Ramona Horvath bársonycukra

Mi tagadás, kissé furcsán hangzik ez a bársonycukor, de nemigen lehet másként magyarra fordítani a Le Sucrier Velours szószerkezetet, amely elsődlegesen egy Duke Ellington-dallam címe (az 1960-as években kiadott, Queen’s Suite című lemezéről), másodlagosan meg a kitűnő, immár tíz esztendeje Franciaországban élő Ramona Horvath legújabb lemezének címe.
Az interneten tájékozódni hajlamos jazz-hallgató zavarba jöhet kissé, amikor Horvath származására próbál fényt deríteni. A román nyelvű oldalakon több helyen is előfordul, hogy Ramona Horvath Bukarestben született (egy biztos: a zeneakadémiát ott végezte). Ezzel szemben a jazz-világban enciklopedikus ismeretekkel rendelkező ifj. Szakcsi Lakatos Béla szerint Horváth Ramóna erdélyi születésű, magyar anyanyelvű roma zongorista. Szó, ami szó, Horvath maga nemigen siet segítségünkre. Személyes honlapjának biográfiai részében csak annyi olvasható, hogy „née en Roumanie”. E tekintetben viszont – mint sejtem – akkor járunk el a leghelyesebben, amikor a jazznek mint világjelenségnek a szupranacionalizmusára támaszkodunk, amely tehát jószerével érdektelenné teszi azt, hogy egy román alapú etnojazzt is művelő, tíz éve Párizsban letelepedett, egykor a legendás Kőrössy Jancsi keze alatt művésszé érett zongoristának az életművében játszik-e bármilyen meghatározó szerepet az etnikuma.
A Sucrier Velours-on hallható tíz szám egy régi együttműködés immár harmadik lemezen megjelenő termése. Kőrössy Jancsi 2013-ban bekövetkezett halálát követően társult ugyanis Ramona Horvath Nicolas Rageau-val, Franciaország egyik igen elismert bőgősével, aki hat évet töltött New Yorkban, és olyan nagyságokkal játszott már, mint Johnny Griffin, Benny Golson, Kenny Wheeler, Lew Tabackin, Peter Bernstein, Paolo Fresu, Alain Jean-Marie, Grant Stewart, Manu Katche, Michel Graillier, Christian Escoude, Sarah Lazarus, Anne Ducros vagy Stephane Belmondo. (Horvath és Rageau mellett egyébként a perkutista Frédéric Sicart a harmadik tagja a Ramona Horvath Triónak, amely Kolozsváron kiváló Kőrössy Jancsi-emlékkoncerttel tette emlékezetessé 2014 decemberét.)
A Sucrier Velours ismét arra mutat, hogy Ramona Horvath elsősorban a jazz-zenélés klasszikus ágaiban érzi otthon magát. Rageau-val együtt a bebopig, sőt a swingig visszanyúló hagyomány követője. Akár konzervatívnak is mondhatnánk, amin nyilván azt kell érteni, hogy nem szívesen tér ki a bevált és a jazzben hovatovább időtlennek számító habitusok nyomvonalából; idegen tőle a fuzionista hullám – az érthetőség és követhetőség, a zenei otthonosságérzés feltétlen híve. Stílusa bármikor megfelel a legmagasabb presztízsű színpadok elvárásainak csakúgy, mint (mondjuk) egy elit étterem „szórakoztató” atmoszférazene-eszményének. Nem tolakodó, tele van jelentéssel, érzelmes, technikus, inspiratív. Minthogy e harmadik közös korong révén kettejük zenei viszonya kipróbált, markáns és „felnőtt”, érthető, hogy Horvath és Rageau zenei párbeszéde kiegyensúlyozott és fölöttébb komplementer, kissé arra emlékeztet, mint amikor két barát egy-egy fél szóból egész gondolatmeneteket ért, sőt a reakciónak is jobbára csak a kulcselemét tartja fontosnak mondani, dialógusuk mégis teljesen transzparens, mindenféle túlbeszéltségtől vagy rejtélyeskedéstől mentes. Különösen megkapó ez a bensőséges kapcsolat az olyan „romantikus” darabokban, mint a lemezen hallható My Romance vagy az U.M.M.G. (ezt egyébként Ramona Rageau-val, Philippe Soirat-val és a szaxofonista André Villeger-vel emlékezetesen adta elő 2017-ben Bukarestben is).
Végül idézzünk Pallai Péter szemléjéből (magyarjazz.hu) egy bekezdést: „Néhány felvételt érdemes kiemelni. Az album nem a címadó számmal nyit, hanem a bebop korszak emblematikus témájával, a Hot House-zal, amelyet a zongorista-komponista-hangszerelő Tadd Dameron épített az örökzöld Cole Porter-sláger, a What Is This Thing Called Love harmóniavázára. Rageau bőgője roppant szilárd alapokat teremt itt Horváth Ramona inspirált játékára. Ezt követi a címadó Ellington-szerzemény, amelyet hihetetlen eleganciával játszik a zongoristanő, időnként ügyesen becsempészve Thelonious Monkéra emlékeztető harmóniákat Duke kissé elégikus kompozíciójába. […] A balladajáték magas­iskoláját a Ben Webster által halhatatlanná tett My Romance-en hallhatjuk.”