.svg)
Gy. Szabó Béla: Fény és kereszt
Versek
Hideg van, és kezében a fél perec
űrállomásra hasonlít. Céltalanul megyünk,
nem tudom, melyik utcán, mindenki a
maga csendjében, piszkos adidas, apró szandál,
tócsák között tipegő, ahogy azt teszik,
ha nincs már semmi tennivaló.
Kézenfognám, és meggondolom magam,
elfutnék, és meggondolom magam, ez van,
az életed egy kis részében csak nézed,
hogyan változik a kövezetminta,
mert nem tudsz csalni,
mert bár nem tudod, de az autóbuszt
várod, ami lefröcsköl, elrontja a filmet,
és hazaküld. Amikor rossz lesz
a csend, öngyújtót kérek valakitől,
de az továbbviharzik, becélozva az
utolsó metrót. Hajlonganak a fák a szélnek,
sorra kinevetik lehetetlenségünket,
először a mellettünk lévők, majd a többiek,
a végén, későn és hörögve, torokból,
a régebbi platánok Cișmigiuból és Berzeiből.
A bennünk lévő kis távírók szünetet tartanak,
elfáradtak, nevetniük kell nekik is.
***
Nincs, csak 330as, és valami csíp, közel
a közönséges, szapienciális szívhez, amikor a palackhoz
beszél: ó, te sörfióka, tedd, amit kérnek tőled.
Vannak halak, amik egymásba gyúródnak,
hogy rossz szörnynek tűnjenek, átverjék a cápát,
mint a palackok a bárban: összerezzennek, mikor odanézel.
Kár, hogy nem vagyunk két, táborban elveszett,
városokban céltalanul bolyongó, világot bosszantó,
mezítlábas cigány. Kár, hogy
a nap bámul ránk és hülyén nevet,
mint a kövér állatka az orange-klipekből,
mikor kis fákat csinálunk a lepedő redőiből,
amik rögtön el is tűnnek. Egy bogár lebeg a takarón,
de mégis könnyebben követhetők a fák.
Vannak olyan halak is, amik kívánságokat teljesítenek,
és nem fogja ki őket senki, talán nincsenek is.
***
Amikor átmentél (kár, hogy nem egyedül és mezítláb) a Ponte
Santa Trinitán
és nevettél és fáradtan néztél a Ponte Vecchio, Hitler
gyengesége felé,
vagy amikor eljutottál oda, ahol mindenütt kerek a világ,
arra gondoltam, hogy itt, fent, az emlékműnél, mint nemes
tündérekről szóló
könyvekben, behunyhatom a szemem és paktumot köthetek
a mágiával.
És ha a hely varázsa csak emlék, láttam a
majdnem üres parkot, ahol vizesen szaladtam egyik óriástól
a másikig, és valamit írt az óriásokon (és ide a varázslat nem ér el)
vagy egy fekete autó tükrén lógó origami-polipot
vagy az elhagyott házat a sarkon, mert te gémkapoccsal
ki tudsz nyitni egy lakatot,
vagy egy téli éjszakát kutyaugatással és idegen árnyakkal
(és valójában mit is csináltunk mi egész télen –
mi nem csináltunk semmit egész télen),
és ha csak a képzelet, ami az emlékműnél történik,
ez a kerítést jelenti, ami mellett málna nő,
egy ragaccsal teli kezet és egy pókokkal teli torony lépcsőit,
a vonatutazást és a természetes kíváncsiságot
vagy ellenkezőleg, egyiket sem,
csak egy öreg metropolitát, aki meg van riadva, hogy a képzelet
rossz és csúnya.
***
Néhány napja bántam,
mesélted másodszor a szilveszteri
tervet, hogy egyedül megrészegedsz,
hallgatod Lanát és az Olaszból hazatért,
fondorlatos szomszédokat, akik néha tüzijátékoznak.
Átkoztam sorra a rohadt várost, ami koptatott
utcákon tart fogva téged, és az összekapcsolt
memóriámat, ami miatt el kell ismételned.
Most már bárhogy is, de bánni nem bánom,
elmesélem, ahányszor akarod, mondtad.
Behunyom a szemem és azt mondom magamnak,
tegyük félre, ami elválaszt és neveljünk tyúkokat,
csakúgy, élvezetből, hogy elbasszuk
szépen, lassan a bioritmusukat, valahol a tenger mellett,
ahol a reggeli hideg ösztönzőként működik,
egyszerű dolgokból fogjuk megérteni egymást,
mint a lábujjak mozgása.
Semmi gyerek, ne kiabáljon senki,
hogy anyu, anyu, fáj a hasam.
Hiányzani fogunk a szülők temetéséről,
de később elmegyünk a temetőbe
varjakat számolni. Ruhákat aggatunk fel
az udvaron, ugyanaz a nap szárítsa meg
nyáron a fehérneműnket. Nem tudom, mit mondjak
még neked, és sebezhetőnek érzem magam. A január
legyen hideg, a hóember stabil és nyájas.
HORVÁTH BENJI fordításai
Radu Nițescu 1992-ben született Bukarestben. A Bukaresti Egyetem bölcsészkarán végzett. Három verseskötet szerzője. Itt közölt versei a Dialectica urșilor (Medvék dialektikája, Max Blecher, 2016) című, második kötetéből valók.
