Rahmanyinov „unokája”

Úgy érzem, kiváltságos helyzetben vagyok, hogy otthonról alig húszpercnyi séta után Lilya Zilbersteint hallottam-láttam játszani. Kevéssé érdemem, hogy jó helyen élek, viszont az öröm tudatossá válik bennem, megérik – mondhatnám nagyképűen –, miközben, talán épp a tudatos öröm miatt, hálás is vagyok több száz ötletgazdának, fesztiváligazgatónak, ügynöknek, pályázatírónak, könyvelőnek, közönségszervezőnek és zongoratologatónak,¹ amiért évente néhányszor kiváltságosnak érezhetem magam. Mint legutóbb a csodálatos Zilberstein miatt.

Ahogy a kolozsvári Egyetemiek háza csak kétharmadig telt Auditorium Maximumát láttam, kissé szégyelltem is magam (ugyan ki előtt?), és miközben meddő igyekezettel próbáltam mérlegelni a „Zilberstein világmárka” jelenléte, a borsos jegyárak és a mérsékelt érdeklődés tényezőiből adódott végeredményt, a kitűnő tollú Csengery Kristófra is gondolnom kellett, aki a maga rendjén joggal állította Zilbersteint Martha Argerich mellé (gyakran játszanak együtt kétzongorás koncerteken), egy bizonyos hangfelvétel kapcsán megállapítva, hogy „a két művész játékát színvonal dolgában nemigen lehet megkülönböztetni”. Ami azonban a(z ön)menedzselést, marketinget illeti, érezhetőleg ég és föld a különbség – s ezzel persze sem Argerich, sem Zilberstein attitűdjét nem szeretném minősíteni, épp csak a magyarázatkeresés jegyében próbálok valami elfogadhatóra hivatkozni.

Szólóestjén Zilberstein remekül játszott Ravelt meg Chaussont, nagy ráérzéssel Czernyt, de amikor Rahmanyinov tizenhárom prelűdjére tért rá (op. 32), előadói nagysága ekkor nyilvánult meg igazán. Hiszen az egyik legavatottabb kortárs Rahmanyinov-interpretátor, így hát valójában kissé „oktalan” is rácsodálkozni. De másként nem lehet. És talán nem is érdemes.

A kis kezű Zilberstein a tágra duzzadt akkordokban fogalmazó Rahmanyinov prelűdjeit Kolozsváron is meghitten, de finomkodásmentesen játszotta, akárha a legtermészetesebb dolog volna, mintha csak kedvesen, higgadt figyelemmel beszélgetne valakivel – esetünkben a közönségével. Zongoristák jól tudják, mennyi pepecselés, dolgozás, iparkodás árán lehet jól kijátszani azokat a Rahmanyinovnál gyakori, középregiszterű vezérdallamokat, fő szólamokat, amelyek fölött kedves bügyürkék, visszhangok, magasabb fekvésű és nem kevésbé fontos hangulati díszek szólalnak meg; és milyen könnyű átesni a ló túlsó oldalára, amikor az érthetőség, a jó kihallhatóság kedvéért e fő szólamok agresszívvá vagy darabossá válnak. Zilberstein játékában sehol sem vevődik észre férc, forrasztás, sehol sem áll ki kósza csavarfej. A zenei gondolatok kereken, szabatosan, színesen kerülnek ki a keze alól – két-három emberöltővel korábbi honfi- és sorstársát (hiszen mindketten emigráns oroszok) szinte meghosszabbítja, jelenvalóvá teszi.

„Mi annak idején olyan komplex zeneoktatásban részesültünk, amely által mindenre kiterjedő tudást szerezhettünk – mondta egy interjúban az oroszországi (illetőleg akkor még Szovjetunió-beli) zenei alapképzésről. – Az elmélettől az összhangzattanig, a zenei formáktól a világ zeneirodalmáig mindenre felnyitották a szemünket és fülünket. Ráadásul a tanáraink maguk is kiváló muzsikusok voltak, ez is sokat számított.” S ez a helyzetkép tulajdonképpen máig érvényes. Lilya Zilberstein 1990-ben történt németországi kitelepedése ehhez a körültekintő és szinte kíméletlenül következetes alapozáshoz adta hozzá a megmutatkozás nemzetközi alkalmait, a világ legjelentősebb zenészeivel való együttműködés örömét és kihívásait. A magasiskola 1991-ben kezdődött, amikor Zilberstein a Claudio Abbado által vezényelt Berlini Filharmonikusokkal játszott, s ez az alkalom rögtön további együttműködések alapköve lett. Az európai országokon kívül Mexikót, Japánt, Koreát, Kanadát, az Egyesült Államokat és Brazíliát is meghódította. 1998-ban neki ítélték a sienai Accademia Musicale Chigiana nagydíját, amellyel korábban egyebek mellett Gidon Kremer, Anne-Sophie Mutter vagy Krystian Zimerman művészetét ismerték el.

Ma már az oktatás épp olyan fontos Zilberstein számára, mint a pódiumművészet s a vezető zeneműkiadókkal való együttműködés. A sienai Chigianától a hamburgi Zenei és Színművészeti Egyetemig számos képzési központban tart mesterkurzusokat, 2015-ben pedig átvette a bécsi Zenei és Előadóművészeti Egyetem nagy hagyományú zongora tanszékét – első nőként a történelemben –, Paul Badura-Skoda és ­Oleg Maisenberg több évtizedes, kiemelkedő működésének folytatójaként.

Jegyzet

¹          A kolozsvári szólóestre a nagy múltú Enescu-­versenyfesztivál keretében került sor – így tehát egy bukaresti koncertet követően.

‍