkor mi vagy? Amire értetlenül kérdeztem vissza, mi? Igen, mondjam el, hogy szerintem mi vagyok, tehát ne a nevemmel kezdjem, ne, de elmondhatom azt is, hogyha akarom, ő például fényképész, de ne értsem félre, mert nem a munkája ez, alig tudna eligazodni egy kamerán, mégis fényképész, értem, ugye? Ő egyszerűen az, a nevét viszont nem árulta el, következésképpen egyelőre én sem terveztem. Érződött, hogy a játék, amit ez idáig kétoldalúan folytattunk, számára most már véget ért, és valami más felé kell átszerveződnie a kettőnk kalandjának, és hogy mivé, az pontosan most, ezekkel az első mondatokkal fog eldőlni, mindenekelőtt viszont magamban fog kelleni eldöntenem. Durva fémlánc lógott a nyakán, ráfeszülős fekete, ujjatlan pólót viselt, szabadon hagyta karjait, vállait, könyökén a felismerhetetlen tetoválást, hazudnék, ha letagadnám, hogy ezt már tánc közben elég jól megfigyeltem. Most, hogy az orrom alá emelte, és ennyire élénken érezhettem a dohány illatát, valóban nagyon megkívántam, alig bírtam kivárni, hogy befejezze végre azt a második szálat, és kissé még idegesített is, hogy szabályosan beszéltet. Közönséges és mégis választékos vagyok, ezt akartam akkor mondani, ez fogalmazódott először meg bennem, idézve az Emlékiratok könyvét, pusztán azért, mert ekkor hirtelen elragadott a heves izgalom, annyi mindenre kellett koncentrálnom éppen, amik talán így összeadva túl is mutattak szociális képességeimen, bele akartam kapaszkodni valami furcsa, könnyen mélyíthető utalásba, ami kíváncsivá teheti, mégis fölényes helyzetbe emel, védelmezőn takar el, egyszerre nagyon sokat és túl keveset árul el rólam, innen jött az Emlékiratok könyve, aminek olvasását négy napja fejeztem be, és a könyv élménye szintén hozzájárulhatott ahhoz, hogy ennyire érzékenyen érintsen és megoldhatatlannak éljem meg a helyzetet, a megszokottnál teátrálisabb, túlzott őszinteségre kényszerített, érzékennyé, kényessé változtatott, és ez a kevés, ez az elhamarkodott gondolat elég volt ahhoz, hogy eldőljön, ma éjszaka színésznő leszek, innentől Thea hangján fogok szólni hozzá, az ő testébe feszítem bele magam a hasizmommal, a szavaimat róla másolom, és ha döntést hozok, akkor azt aszerint teszem, hogy Theának legyen jó, ne nekem. Ami nem áll teljesen távol a valóságtól, nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy a nemiségek egy aránytalanul elosztott keveréke sugárzik rólam, túlságosan sok férfiasság és túlságosan sok nőiesség egyszerre, mintha nem is akarna arányt tartani bennem e kettő, mintha egyikkel folytonosan látnám és korrigálnám a másikat, és persze tudatában voltam annak is, hogy éppen ez a keveredés, ez a kettősség, és főleg ahogy bennem ez a legkevesebb két hang párbeszédben és egymásra rábeszélve megmutatkozni igyekszik, ez kelti benne a legvonzóbb hatást, mert félelmetes az, ahogyan küzdök a látszólagos semmivel, és imponáló, hogy teljességgel az foglal le, hogy ő milyennek, melyiknek lát, ez terhel le a leginkább, és nem is a vele összekötő kapocs, mintha csupán ürügy lenne ő erre a színjátékra, amit viszont elsősorban mégis kizárólag miatta játszok el, ez fogná egybe egész énemet, mintha pusztán azért próbálnám megakadályozni, hogy ő bármelyiket is jobban akarja, hogy ezzel nehogy elzárjam a másiktól, nehogy valahová magamban ne engedjem őt be. Ennyire fellengzős választ azonban, mint ez a közönséges és választékos, nem adhattam, egyszerűsítenem kellett, kézenfekvőbb lett volna nem mondani semmit, sokan vannak, akik képesek erre, ha a kérdés nem fekszik nekik, vagy ha azt értelmetlennek találják, nem szólalnak meg, üresen hagyják a válasz helyét, vajon Thea így tenne-e most, nem lehettem ebben biztos, nem ismerhettem ki őt eléggé a könyvben. Ott álltam, egymás után szívtam le a slukkokat, és semmi nem jutott az eszembe, amit kimondásra érdemesnek ítélnék, nem volt kész a mondatom, amivel tudtára adhattam volna, hogy ez a színésznő miként került belém, miért ő irányít és milyen hatással van mindez most kettőnkre, mit kell rólam tudnia, mielőtt tovább erőltetnénk ezt a távolságtartást, és éppen ezáltal hegyeznénk ki még inkább testünk és lelkünk a másik testébe és lelkébe vetett bizalmát, szavaim voltak, jeligék, semmibe mutató utalásaim, túl sok akart volna kiömleni a túl szűk időn és a túl szűk szájon. Hülye kérdés volt, be kellett látnom, feladvány, amit nem tudtam egyhamar megoldani, és emiatt kényelmetlenül hosszúra nyúlt a csend, az ilyet én általában eltévesztem, a lehető legrosszabban olvasom félre a másik embert, hibásan mérem fel humorát, a helyzet komolyságát, nem értem meg testbeszédét, és nem vagyok képes semmi lényegre törőt mondani, ami mentén egy beszélgetés elindulhatna. Szavak nélkül viszont nem megy, nem indulhatok csak úgy el feléje, nem foghatom, érinthetem meg, nem bámulhatok hülyén szemgödrei árnyékába, nem fújhatom szembe vele komolytalanul a füstöt, hogy ha én nem, legalább az érintse meg egyszerre arcát és arcomat, súgja meg neki, hogy kedves, én erre a hülye kérdésre nem tudok neked mit mondani, kérdezz kettőt, könnyebbet, igazán végigbeszélgetném veled az éjszakát, érjen minket együtt utol a hajnal valahol egy parkban, vagy egyszerűen a közelben egy padon, mert ott több meleget megőriztek a betonok, vagy egy háztetőn, tudok azt is errefelé, vonzódom irántad, ez, gondolom, látszik, szeretném, ha tudnád, hogy ketten is vannak most bennem, akik egymást felsértve, szemérmetlenül esnének neked, csókolnának nyakadba, egymást kitúrva, kétféleképpen, fájdalmasan sajátítanának ki maguknak, vagy hallgatnák, innák, amit nekik mondasz, dalolsz, mert kíváncsiak rád, leginkább kíváncsiak, csak egyetlen mondatot nem tud kimondani egyikük sem anélkül, hogy a másik türelmetlenül szavába ne vágna, ráadásul az egyik németül szeretné, a másik meg magyarul, ezért nem jön ki semmi, ezért kussolok én így. Tudatosan kerülöm a hümmögéseket, a töltelékeket, az időnyerést, de most mégis kifutott egy hmm az összeszorított ajkaim mögül, mintha tényleg más mondta volna ezt ki bennem. Az jutott akkor az eszembe, hogy ha magyar lenne, most annyit mondanék, Simon Márton, Polaroidok, majd egy férfias kacsintással felkiáltójelet tennék a válasz végére, ezzel pedig vagy kicsapnék nála valamiféle kulturális és morális biztosítékot, és röhögve hagyna itt a tőle kapott, félig elszívott cigarettámmal, vagy nem, éppen ellenkezőleg, hirtelen mindent megértene. Fordítani próbáltam, kifordítani a magyarságot és belefordítani közös nyelveink egyikébe, és akkor eszembe jutott valami, aminek már a gondolata is megmosolyogtatott, egy taktikai all-in, amely szigorúan véget vet majd a beszélgetésnek, csak az volt a kérdés, milyen véget. Tumblr, mondtam, és még azért is fölényeskedve kacsintottam. Nevetni kezdett, megértette, azonnal átlátta stratégiámat, felismerte, hogy mit játszom, félrefordította a fejét, amitől elöntött az elégedettség érzete, nyertem, na bazdmeg, rettenetes, mondta, nagyon rossz, ugye? Figyelmeztethettelek volna már odabenn, visszafordult felém, elkomolyodott, tudhattam volna, látszik ez rajtad, hogy fogok én most ebből kimászni? Túl kedvesen mondta ezt ahhoz, hogy ne lássak át rajta, hátrahúzódtam, jelezvén, hogy én aztán biztosan nem tartom vissza, tőlem menjen, ha akar. Várt, még kétszer szívta be és fújta ki a füstöt, vártam, most már én akartam tesztelni őt, kíváncsivá tett, vajon hogy fog most ebből kiutat találni. Újból bizseregni kezdett a hasfalam az izgalomtól, nem lehet, hogy ez csak így véget érjen, azt akartam, hogy maradjon velem, jelezzen ő is nekem, adja tudtomra, hogy neki sincsen veszíteni valója, mondhat ő most bármit magáról, magára veheti akárki szerepét, nem fogom megkérdőjelezni álruháját, mert én most mindent elhiszek neki, azaz semmit nem hiszek el, de ezt egy jófajta bizalmatlansággal, ahogy a színészek jajgatásának, nevetésének, könnyeinek szoktunk hinni, nem a komolysága meg az őszintesége tartja egymással szembeállítva testeinket, egymás tekintetében a tekintetünket, hanem valami egyéb, amit már előttünk eldöntöttek, talán éppen maguk a testek, az anyagok. De nem adott jelet, egyáltalán nem azt mondta végül, amire számítottam, elzárta magát, ő fejezte be, amit valójában én csak kinyitni próbáltam, mégsem éreztem csalódást, semlegesen, talán egyszerűen a fáradtságtól elkomorodva megkért, hogy mutassam meg neki ezt a támblört, ha már így felhoztam, írjam be a linket, majd otthon megnézi, mert ő most hazamegy, korán kelt, egész nap dolgozott, ideadta a telefont, bepötyögtem a linket, rá se nézett, egyszerűen lezárta és oldaltáskája zsebébe csúsztatta, nevetett még hozza egyet, és most, hogy mondta, tényleg fáradtnak tűnt még ez a nevetés is, majd köszönt, megfordult és elment. Egy ideig néztem utána a sugárúton, láttam, amint kidobja az úttestre a még izzó csikket, eltapostam én is a sajátomat, valaki tüzet kért, visszamentem a klubba, lötyögtem még egy keveset a szaftban, csak most kezdett igazán megtelni a hely, elfogyott a levegő, izzadságszag és füst keveredett össze a fejünk felett, mint a büdösödő, beszorult levegő a hibásan lezárt konzervdoboz tetején, mint egy ózonburok köztünk és a plafonra ragasztott foszforeszkáló csillagok között, furcsának hangzik, de boldog voltam, kielégült, és csak ezen belül, ennek következményeként érezhettem némi csalódottságot, ez a férfi meg ez a színésznő is megbékéltek bennem, a másik veresége miatt kiengesztelődtek saját vereségükben, egymást iktatták ki, divide et impera. Rájöttem, hogy a nagy vívódásban meg se láttam az arcát, nem néztem meg végül, csak a foltokra emlékszem még bentről, hogy a haja sötét volt és rövidre vágott, kiálló arccsontjait visszafogta, puhította az azt borító lebeny, ennyi, a szájára például egyáltalán nem emlékszem, pedig lett volna időm megfigyelni, hogyan tartja ajkai közt a szűrőt, ez jót jelent, mert akkor sikerült behatolnom a felszín alá, a bőr alá, nem is nagyon néztem most már senkire, mintha a fáradtsága hallatán én is elálmosodtam volna, közel álltam a hangfalhoz, alig éreztem valamit a zenéből, megvártam még a set végét és hazaindultam, szélcsend volt, kellemesen hűvös, egyre csak kékült az égbolt, világosodtak a mozdulatlan felhők, útközben reblogoltam néhány képet, jelzésként, hogy ha tényleg megnézi, tudja, gondoltam rá hajnali öt tízkor, aztán aggódni kezdtem, hogy mi lesz a kulccsal.

Majd ha kattan a zár, és a kulcs mégiscsak kinyitja azt a fehér ajtót, olyan hang ez, amitől mindig megnyugszom, kitisztul a fej, ha már visszazártam, legyúrtam a cipőt, levettem a polcról azt a vékonyka könyvet, és mosatlanul bújok ágyba, és a nyitott ablakon behallatszik az a kedves rigó, és reggelig olvasom, hogy pontosan mi is az, amiben ennyire boldogan fekszem. Vagy ez már az?

449 Ez nem vers, hogy csak úgy véget érjen.

337 Az élet legfontosabb mondatait fekve mondják.

101 Meg a kidobott idők.

016 Most kezd szép lenni.

‍