.svg)
Székely Sevan: Álom (Visare)
Angyalom-angyalkám
(Înger-îngeraşul)
Reggel a szokásosnál lelkesebb voltam,
hogy felfedezték a gravitációs hullámokat,
de estig néhány terv összedőlt és egy
barátom lenyugtatott – ugyanígy volt
2013-ban a Higgs-bozonnal, ezek a dolgok
nem érintenek meg minket igazán.
Angyalom-angyalkám, mért hagysz engem cserben,
hogy ha valaki megkérdi, mi a helyzet, hogy vagy,
mért csinálod, hogy folyton csak nézek magam elé?
Mások mondják (ők tudják jobban), hogy én
hagytalak először cserben téged, de ehhez
bátorság kell, és te ismersz, milyen félős voltam már
az oviban: aludni kellett délben, és a többiek kimentek
a folyosókra, expedíciókat szerveztek, hogy meglessék
az alvó lányokat, én meg ott maradtam az ágyban,
mozdulatlanul, szememre húzva a takarót.
Azt hiszem, az az ég
(Cred că ăla e cerul)
Ez az az óra, amikor elfáradnak a patkányok,
még futnak egy kört, aztán mennek haza.
Egy férfi ordítja egy másiknak, nem arra,
sötét van és pisiszag. A bákói vasútállomás.
Próbálod tiszteletben tartani a csoportdinamikát,
nem leönteni a barátokat kávéval.
Kicsit arrébb, a rakományok között
egy fejetlen tyúk, és egy kutya sem
elég szerencsés, hogy észrevegye.
Nem mutatod meg senkinek,
egyes dolgok csakis érted vannak.
Mint ahogy kérdezi Bill, egy rajzfilmszereplő,
minden alkalommal, amikor felébred,
hogy agyát kiszívták a dzsungel csigái,
mikor lesz vége a fájdalomnak, mikor?,
kevésbé patetikusan, és lehet, hogy a fájdalom helyett
más szót használt, ami most nem jut eszembe.
Az eső kijátssza tükörképeinket az ablakon, sorra nézünk
az ellenőr felé, és amikor valaki odanéz, a tükörképe nem mozdul,
mintha mindannyian előre néznénk, a fenyvesen túl,
a napkeltére, a napkeltén át, ki tudja, hová, az életbe,
a békási személyvonat folyosóján vagyok,
mellettem két ingázó,
és semmire nem emlékszem a beszélgetésükből.
Egyre biztosabb vagyok benne, hogy a memóriámban
van egy kis szellőzőnyílás, pókokkal a sarkaiban,
ahol a legfontosabb dolgok elvesznek,
és ha nem vesznek el, úgyis hiába koagulálnak.
Minden ragyog, amikor felébredsz, és mert minden ragyog,
nem tudod már, hol vagy,
egy ikont látsz, rajta Jézust és Jánost, de
nem ismered fel a harmadik szereplőt, furcsább,
pszichopata szemei vannak és mintha hiányozna egy darab a fejéből.
Minden ragyog, és mert minden ragyog, érdekessé válik,
hogyan működünk a fény viszonylatában, hogy bárhova nézel,
a múltba nézel.
Látod, hol volt a nap nyolc perce és ugyanígy azt is tudod,
hogy a lány, aki távolodik tőled, most valamivel távolabb van.
Valami váratlan dolog történhetne egy ilyen reggelen,
egy mesterlövész vegye célba a megszokást.
Tegnap fent voltunk az erdőszélen,
ahol a kamionok hangja hullámokban jut el hozzád,
ahogy az út kanyarog, és ez szép,
de most túl szét vagyunk esve, hogy kimenjünk valahova.
Ülünk a szobában, Mircea és Horia csinálják a playlistet,
háromból egy szám megmesélteti őket.
Én a tableten játszom, Mihnea fülesből hallgatja a saját zenéjét.
Már nem esik és kevesebb köd van a hegyek felé,
csak az ég maradt ugyanolyan,
amikor valaki rákérdezett, mi az a fehér dolog a magtár mellett,
meg lett neki mondva, te, azt hiszem, az az ég.
Korábban, mielőtt energia nélkül maradtam,
mindent összeszedtem a kis kék égőkkel teli teraszról.
Megpróbáltam megszámolni őket tegnap este, túl sok van,
egyesek nem is égnek, és nem találtam
semmiféle segédképletet.
Cserébe a légyszalagon tízféle rovart számoltam
össze, folytathattam volna, de egy idő után
megunod, hogy kint ülj a hidegben, tedd magad,
hogy írsz, miközben bent valaki folyamatosan nevet.
Mennyi szerotonin, mennyi szerotonin,
felfelé ezt ismételgetem minden lépcsőfoknál, és mire
felérek, nem teljesen tudom, miért, de már nevetek én is.
HORVÁTH BENJI fordításai
Radu Nițescu 1992-ben született Bukarestben. A Bukaresti Egyetem bölcsészkarán végzett. Három verseskötet szerzője. Itt közölt versei a Dialectica urșilor (Medvék dialektikája, Max Blecher, 2016) című, második kötetéből valók.
